Búcsúérzetek
szerző: Madách Imre
Álltam ősi háznak ajtajában,
Vándorbot volt reszkető kezemben,
Ámde felvidultam, mert a férfi
Sorsa, hogy csatát próbálni menjen.
Hisz ha karja lankad, vérzik melle,
Majd e ház lesz ismét nyugta, enyhe.
Búcsúzám gyöngédszívű anyától,
Áldást hinte s könnyeket fejemre
Ah, de hisz' hogy fészkéből kiszálljon
A fiú, ez vár minden szülőre,
Gondolám, s ha fénnyel visszatérek,
Mily öröm lesz a kedves szülőnek.
Elszakadtam egyetlen baráttól,
Hej nehéz volt e perc életemben,
Ah, de olyan önző lett-e e szív,
Gondolám, hogy szinte szégyeneltem.
Életpálya nyílt a jóbarátnak,
Ez magasztal s könnyeim elálltak.
Válnom kéne, kedves lányka, tőled,
S nem vigasztal pályád ragyogása,
Hisz neked nélkülem, drága lélek,
Istennek sem kellene világa.
Elhervadnál, mint virág, ha jő tél,
Nélkülem ki élni elfeledtél.
Nem vigasztal, hogy sorsunk folyása,
Mint szülőmtől, tőled messze lenni;
Nem vigasztal, hogy ha koszorúval
Megjövök, fog örömet szerezni;
Nem néznéd te fényes koszorúmat
Csak, hogy éltünkből mi sok lehervadt.
Nem vigasztal, hogy ha a világban
Lankad e kar és lelkem szerelme,
Házammal meglellek téged is, lány,
S majd öled lesz e kebelnek enyhe,
Óh a ház, a kő dacol a vésznek,
Lány, tavasz, ifjúság elenyésznek.