Az ezüst kecske/Becsületbankett
Aznap este, hagy Gyula nem jött, a Piroska apjával elmentek egy kis kocsmába vacsorálni. (Az öregasszony otthon maradt, részint azért, hogy eltűnt leányát várta, hátha az hazajön, és azért, mert nem is hívták.)
A kis kocsma az Ősz, Tavasz vagy Nyár utca sarkán állott, biztosan már nem emlékszem, pedig nevezetes kis kocsma volt. Az ügyvédek nagy elszaporodását közvetlenül megelőző időszakban természetesen sok ügyvédjelölt járt oda, nemkülönben sok orvosnövendék, akik egy másik asztalt foglaltak el. A különben egy fejformájú és ugyanegy anyanyelvű fiatalemberek két kasztot alkottak, ellenséges szemekkel vizsgálták egymást, és gyakorta átpofozkodtak egymáshoz, amire rendszerint rövid, de feltűnő béke következett.
Abban az időben a kis kocsmában ebédelt a király is. Magától értetődik: nem az igazi király. Egy vén színész, havi harminc pengőből élő, de oly méltóságos és szertartásos, mint a legjobb angol királyok. Fejedelmi kézmozdulattal parancsolta, hogy hozzanak vesét velővel - de tojást is habarjanak bele -, és oly mimikával küldte el a pudvás retket, ahogy Edwárd király küldhette vérpadra szegény alattvalóit. Szép volt e színész uralkodó, öregségében, roncsaiban, elhagyatottságában is szép. Nagyszerű alakja maradt a régi, megőszült szemöldöke és pillái alól a legszebb kék szem fenséges pillantásait lövellte a pincér és a kocsmáros felé. Shakespeare-t ez jól megtanulta, és mivel a nemes alakjait szerette játszani, ő is nemes lett, lemondó, bölcs, de szigorú, a havi harminc pengőjével.
Kérdem: mennyivel volt rosszabb, értéktelenebb az igazi koronás főknél? Azért, mert civilben járt? Eléggé sajnálta, hogy puha - és olajos - kalapot kellett viselnie, és nem koronát!
Az öreg színész a legfelsőbb személy volt a kis kocsmában, nagyon tisztelték, mihamarább önkéntelenül a helyiség fejének küzdötte föl magát, bárha rendszerint a sikkasztók asztalánál elnökölt. Csakhogy e kis körhöz tartozó férfiakról nem lehetett megismerni, hagy sikkasztók és börtönviselt emberek, valamint egy szolidabb őrültekházában is, ha mint józan tanulmányozó belépsz, keresed és nem ismered föl a szegény tébolyadottakat, és az ápolókat és orvosakat tartod annak. A külső szín csaló mivolta oka-e mindezeknek, avagy úgy áll a dolog, hagy azok között, akik már sikkasztattak, és akik még nem sikkasztottak, megőrült és az őrülésre hajlamos, szóval: ember és ember között nagyon kicsiny a különbség?
A sikkasztók asztaltársaságának elismert elnöke, a vén színész, jól érezte magát a társadalmon kívül álló, tapasztalt egyének között, akik elbúva éltek, következésképp folyton ünnepelték benne a nyilvánosságot. Az írókat persze sokkal jobban szerette, de ezekkel abban az időben meghasonlott, és amint ő mondá: "a magasabb tisztviselői karral töltötte együtt élete hátralevő napjait".
Valóban, egykoron - volt - magasabb rangú tisztviselők is jártak az asztalhoz, kis porciót ebédelni. Vegyészek, bírák, polgármesterek, nagyobbára a negyven és az ötven között, de borzasztóan megrokkanva. Idejárt az a híres, nagytehetségű volt képviselő is, akinél szigorúbb erkölcsi elveket nem vallott senki, szívéből vallotta, és a baj csak az volt, hogy ez elvek gyakorlásához nem volt pénze. Mindenki azt hitte, hogy főbelövi magát, de neki bizony volt esze, és élve maradt, díjnok lett, és egy másik társaságban vallotta a régi erős és szigorú erkölcsöket.
Félek, hagy bűnpártolással fognak gyanúba, de mégis, el nem hallgatom, hogy ezek között a gazemberek között voltak becsületes emberek, főképp azok között, akik egy nőért, a családért, a fiúért - akit drága iskolában taníttatni, a leányért, akit férjhezadni kellett - nyúltak az állam vagy valaki más, nem látható személy pénzéhez. És - Isten a tanúm, nem vagyok asszonygyűlölő - ezeknek a zömét a bűnre egy vagy más asszony kényszerítette, vagy észrevétlen, lágyan hömpölyítette bele. Beteges vagy fényűző nők, akiket különben nem is szerettek. Természetes, hogy más okok is közrejárultak, teszem föl, az italnak hirtelen fölszállott ára, a divatba jött sör, a különféle ásványvízzel hígított borok inaugurálása, a kávéházak hirtelen megerősödése, és hogy a kassai négyes-szivar ebben az időben múlt el, és a legolcsóbb szívható szivar lett a hétkrajcáros británika. Na meg aztán: a politika!
Mindezekről az asztaltársaságnál kevés szó esett, és abban a pillanatban, amikor Piroskát és férjét apjuk ott bemutatta: az ország elkeseredéséről, a fennálló kormány bűneiről beszélgettek. A "király" - és ez világos - rendkívül ellenzéki hajlamokkal volt megáldva.
- Elhoztam a leányom egy kissé szórakozni, és bemutatni a vőmet - miniszter a jövendőben!
Az egykori árvagyámnak hirtelen nem jutott eszébe a vejének a neve. Csak úgy rémlett neki:
- Robay Andor! - mondá.
- Robin Sándor! - helyesbítette Sándor.
- Mindegy! - szólt az exfőügyész.
- Az előbbi szebb! - jegyezte meg a király, aki fölkelt, lassú léptekkel közeledett Piroska felé, és mélyen bókolva megcsókolta a kezét.
A vén bűnösök egyszerre igen fölélénkültek, és követték elnökük példáját, valamennyi említette a nevét és foglalkozását - a régit. Az atya nagyon büszke lett, boldog, mert látta, hogy a leánya tetszik, és ezen a réven őt is többre nézik itt, mint azelőtt.
- Miért nem mondta, hogy ilyen szép leánya van! - szólt Bergen, a rendes vendégek közül az egyedüli, aki még nem sikkasztott.
- Mindig mondtam, de nem hallgattak rám! - válaszolta az öregúr némi szemrehányással.
A többiek visszatértek a politikához, kormányalakításhoz, a veszendő erkölcshöz, a "király" közben, gyengén és fensőséggel, kacérkodni kezdett Piroskával, akit állandóan "gyenge nőcské"-nek nevezett.
Bergen, amaz egyedüli, az ifjú pár mellé ült, és végképp lefoglalta őket.
- Ifjú barátom - szólt a lehető legbizalmasabb hangon -, mi szüksége van arra, hogy börtönviselt férfiak közé jöjjön, és ide hozza a feleségét? Tudja meg, ebben a társaságban én vagyok az egyedüli, és én is...
- Ön is fog! - suttogta mosolyogva Sándor, akit hirtelen valami keserű cinizmus öntött el, és önvád, mért jött ide?
Bergen, a prókátor, édesdeden fölnevetett. Az arca rikító színben nyílott ki, olyan lett, mint a tót rózsa. Mégis talán elhagyom a virággal való hasonlatot. Olyan arcot váltott, mint mikor a marhahólyagot fölfújják, oly fényeset, oly vérmeset, olyan aggasztót; na most mindjárt szétpukkad. Pedig Bergen még egészen fiatal volt, szénfekete nagy haja, szakálla, csak a bajusza nőtt ritkán a kettős vastagságú szája fölött.
- Tudja - folytatta az ügyvéd, miután lelohadt, elcsöndesült egy kicsinyt -, nekem sok jó barátom van ezek között, és a mesterségem olyan, hogy tanulhatok tőlük. Védőügyvéd vagyok, és egykoron a politikai pályára akarok lépni. Ezektől megtanulom a haza közállapotait, a vidéket, ahol, fájdalom, nekem nem ringott bölcsőm. Itt Pesten születtem, és lelkemben nincs meg a népi rend ismerete. A sötétben kezdeni jó, alul, egészen alul. Innen föl lehet menni a magasságba, és az sokkal jobb, mint a magasból lejönni ide.
Sándor vállat vont. Az ügyvéd nagy, húsos kezét a bal vállára nyomta, Piroskára, majd az urára nézett:
- Ön a legúribb, a legelegánsabb külsejű fiatalember, akit eddig ismertem. Ugyebár az ön apja alispán volt?
- Nem, adószedő! - szólt Sándor érdesen, sőt haragosan.
- Annál szebb, hagy ön ilyen. Roppant előny az, aki nagyúrnak születik.
Sándor egy kissé ellágyult. Nem mosolygott többé, még kelletlen, de komoly arccal hallgatta az ügyvédet, aki meg egyszerre nekilelkesedett:
- Boldog volnék, ha ön belépne irodámba. Sőt mi több, ezennel szerződtetve van!
Kivett a mellényzsebéből egy gyűrött, piszkos ötvenest, és a Sándor kezébe gyűrte:
- Itt az előleg. No?
A fiatalember egy darabig kezében tartatta a pénzt, és hirtelen megvillant lelkében az ezüst kecskének bánatos arculata. Oly régen nyugszik a rovarporos szekrényfiókban szegény. "A kecskét kiválthatom!" - villant át elméjén a gondolat, és a pénzt eltette. Bergen keze után kapott, megszorította:
- Holnapután mindjárt egy gyönyörű ügye lesz. Védeni fog egy uzsorást. Nincsenek szigorlatai? Annál jobb! De milyen uzsorás!
És a hólyagképű fiatalember oktatta a kerubinarcú, de erőművész termetű Sándort. Kinyílt előtte oly mértékben, hogy később maga is megbánta.
- Tegyük kezünket a kor üterére - mondá, és keresett egy csuklót, előbb a Piroskáét, de azt nem lehetett megfogni. Megelégedett hát egy volt főhivatalnokkal, aki krémszínű felsőkabátban nagyon csöndesen ült mellettük. Ennek megfogta az üterét és folytatá: - Tapintsuk meg, mint ver...
- Veri: a látszólagos tisztességet, a belső elzüllést. Jaj annak, aki nem becstelen belülről, s nem előkelően nemes kívülről.
- Üti az órát, amely elérkezett nekünk, változatos karakterű férfiaknak. Ez az állapot, ami van: ez azon zavaros, amelyben pompás halászat esik. Ön hal akar lenni vagy halász? Mert a kettő egyszerre nem lehet. Akarja maga, hogy egy közönséges kukta a fejére csapjon, egy rossz bicskával egy kissé megnyiszálva, elevenen dobja bele a bográcsba?
- Ördög vigye a kor üterét - meglóbálta és ellökte magától a krémkabátos kezet -, és ördög vigyen el engem, ha teljesen értem. Néha találkozik az ember tisztességes férfiakkal, becsületes nőkkel. A látszat az, hogy mindenki kapható, és mégis, engem már többször dobtak ki bírák és más ilyen szegény ördögök, akiket nem lehet megvesztegetni. Van valami titkos és erős szerve az országnak, amely csaknem reakcionárius módon ellene szegül az anyagi előrehaladásnak.
- Nagyságos asszony - az ügyvéd egyszerre, minden átmenet nélkül Piroska felé fordult -, bocsásson meg, hogy ilyesmiről beszélek. De úgyse érti. És nem érdekli a kor irányából, legföljebb az, hogy még minden a férfiúi erőre, az ököljogra van alapítva. Nézzék meg, milyen sikerük van a nagy termetű, izmos embereknek! Ők vannak elül. A magasak uralkodnak, és a kis termetűek közül néhány csak rendkívüli szemtelenségével bírja. Gratulálok önnek az urához, olyan termete van, mint egy gránátosnak, és arca: a szent Sebestyéné. Ha egy kicsit megtanul fontoskodni, ha egyszer valakit megver vagy megvérez, ha elolvassa Carrara büntetőjogát, egy kis közjogot, néhány közgazdasági vezércikket: politikai tekintély lesz, úgy éljek!
- Pedig én élek! - Ivott magára. Koccintottak vele, Sándor sietve, előbb itta ki a poharát.
- Ön, úgy látom - jegyezte meg az ügyvéd, kissé elsavanyodva -, utál engem. Jó, de nem szabad elárulnia. Az őszinteség se nem jó, se nem érdekes, és nincs is az emberiség természetében. Hazudunk önmagunknak is, és az önelemzés e korszakában - ez erényünk nélkül - rakásra lövöldöznők magunkat. Mi történnék például e szerencsétlenekkel - köztük becses apósával -, ha nem hitetnék el önmagukkal külön-külön, hogy az ő társadalmi bűnük, amely miatt már a bíró is végzett velük, hogy az ő sikkasztásaik és csalásaik - egészen mások, csak félbűnök. Gentleman nem élhet egy teljes bűn világos tudatával, és mi csak azok vagyunk, vagy mi?
Sándor fölnevetett. Az ügyvéd közelebb húzta hozzá székét, és a fülébe súgta:
- Kétféle kiváló férfitípusa van ez idő szerint szép hazánknak. Az egyik: amelyik nem akar, de a végén mégis gazember lesz. A másik: aki előre elhatározza, hogy a mérsékelt, de egyszersmind a merész gazság útjára tér. Én az utóbbi szektához tartozom, és ön - ön, remélem, örökre becsületes marad.
Sándor elhalványodott attól való féltében, hogy valami gorombaságot hall, és le kell ütnie a fülébe susogót.
- Mármost elég ebből az ostobaságból. Vegye a pénzét, keressen magának segédet Illaván!
Az ügyvéd méltatlankodott, kapkodott fűhöz-fához:
- Az egész csak tréfa volt. Ez a mai fiatalság, nem lehet vele tréfálni. Nem fogadom vissza a pénzt, ez elintézett ügy. Valakihez úgyis csak be kell szegődnie. Hát inkább megy ismeretlen tyúkprókátorhoz, azokhoz a vaskos képű majmokhoz, akik Carrarára, Ricardóra és Werbőczyre hivatkozva, finom jogi tételeken veszekednek a kávéházban, és nem egyebek, mint egy uzsorás szabó, egy gyakran bukó ékszerész ágensei. Akik a szájukkal meghalnak a jogért, de lelkükben édes áhítattal lesik a váltókereseteket.
Végre is a zsebébe visszagyűrte a pénzt. Fölállott, mélyen meghajolt a király előtt, és tüntető haraggal távozott.
Hűlt helyére nézve, nagyon valószínű, hogy igen kellemetlen, sőt becsületbe vágó dolgokat beszélt róla a társaság, de ez még jobb társaságban is - és ilyenek még vannak, vagy lehetnek - szintén így szokás.
Csak Sándor védte, de védelme az általános zajba fúlt. Éjfél felé járt, és a bortól, a melegtől nekitüzesedve és ellágyulva az urak mindenike a saját esetét kezdte beszélni, és szidni ama bűnöst, aki helyett voltaképpen ült és a társadalmi állását is elvesztette. Természetesen a nagyobbik rész politikai és társadalmi pártállásának, egyenességének és hajthatatlanságának lett az áldozata.
A sikkasztás technikájának bővebb részleteit lehetett itt meghallani azoknak, akik erre kíváncsiak. Mi, legalább én azt hiszem, nem vagyunk ilyenek és igyekezünk menekülni e nem illatos forróságból, amelyben Piroska szépen elszundított. (Talán ebben az időben már nem is volt egészen egészséges.)
Fizettek. Elégtételükre legyen mondva, egyik se mondott be kevesebb vagy olcsóbb ételt, mint amennyit megevett. Pedig kiválóan sok kenyér és kis tészta volt az étlap; gyümölcsöt csak az ügyész evett.
Sándorék számláját - akármennyire fájt is ez az önérzetes fiatalembernek - az apjuk egyenlítette ki, önérzettel és boldogan. És lóvasúttal vitte őket haza, igen, a gyöngéd apai érzés elbódította őket egészen.
A kapu előtt Hirsyvel találkoztak. A derék fiú - talán méltóztatnak reá emlékezni még? - úgy látszik, ismét lakás nélkül létezett, de azért igen jó színben volt, mert ha rosszul vagy sehogy sem lakott is, de rendesen és jól étkezett egy kocsmárosnál, akit a magyar nyelvben oktatott. A hajléktalant szerették volna behívni, de a házmester miatt nem tehették. Legalább föl és le sétáltak vele vagy egy negyedórát. Sándor búcsúzóan megjegyezte:
- Eh, rossz a világ!
- És nem is lehet megjavítani! - tette hozzá sóhajtva.
- Te lemondasz? - szólt Hirsy megütődve.
- Le én! - felelte Sándor keserű hangon.
...És az ifjú Robin másnap jelentkezett a hólyagarcú Bergennél.
Az ügyvéd két kövér keze közé fogta a fiatalember halovány arcát, és mondá:
- Ön az enyém. Legyünk te- s tuk, mert minden jónak ez az alapja Magyarországon. Én embert csinálok belőled, nem, ember az semmi, urat!
Itt az ügy, oly gyönyörű, oly piszkos...