Az ezüst kecske/Pénz áll a családhoz
Ah, itt most valamely hitszegés készül! Hitszegés, melyet büszkén írnak be a szerelem aranykönyvébe hófehér hattyútollai író angyalok, egymással vetélkedve, ki hamarább; ki jobban s szebben. Összevesznek, ingerkednek, hajba kapnak, csakhogy szelíden... Tíz rabangyal emeli - lengetvén - az aranykönyvet, az azúrégben lebegtetik szárnyas vállaikat. Az írnok kerubok pedig rózsaszín-púpos felhő hátán ülve rajzanak, zsonganak, lengenek körül-körül...
A festő átfogá az asszonyka térdeit, amelyeket megfakult mosókarton födött. És megcsókolá lábait, amelyen a cipőcske minden része enni kért, rongyos volt. De ó, e rongyok! Csókjaiba és könnyeibe a férfi e rongyokat megfüröszté, aztán forró arcához odaszorítá a kicsiny asszony szegényke lábait.
Némán, de oly vakmerően követték el a hitszegést, mintha a legteljesebb biztonságban lennének, egészen egyedül - az egész világon. Az asszonyka a férfi fején nyugtatá kezeit, csendesen simogatta. Majd halkkal, mint szerelmes éjszaka után félálomban, szólingatta is:
- Gyula, Gyula, mit csinál?...
A festő föltekintett, ébredt, majd az asszony ölébe fektette halvány fejét:
- Én itt akarok maradni, aludni, meghalni! - mondá gyerekes daccal. Lehunyta szemeit, és csendesen beszélt, úgy, mintha imádkoznék:
- Az én Máriám egyedül van! Nem vagyok-e én vele?
Neki az életben nincs többé öröme. Nem azért vagyok-e én, hogy mind csak öröme legyen? Ki az én anyám, anyám helyett? Ki az én gyermekem, és ki vagyok én, ha nem gyereke, gyermeke helyett? Ő az én szerelmes hitvesem, és elviszem őt...
A forró, az édes hely, ahol fejét nyugtatá, forró és édes gondolatokat sugallt neki. Imádással és önfeláldozással tele lelkének most egészen más irányt adott egy szíve mélyén fogva tartott, most fölszabadult délszaki vihar.
Fölugrott:
- Gyerünk innen el! - mondá erős hangon.
Piroska szelíden nemet intett:
- Gyerünk, gyerünk! - sürgeté Gyula; és megfogta az asszonyka kezét. Az lehajtotta fejét, és sűrű könnyhullatás közben mondá:
- Nem lehet, ameddig ő el nem űz!
- Nem űzte-e el már régen, volt-e vele valaha is? Nem én voltam-e magával mindig, azelőtt és azután, mielőtt láttam, amikor megláttam, és amikor...
- Maga megesketett! - szólt az asszony közbe, és mivel lábai nem bírták többé: leült a földre, és úgy beszélt föl a férfihoz.
Gyula háttal fordult a falnak, úgy zokogott hangtalanul.
- Mert szereti, még mindig szereti! - mondá, amikor a beszédhez való ereje megjött.
- Maga esketett! - mondá az asszony ismét.
- Én eskettem! - visszhangozá Gyula, és hangja csendes zokogásba fúlt. Elfordult az asszonytól, és úgy beszélt tovább: - Maga őt szerette, őt akarta; és nem várt reám, nem várt meg engem!
- Nem szeretem Sándort többé! - szólt az asszony, és szemei immár szárazak valának.
- Nem szeretem! - ismétlé kemény hangon, de a maga hangjától megrémülve. Körülnézett, összerezzent - mosolygott:
- Hű maradok hozzá, imádkozok érte.
Az asszony arca most ragyogott a boldogságtól. A férfira nézett vágyakozó és imádó szerelemmel:
- És hű maradok magához, oly hű, amilyen asszony még nem volt soha. Magával leszek mindig gondolatban, mindig magát látom, és sohasem látom. Nem fogok aludni éjjeleken át, hogy magával beszélgethessek az éjszakán.
Mindkét kezét az összetört férfi elé nyújtá:
- Menjen! És ne jöjjön vissza többé soha. Úgy akarom.
Megcsókolták egymás kezét, és Bem Gyula elment. A rongyos - de oly becses - kék papirosokat ottfeledte a varrógépen, de Piroska még idejében észrevette, és szent rémülettel markolta föl, és beletömte a némán búcsúzó zsebeibe.
...Az ajtó is nyitva maradt utána. (Az ablak nyitva volt ilyenkor mindig.) Jártak-keltek Piroska körül. Mindjárt jött a halaskofa, és hozta a halat, a gyümölcsös a gyümölcsöt. A holmit letették, Piroska átvette, talán meg is számlálta.
A fásember fát hozott, pénzt kért, ezt megkérte, várjon, míg a mama megjön. A fásember kedvelte a beszélgetést, leült a puttonyára, és társalgott a világ soráról, némely szegény nép szerencséjéről, sok gazdag kereskedők huncutságáról. Piroska nem hagyta sűrű kérdéseit válasz nélkül.
Jött az öregasszony egy rémítő nagy kosárral, egész télre való zöldséggel, karfiollal, amely remekbe termett, és egy olyan élő tyúkkal, amely kellemetlen helyzete dacára - a feje volt lefelé - oly gőgös volt, mint egy piros tokájú tábornok, aki legalábbis öt csatát elvesztett már.
- Mit, tyúk ez? Tud valaki ilyen tyúkot venni? - mondá az öregasszony a boldogságtól és a fáradtságtól veresen.
Belefújt a madár pihéi közé, hogy húsának kövérségét s sárga színét megmutassa. Aztán megcsókolta leányát, s hozzálátott a sütéshez, főzéshez.
Két óra se volt, amikor elkészült. Már sült a pampuska, a galuskához való forró víz is buzgott, de férfi nem volt egy sem.
- Minden elpang! - sápítozott az öregasszony, és amint a délután előbbre haladt, mindjobban keresett tárgyat a veszekedésre. Sóhajtozott a másik lány után, és kisebbítette ezt, aki nem tud a férfíakkal bánni, egyet is lekötni, csak azt tudja, hogy egyre vár rájuk az ablaknál.
- Legalább ha öltözködnél, a férfi azt kívánja. Olyan vagy, mint egy mester-leány!
Piroska mosolyogva bólintott a fejével, és nézett, mindegyre nézett ki az ablakon. Valami nagyon szépet láthatott, mert fényesség ömlött el az arcán. Diadalmas derű, melyet csak egy pillanatra árnyékolt be valami láthatatlan jelenés. Ott üldögélt ölébe tett kézzel, amíg este lett, s megjött az úr.
Mint az utóbbi időben rendesen, köszönés nélkül. Kesztyűit - újdonatúj kesztyűi voltak - le sem vetette. Intett az öregasszonynak, hogy hagyja, már evett.
- Miért nem izent? - kérdé Piroska akaratosan.
- Mit izengetni?! - válaszolta Sándor röviden.
Le sem ült, mintha máris el akart volna menni. Sürgősen kérdé:
- És Gyula? Elment?
- El! - szólt az asszonyka.
- Hagyott itt pénzt? - kérdé az úr látszólagos hanyagsággal.
- Nem.
- Visszajön?
- Nem!
- Mért nem hagyott?
- Mer én nem akartam.
- Úgy? És mért nem jön vissza?
- Mert én nem akarom.
- Az én barátaim akkor jönnek ide, amikor én akarom.
- És én akkor innen elmegyek.
- Tessék!
Majd hozzátette gúnyos udvariassággal:
- Amint magának tetszik, ahogy parancsolja!
Piroska kinyitotta a fiókot, és kivette a nagykendőt, hiányos öltözködése jótékony elfödőjét. Fejére tette, vállain lebocsátotta:
- Azt akarja, hogy mindjárt?
Robin Sándor nem volt gazember. Ma valami történhetett vele, ami rendkívül keménnyé tette, de gazember nem volt mégsem. A szíve összeszorult. A nagykendős alakra nézett, majd kitekintett az ablakon. Este volt már, esett.