Az ezüst kecske/Egy újkori vacsora

← Sándor vízikirály leszAz ezüst kecske
szerző: Bródy Sándor
Egy újkori vacsora
A fehér szoba és lakói →
Az ezüst kecske című regény 18.fejezete

Igen magyaros - részben keleties - vacsora volt Robin Sándornál. Az első estély, amelyen hölgyek is megjelentek, de igen kis számmal nagyobbára olyanok, akiknek nem volt rendes női társaságuk. A társaságbeli dámák is szerettek volna megjelenni, de az uraik lebeszélték őket.

- Szabad vacsorázó kör... liberális asszonyok... nem nagyúrnak való...

Néhány úriasszony mégis megjelent, sőt eljött a vacsorázó miniszter felesége, egy babaarcú hölgyecske, aki folyton a naivát - mégpedig a korlátolt fajtájút - játszotta, egyre az ura nevét sipogta, mint egy tízéves, elkényeztetett gyerek, anyja ruhájába fogózkodó. Otthon pedig: parancsolt; voltaképpen ő volt a miniszter, bizonyos tekintetben az egész minisztérium. Kineveztetett, be- és kilöketett, egyfajta állást úgy osztogatott, mintha maga volna a király, de hogy milyenek voltak ezek az állások, bizony én meg nem mondom. A Hanna rokonságából is beeresztettek két-három fehér arcú, fekete asszonyt, akiket kopasz hozzátartozóik kísértek, félre nem ismerhető féltékenységgel, gyanakodva, haragosan, de különben látszott rajtuk, hogy meg vannak tisztelve. Az idénynek első vasárnapja volt, és úgy az urak, mint a hölgyek - a hosszú nyaralás után - nagyon örültek az egymás társaságának, a budapesti levegőnek, a csilláros éjszakának, a házias, de nagyszabású lumpolásnak, mert az készült.

Hanna sárga selyem - mélyen kivágott - ruhában, a nagy szalonban várta és fogadta a vendégeket. Egészen másképp volt fésülve, mint rendesen. A fején gyémántos agraffe-ok, a fülében nagy briliáns butonok.

Valahogy másnak látszott ez estén, mint amilyen volt rendesen.

A ragyogó szépségben volt valami zavaró, aggasztó - a homloka. Nyílt, magas és férfias, mint egy férfié, és ezen a homlokon legnőiesebb, legérzékibb haj - egy kissé be is porozva - fölfésülve, virággal, gyémánttal, régi ezüsttel díszítve: nyugtalanító hatást tett a nőkre is. Sima, erős álla, fehér, selymes, hosszú nyaka és rózsaszínnel átsugárzott melle és vállai villamossággal töltötték meg körülötte a levegőt. Az elektricitásnak egy ki nem kutatott, tudományosan még meg nem határozott neme ez, amelytől a fáradtabb férfiak is megremegnek belsejükben, s néha külsejükben is. A nem fáradtak pedig egyszerűen betegek lesznek, részint kínos, részint édes tünetek között.

A szeme is megváltozott Hannának, és úgy látszott, nem csupán ez estvére. Fekete fény vibrált rajta, nyugtalan, de édes világosság. Vagy valami nagy egészség, vagy valami különös betegség tükröződött ebben a fényességben, amely az egyik pillanatban egyszersmind mosolygás, a másik percben pedig fenyegető tűz volt.

- Rossz ez az asszony? - kérdezte egy dáma.

- Hová gondol - mondá a miniszterné.

Fürkészőleg néztek rá a már megérkezett hölgyek, profanáló mohósággal a férfiak. Sándor izgatottan látta őt az új formájában, merevre szabott sárga selyembe takart gömbölyű tagjait... És szerette volna kiverni innen az egész vendégsereget, a hölgyeket is.

Ó, hogy unta ezeket, kiknek felesége - ő helyette - kurizált most is, csakhogy érdekes gúnnyal, erejének és fensőbbségének tudatában.

- Hogyan lehetnék magukhoz hasonló? - kérdezte tőlük.

- Ne komédiázzon! - súgta a fülébe Sándor, elpirulva a haragtól.

- Mindig azt teszem, amit akarok! - súgta vissza Hanna.

- Én meg fölfordítom az asztalokat és kiverem az egész népséget!

- Engem nem lehet megfélemlíteni, én elszánt vagyok! - vágta vissza halkan, mosolyogva az asszony, és egy új vendégpár elé sietett. Egy magasrangú, idősebb hivatalnok jött az ifjú feleségével, akinek eredetéről a legregényesebb hírek keltek szárnyra. Némelyek szerint olasz hercegnő, mások szerint örökké állás nélkül való bonne, vagy egész alakot álló modell volt, mielőtt férjéhez, a magyar vizek egyik legfőbb hivatalnokához ment férjhez. Hanna ismerkedett meg vele, amíg Robin Sándor lent a kubikosai között élt, és hónapokon át csak nagy ritkán, hivatalos ügyekben, vagy csak azért jött föl Budapestre, hogy feleségét megcsókolja.

Hanna azalatt ismerkedett meg a hivatalnoknéval, akit - befolyásos ura miatt - meghívott a nagy vacsorára is.

Robin Sándor kezet csókolt az idegen hölgynek, csak aztán nézett föl reá.

Fölkiáltott meglepetésében, mert a Piroska eltűnt testvérét látta viszont, kissé elhervadva, de nagyon megszépülve. Bizony, nemzetközi jellegű lett az arca, alig hogy megismerte. Karon fogta, a terem egy ablakához vezette, nyomban mentegetni akarta magát. Az asszony megelőzte.

- Ne beszéljünk régiekről. Megkerültem. Rossz volt lent is, rossz fent is. Hol rosszabb, nem is tudom. Az élet mulatságos volna, ha nem lenne csupa áldozat. Tudja-e, hogy a mama megint összekerült a papával? Trafikjuk és lottójuk van, csakhogy apa elszívja a szivarokat, mama ellutrizza a lottót. Még jobb volna, ha nem működnének.

- De nem tudnak ellenni dolog nélkül. Ez volt mindég az ideáljuk: egy nyitott bolt. Vettem nekik... Tudja, hogy nekem is volt trafikom? Egyszer maga is bent járt nálam, nem ismert meg! No, legalább a szüleim öregségükre mégis boldogok, most jobban érzik magukat, mint fiatal korukban. Ilyen fent nem voltak még soha, nagy örömem van bennük...

- Tudja-e, hogy én igen sok férfiakkal találkoztam idegen városokban, és - hogy is mondjam - mindenkinek joga volt engem megszólítani. Kezdetben ez szokatlan, sőt sivár volt, és nemegyszer féltem, hogy megölnek, sokszor gondoltam magára, jó volna, ha maga, a nagy new-foundlandi, itt volna, megvédene!

- Ugye, rosszul beszélek magyarul? Konstantinápolyban már úgy voltam, hogy semmi emberi nyelvet nem tudtam... Ez az úr, aki férjemnek nevezi magát, - ott talált reám, szegény! Lássa, már idenéz, már leli a hideg...

A magasrangú hivatalnok közeledett, a Piroska nénje hangot változtatott erre:

- Szegény apja, természetesen nagyon, nagyon boldog maga miatt.

- Fölhoztam, karriert kezdett hetven évvel, kikotortuk a régi ügyvédi oklevelét, albíró lett. Sok bajt csinál nekem, beleavatkozik a dolgaimba... Szegény, beteges!

- Piroskára nem kérdez?

- Tudom, hogy jól vannak. A mi drága szép lányunk jó cserét csinált!

- Nem mondhatnám, a házi zsenije állandóan haldoklik, engem nagyon ritkán fogadnak...

- És mikor lesz az esküvő?

- Most akarják, néha sietnek, néha meg várják a tavaszt...

A fő vízihivatalnok elválasztotta őket, különben is az inas jelentette, hogy tálaltak.

Aranypapirosba takart sült krumplival, osztrigával és vaddisznó szalonnával kezdték. A merész és szép kezdet fölvidámította a borús hangulatú férfiakat is. A különféle fajtájú emberek fölmelegedtek egymás iránt, ellenségek békét kötöttek és kínálgatták egymásnak a népszerű és jó eledeleket. A miniszterné szemei is megtüzesedtek, dicsérte magában a Robin Sándor vacsoraötleteit, és savóvérét föltüzelvén két pohár rajnaival, a fiatal kormánybiztost mindjárt megtette volna államtitkárnak.

Vacsoráltak, mégpedig jól, igen szép edényekről és igen szép szobában. Minden lakosztály nyitva, a legutolsó szoba csak félig-meddig. Kék éjjeli lámpa vetett ott titokzatos fényt fehér bársony hálószobára. A vendégek arra-arra nézegettek, amíg Hanna - észrevétlen - becsukatta.

Átadták magukat az evés élvezetének, és egyenlőkké lettek a föltűnő jómódban, mely, sajna, jobban egyenlősít, mint a közös nyomorúság! Mert az emberek nem perfidek, ha étkeznek, és ez elemi munka közben lágy szívünk győz rajtunk, és belátjuk, hogy testvérek vagyunk, a becsületesek is, a gazok is. Íme, egyformán éhezünk és jóllakunk, színes - és lehetőleg ízes - tárgyakkal tömjük meg magunkat, ó, be furcsa kétkezűi is vagyunk a Jóistennek!

...Aztán előkerültek ama aranyos szivarrudak, karcsú cigaretták, amelyeket egyiptusi lányok barna keze sodort fehér és fehérített hölgyek számára. A halványlila füstben még szebb volt az aranykévékbe öltözött vacsorakirályné. Nem cigarettázott, és védte a kormányt, mert - a jólét e teljességében - természetesen megtámadták a saját hívei, ellenzékeskedtek, tréfásan, komolyan, egy félig szélütött öregúr emlegette a hazát, megbírálta Deák Ferencet. Be volt csípve, le akarták fektetni. Még másoknak is jó lett volna lefeküdnie, különösen két testesebb úrnak, egy milliomos vállalkozónak és egy ügyvéd bankárnak, akik Hanna mellől nem tágítottak az egész estén, és nem is sejtették, hogy míg a szépség és ifjúság bódítja őket, lángoló fölhevülésükbe belopja magát egy mérges, tüzes, hirtelenharagú kobold, az úgynevezett guta. És amíg belemerülnek az örök fényességbe, rájuk leselkedik az örök sötétség...

A hölgyek viszont egy ízetlen gavallérnak udvaroltak, és ez a lehető legközönségesebb volt velük szemben, és oly tolakodó bókokat mondott, mint amilyent levélhordók szoktak a szolgálóknak. "Szemtelen!" sziszegték rá - részben aranyozott - fehér fogak közül, de hangtalanul, mert a puha kezű, gömbölyű arcú, de hegyes orrú úr igazgató volt, egy nagy s több kis bank legfőbb igazgatója, az, kire szerelmesen néztek nagy államférfiak is, mert bukásuk eshetőségére ez az ember egy állást tartogatott; csak egyetlenegyet, de oly jövedelemmel járót, hogy az nem is fizetés, hanem civillista.

Az ígéret maga volt ez az állás, és a puha kezű gentleman megtartotta mindvégiglen ígéretnek, és nem mondták reá azért, hogy csaló. Mert nem is volt az, csak egyszerű lélekbúvár, és ezenfelül mindenekfölött rendes és reális, aki becses levelek másolásán kezdte és lassan ért odáig, hogy nevének többszörös aláírása számára "sok, tűrhetetlen, idegölő munka". Fogta is a fejét, adta is a fáradtat, miközben gorombáskodott előkelő hölgyekkel, akik között igen sokra oly szuggesztív hatású egy bankdirektor, mint amilyen volt a régi dámákra, régen, egy valamirevaló poéta. - Régen volt ez, talán igaz se volt!

A hölgyek némely tőzsdei papirosok árfolyamáról kérdezősködtek tőle, és kínozták, hogy mondja meg: miféle részvényt kell venniök, amelyen biztosan és sokat nyernek. Titokban talán még a finom kis lábaikkal is megérintették a lába lapos fejét, csak hogy szóljon, bizalmas legyen hozzájuk. Némelyiknek súgott is egy-egy szót; számot, a többi mérgeskedve ostromolta tovább, éppen hogy szakállába nem akaszkodtak. Ah, egy kissé szerelmes volt bele valahány, bár tudták, hogy ízetlen, formátlan, és még csak nem is hálás hozzájuk, aki naiv közöttük, azt lehet, le is főzi a végén - egy bukétával és egy vizittel.

Egy magas, sovány nő, aki mindig mellcsontján tartotta a kezét, hogy soványságát ne lássák, olyan módon beszélgetett a bankárral, hogy az már Robin Sándornak is föltűnt.

Három spanyol diák és három cigányprímás jött ekkor - hogy hajnalodott már, és lágy muzsikaszóval még jobban összehangolta azokat, akik hasonnemű ételek élvezése közben úgy összebarátkoztak. Robin Sándor fáradtan tette a szépet a maga feleségének, amíg az Sherry-Brandy-vel megitatott ananászt rakott az ura szájába.

- Huh, de undorodom a nagy jóléttől! - gondolta magában Sándor, és a régi nyomorúságos idők emléke, mint valami tündéri álom, mint valamely dicsőséges és szép múlt, fölragyogott a lelkében. Hirtelen megvillant előtte az ezüst kecske bohókás pofácskája, amely ott fehérlett minden régi, igazán boldog órája mögött.

Mámoros volt talán, vagy szerfölött bágyadt a nemes és derék háziúr, hogy a kecskének - szarvai mögött megjelent a balgatag Hirsy, az áldozatkész barát, akivel egyfolytában nyolc órát tudott elbeszélgetni, és akire most már évekig gondolni sem merészel, mert ez kellemetlen gondolat neki, mert érzi, hogy kötelességet mulasztott a jó fiúval szemben! Hogy ették a kőkemény sajtot együtt! - A szerencsétlen Hirsynek szeretett volna adni eme nagy ananászból, és valami ösztönszerű szomorúság fogta el, hogy a múltat - amelyből menekülve menekült - nem hozhatja vissza soha többé. És szentimentalizmusában a cselédeket is megsajnálta, hogy azoknak - az ő mulatságuk miatt virrasztaniok kell. Ki is ment, hogy egy részüket lefektesse. Az egyik bóbiskolva levelet adott át neki. A borítékon olyan írás, mely előtte a magáén kívül a legismerősebb, a Piroskáé.

Föltépte, elolvasta az előszobában. Piroska csak az íródiák volt, a levelet Bem Gyula intézte hozzá:

"Gyer hozzám, este, éjszaka, okvetlen reggelig. Biztosan. Szükségem van reád!"

Fogta a kalapját, kabátját - mentséget sem hagyott. Hanna biztosan többet talál ki, mint ő. Neki izent, és elszaladt.

Eszébe sem jutott, hogy kocsiba ülhet, hogy fogata van, és ott áll a ház előtt, az új dolgok kiestek a fejéből, a régi volt.

Rohanva szelte át a belvárost, amelynek aszfaltját a ráfagyott hajnali pára tükörsimává tette. Egyszer el is esett, káromkodva vonszolta tovább megütött tagjait, amíg Bem Gyula lakása elé nem ért.

Az ódon ház elé, amely a piszkos téli hajnalba beburkolódzva, olyan ijesztően és zárkózottan állott előtte. A csengőt nem találva, a lábával dörömbölt a kapun. Az első emeleten ébren voltak, meghallották, az ablak nyílt, és pár perc múlva ott volt közöttük, a fehér szobában.