Az ezüst kecske/A gyermek
| ← Itten támad a szerelem | A gyermek szerző: Bródy Sándor A gyermek | A gyermek jobb vidékre megy → |
Ebben az időben Robin Sándor arra is megharagudott, akit különben kedvelt.
- Ostoba állat - mondá az ezüst kecskére vonatkozólag -, vigyori; el vele!
Ilyen módon szegény botkecskének meg voltak számlálva napjai, és minden pillanat azzal fenyegette, hogy gazdája beküldi ama rovarporos fiókba, ahol már többször volt, és bizonyára mindig rosszul érezte magát, még abban az esetben is, ha igaz, hogy a tárgyaknak lelke van.
Egyébként Sándornak teljesen igaza volt abban, hogy minek neki a sétapálca, ha nem sétál és nem jár ki az utcára?
- El vele, el!
És Hirsy jött, a kellő időben megérkezett. Érezte, hogy fontos küldetés vár reá, és azért jelent meg váratlanul, nem pedig azért, amiért ő hitte. A szorgalmas tanárjelölt tényleg azért kereste föl barátját, hogy tudtul adja neki a keresztény hitre való áttérését. Már meg is történt, Hirsy ág. evangélikus lett. És pedig két okból: mert a német tudósok jórészt lutheránusok, és azért, mert egy evangélikus magániskolában csak így ígértek tanári állást. Bizonyára csúf, haszonleső cselekedet, de a jó fiúnak valami nagy haszna mégse volt belőle, mert miután áttért volt, az ev. intézettulajdonos markába nevetett és mással töltötte be a kiváló állást. Most ott állott Hirsy ág. evangélikusnak, de milyen arccal, milyen arccal! Még a savanyú Sándor is nevetett rajta, úgy, hogy az oldala is belefájdult, kacagva jajgatott, majd sietve távolította el a neofitát a kecskével együtt.
- Vidd kosztba, el! Visszajövet hozzál cigarettát, magadnak is!
Hirsy vitte a derék ezüst állatot, és csakhamar egy hitvány kék papirost és néhány forintot hozott vissza helyébe.
- Úgy érzem - jegyezte meg Robin Sándor lehangoltan -, az az érzésem, hogy sose lesz annyi pénzem, amiből kiválthatom.
Mellényzsebébe dugta az emlékcédulát, és csakhamar el is vesztette. De nem tudta, hogy az írás eltűnt, nem volt se ideje, se módja, hogy törődhessen ezzel a körülménnyel. Eltűnt az ezüst kecske egy magánintézet sötét fiókjában, majd megmozdult, és megindult nagyobb intézetbe, nagyobb fiókokban talán arany botokkal is volt találkozása... Gazdája hónapokig nem is gondolt, nem is gondolhatott mosolygó képére. Elfeledte, de nem végképpen.
Még csak februárius volt hátra ama szent napig, a komoly február, amely Budapesten minden kisebb háztartás egyensúlyát megzavarja. Huh, mily csúnya hó, a legtöbb igényper ebben a hónapban keletkezik, a szatócsok nyögnek, mert mindenüket kihitelezték, és a részletre dolgozó szabók úgy futkároznak a városban, mint az őrültek, de pénzt nem kapnak sehol. A ravasz és jellegzetes alakok valóban meg vannak zavarodva, és a meleg ruhában járó emberiség csak ingerli őket.
Fuj, csúf egy hónap, talán ki lehetne hagyni a kalendáriumból, éppen elég egy évre a többi tizenegy. Bízvást kimaradhat az, amelyben a kisebb fakereskedők és szénárusok úgy állanak pinceboltjuk ajtajában, mint egy-egy Napóleon. Gőgös, titokzatos és kegyetlen szekta. Nem értem ma sem, bár sokat gondolkoztam azon, hogy előélet, előtanulmányok, lélekállapot és jellem vihet valakit arra, hogy kis fa- és szénkereskedő legyen!
Egy vigasztaló, az, hogy a végrehajtók és becsüsök most meg vannak hűlve, tüszkölnek, rekedtek, és - ez azonban már félig sajnálatos - nem egyet visz el közülök a tüdőgyulladás. Csak a közönséges perekben dolgozókat, az adóvégrehajtókat nem bántja. És ez igen szép és igazságos beosztás, mert - nem restellem kimondani - rokonszenvesebb kart nem ismerek, mint az adóvégrehajtókét. Derék férfiú valamennyi, és nem kegyetlenséggel, hanem lélektannal dolgozik mindahány. Rá tudnak ijeszteni a hanyag adófizetőkre, mindenféle szertartással a lelkükre hatnak, de úriembert nem árvereztek még talán soha. Csakis azoknak teszik meg ezt a szívességet, akik mindenképpen erre vágyakoznak, és azoknak, akik nem úriemberek. Nem mintha haragudnának az úgynevezett alsó osztályra, bizonyára ők is szánják szegényeket, de a nekik parancsoló állam - amely e pillanatban rendezkedik be - szemük láttára osztja két részre az országot: úri és nem úri emberekre. Az elsőnek minden szabad, a másodikon még a szelíd adóvégrehajtó is igazságot tesz, és szerteszórja politúros bútorait, a sárgafoltos ripszgarnitúrákat, a kanavászhuzatú nagy dunyhákat... Ködös, füstös, fagyos és vizes február: egy kicsiny család igen sürget, hogy elmúljál; és mégis, bár kegyetlen és nyomorúságos vagy, szinte kapaszkodik: ne még, ne még!
Márciusban kellett megérkeznie az ifjú Robinnak, (és az idősb Robin még nem tudta kellőképpen előkészíteni a fogadtatást. A szerfölött drága és pénztelen hónapban pénze neki sem volt. Irodába nem járt többé, és az ügyvédet, aki többízben érte jött, többízben kidobta.
Megint csak divatba jöttek a Bem Gyula szénrajzai, de a festő nem volt serény, nem szállított elég pénzt. Betegeskedett és csak keveset dolgozhatott, és igen sok jó megrendelőt vesztett el, mert - valószínűleg bosszúságában - oly fénypontokat rajzolt a polgárnők arcára, mint egy négykrajcáros. Nem dolgozott többé finoman, a láz gyötörte, és minden erejét lefoglalta két Madonna-kép, amelynek olajjal való megfestésébe máris belekezdett. Az egyik Isten anyját úgy ábrázolta, amint a Szentlélek tőle távozik, és a Madonna már várja gyermekét. (A megdicsőült még egy kissé bágyadt.) A másik Mária, a kissé hervatag, de diadalmas arcú Szűzanya gyönge kis keblén már ott csüng a gyermek Jézus Krisztus, hatalmas, erős, csaknem oly nagy, mint az anyja.
Mindkét Máriának Piroska ült, csak a másodikon a kisgyermek még csak hiányos körvonalakban volt megrajzolva, a festő ezzel meg akarta várni a kis jövevényt, majd azután fösti meg.
Így várták a kicsinyt. Anyácska bizony nem sok öntudattal, álmatagon, de minden álma azért az a kis ismeretlen vala, akit kisleány kora óta, amióta csak bábuzott - ismert és szeretett. Beszélt is sokat az eljövendőről, Gyula előtt is, nem restellte. Neveket keresett és adott neki, de a végén mégiscsak abban állapodott meg:
- Úgy fogják hívni, ahogy az apját. A világon a legszebb név: Robin Sándor.
- Csakhogy az nem lehet! - jegyezte meg Sándor csöndesen, kedvetlenül.
- Miért nem? - kérdezte az asszony ijedten.
- Csak azért! - felelte Sándor, összenézett Bem Gyulával, és a díványon fekve befordult a fal felé.
A két férfi itt biztosan nagyon megsajnálta a bolond kis nőt, aki az állam rendjéről mit sem tudott, törvényes házasságról, természetes gyermekről édeskeveset hallott még, csak azt tudta, hogy az ura gyermeke: az ura gyermeke. Avagy talán ismerte a törvényt szegényke, azzal nem volt tisztában többé, hogy a margitszigeti esküvő jogérvényes-e, vagy sem? Különben aligha törődött a matrikulával a jeles, a nagyszerű, az utolsó héten, amelynek elmúltával meg fog történni a csuda, nagylelkűségének, szenvedéseinek, béketudásának, hitének méltó jutalma eljövend: a föld, az ég megnyílik, és a tavasz sugárözönéből, a halleluja szó zengéséből és a virágnövények illatozásából előterem egy ismeretlen, mióta él és ameddig élni fog, mindenki között legismertebb lény az ő szívének előtte.
...És minden úgy történt, amint hitte, várta, csak azzal a különbséggel, hogy a kis fekete fiút jobban szerette még, mint ahogy érezte és elképzelte előre. Nem engedte maga mellől elvenni, és igen-igen boldognak érezte magát, bár az ifjabb Robint - a szükséges takaró hiányában - a napi fürdők után az apja télikabátjába kellett beburkolni. Amin az atya könnyezett, és kemény szavakkal vádolá magát.
Piroska megfeddte:
- Ne vétkezzen az Isten ellen. A télikabát jól áll Sándorkának!
A nagyobbik Sándor szótlanul mindenbe belenyugodott. Kis képmásának születése végképp lenyűgözte. Boldognak azért nem volt mondható, de az emberkét szerette volna valakinek megmutatni.
A valaki el is jött, csakhogy egy kissé későn. Piroska már fölkelt az ágyból, a díványon heverészett, és a fiúcskát nevetni tanította. Robin Sándor nem volt otthon.
Hanna kopogtatott és benyitott:
- Itt lakik Robin úr?
- Itt - felelte valaki a szoba vizes homályából.
Hanna, a világosságról jövet, az első pillanatokban nem is tudta tájékozni magát, a szemei különben sem voltak valami jók. És a szoba homályos, és mitől, de mitől? Először is fekvésénél, a saját maga természeténél fogva, aztán meg a délkeleti részében mostak, titokban mostak. Azért titokban, mert a háziúri higiénia eltiltja, hogy a szegény lakók vízpárákkal rontsák a padmalyt, a falakat, mert a szegény emberek egészségét a legszigorúbb rendszabályokkal kell megőriznie az atyai rendnek, mindenféle fönnhatóságoknak, mint amilyen a tőke, a rendőr, a miniszter, a házmester. A kis Sándor azonban mindeme kegyes jótevőkkel szemben dacosan, sőt lenézéssel viselkedett, és ezek ellenére szükségessé tette a mosást. Ilyenek ezek az újszülöttek: ugyan nem restelkednek, és nem adnak senkire semmit, és úgy járnak el, ahogy nekik a természet parancsolja, úgy, mintha értük volna az egész világ.
Az öregasszony tehát óvatosan mosott a szoba délkeleti részében. Az északkeleti oldalt egy korhadt bádogkád foglalta el. A Sándorka fürdője gőzölgött még benne. Liza, a cseléd, még nem önthette ki, mert mindenért járt a városban.
Hanna tapogatva ment előre, és igyekezett magát tájékozni a különös szobában. Robin Sándort kereste valamely nagyobb házieszköz mögött, de nem sikerült megpillantani. Megkérdezte tehát:
- Itthon van Robin úr?
- Nincs! - felelte Piroska, és sietve húzott be egy piros szalagot a Sándorka fejkötőjébe.
- Miért tetszik keresni? - kérdé kíváncsian, miután sikerült a gyermekét földíszítenie.
- Pénzt hoztam neki! - mondá Hanna.
- Én átveszem! - jegyezte meg az öreg asszonyság.
- Magam szeretném, hogy átadjam; ha nem jön soká, bevárom!
Megnyugtatták, leültették, megbámulták a tüneményes és nagyúri kisasszonyt, aki keblére szorította kezét, és úgy panaszkodott, hogy nem tud lélegzeni.
- Nagyon meleg van itt... nem lehetne egy ablakot kinyitni?
- Nem! - felelte Piroska gőgösen, megsértődve, gyermekére tekintve.
A vendégkisasszony fölemelte fátyolát, letette kalapját, sőt kevésvártatva prémes gallérját is, és kényelmesen, sőt egész otthoniasan elhelyezkedett. Csak széles vállainak gyönge remegéséből lehetett észrevenni, hogy bensejében nagyon föl van izgatva, és csak parancsolja magára a nyugalmat. Hangja azonban - amint beszélt - lágy és egyszersmind szilárd volt, folyamatos, biztos és zengzetes mint rendesen. Mintha mindig egy elégiát mondott volna el, de úgy, hogy ő maga egy csöppet se volt meghatva.
- Mennyi idős a kicsi? - kérdé.
- Hathetes és egynapos.
- Nagysádé?
- Kié lehetne másé?
- Hasonlít is.
- Ó, nem, egész az atyja.
- És szabad tudnom, ki az atyja?
- Ki lehetne más, mint az uram?
- Igen, igen! - szólt Hanna békítőleg. Majd a gyermek fölé hajolva - egy kissé rövidlátó szemeivel - vizsgálgatni kezdé.
- A homloka és az ajka egészen olyan, mint az apjáé; gyönyörű baba. Szabad fölvenni?
A kisasszony nem várta az engedelmet; fölvette, megcsókolta és fölállott vele.
A gyermek anyja fölemelkedett, és ellenséges, ijedt tekintetet vetett az idegen leány felé.
- Tegye le, elejti, nem való leány kezébe!
- Jobban fogja, mint te! - jegyezte meg az öregasszony a mosóteknő mellől.
Sándorka nem sírt, ellenkezőleg; vidám izgatottsággal kaparászott a szép idegen nő fehér arcán, telt keblén. Az anya arcát könny futotta be, Hanna nevetett.
- Elviszem, ellopom! - Tettette, mintha ki akarna vele menni.
- Tegye le! - kiáltá Piroska elhalványodva, mérgesen.
- No, no, ne haragudjék, nagysád, nem eszem meg, lássa, hogy szeret nálam lenni, én erősebben fogom. Az ilyen kis gyermek azt szereti, hogy minél erősebben, biztosabban fogják. Valami fiatal parasztleányt, jó kövér dajkát kellene mellé fogadni.
Ezt már az orvos is mondta. Erre a megjegyzésre csönd lett a szobában, csak az öregasszony mosásának csöndes hangja hallatszott. És azon át egy gyermek csöndes, remegő sírása. De nem Sándorka sírt, hanem az anyja.
Hanna megsimogatta:
- Lássa, nagysád, ez a gyermek szenved azért, mert szegény sorsba született. Bűn a világba hívni valakit, ha nem tudnak kellőképpen gondoskodni sorsáról. A gyermek csak gazdag embereknek való.
- Az én uram nem szegény! - mondá Piroska dacosan.
- Tudom, tudom, övé a jövő! De hol az a bankár, aki ezt a jövőt beváltsa és leszámítolja? Lássa, nagysád, ne haragudjék rám, de nekünk kötelességünk, hogy ne akasszuk magunkat egy férfi nyakába, mint valami kölönc. Szegény aztán nem tud megállani, egyenesen előremenni, lehúzzuk a földre, még alább a pincébe, egész a pinceszobáig. Ez nem éppen rossz lakás, nem a legrosszabb, de hogy szabad egy fiatal, becsvágyó férfinak ilyen szobába laknia? Hogyan dolgozik, még csak nem is gondolkozhatik!
A látogató minden szava halálos sértés volt, de oly szelíd és elégikus hangon elmondva, hogy nem lehetett megsértődni tőle. Lenyűgözte az asszonykát, mintha bársonyszalaggal kötözte volna össze fáradt, ellenállásra úgysem képes tagjait. Nem tudott megmozdulni, nem tudott beszélni, bár sok, igen lényeges és sürgős kérdést kellett volna hozzá intéznie.
"Ki és miért jött?"
"Mi jogon szól hozzá így?"
"Miért ilyen vakító szép?"
"Mit keres az urán?"
"Honnan ismeri Sándort?"
"Mért nem mutatja be magát?"
Az utolsó kérdésre Hanna - kérdezetlenül - megfelelt:
- Robin úr a nagyapámnak nagy szolgálatot tett és még nem vette föl a díját. Azt hoztam el.
Az öregasszony megtörölte a szappanos kezét, hogy a díjat átvegye. Hanna azonban leintette:
- Megvárom Robin urat, más beszélnivalóm is van vele. De a kicsi talán éhes, nézze, mint mozgatja az édes száját, talán adna neki nagysád enni, ne zavartassa magát, mind asszonyok vagyunk!
- A kisasszony is? - szólt Piroska megszelídülve.
Hanna mosolygott:
- No, még éppen nem, de majd csak én is az leszek. Minden lány szeretne asszony lenni.
Elkomolyodott, majd állát egy kissé, de nagyon, nagyon gőgösen megemelve, mondá:
- És leszek is.
Lenéző tekintettel nézte most végig a fiatal anyát, aki lányosabb volt, mint ő. Kisebb, véznább, szűziesebb, egyike ama nőknek, akik - bármennyi gyermekük születnék is - arcra, sőt természetre is gyereklányok maradnak. Az erős leány haragosan, sőt ellenségesen nézte a gyengét, szeretett volna szembeszállni vele, letiporni, és leszakítani kebléről a gyermeket. Ez volt az őszinte, igaz érzése, miután babonás pietizmusának, a könyvekből tanult erkölcsi kötelességeknek, a divatos gyöngédségnek és a társadalmi illendőségnek eleget tett. A pompás gyereket és annak nagyszerű mulatozását nézve föllázadt, és lelkében forrott a fölkiáltás:
- És te, te, te... te hitvány.
Úgy fölizgatódott, hogy alig lélegzett. Nem tudott beszélni, de Piroska is intett neki, hogy legyen csendesen, s hallgasson, míg édesen gőgicsél Sándorka, míg élvezettel vacsorál.
Csendesen, az úr eszik, és hátra-hátra pislant a vendég felé, hogy megnézze: mit mond az kiváló ügyességéhez, művészetéhez és életrevalóságához. És hogy vajon nem akar-e ellene valami rosszat elkövetni, például mulatságának végét szakítani? Csend legyen, a nagyanya is abbahagyta a mosást, nézte a kicsinyt, és dirigálta a leányát.
És ebben a pillanatban nem volt többé oly nyomorúságos a szoba. Hanna szemében is egész otthonosnak, sőt kedvesnek tűnt föl, és bár szívéből gyűlölte a rendetlenséget, a primitívséget, a tárgyak és eszközök dísztelenségét, elképzelhetőnek tartotta, hogy akár ilyen környezetben, ilyen viszonyok között éljen - de vele.
Igaz, hogy esteledett is; álmos lágyság borult a szegényes berendezésre, tavaszi est sötétjébe burkolóztak a sánta székek, a rokkant bútorok, a púpos kályha.
- Gyújts gyertyát, mama, Sándor jön! - szólt Piroska halkan.
Sándor belépett és megállott az ajtóban. Nem szólt semmit; csak az arca lett halotthalvány.
- Mit tetszik keresni? - kérdé Hannától, alig hallható hangon.
- Önt! - felelte nyugodtan a leány.
- Miért? - szólt a fiatalember, magához térve, hamarosan pózba vágva magát, ami a nadrágban járó lényeknek a legnehezebb helyzetekben is sikerülni szokott, ha nővel állanak szemben, oly nővel, aki utánuk jár. Sándor is a mellét kissé kifeszítette, kezét kabátjának gombjai közé helyezte, szigorú arcot váltott, és előrement:
- Mit parancsol? - kérdé szertartásosan.
- Semmit, inkább kérek. A nagyapa küldött, és kéri, hogy ne haragudjék, mert ő nem jöhet. Pénzt küldött önnek és köszönteti. Én is köszönöm!
Hanna átnyújtott egy csomó bankjegyet. Sándor elvette, és nem tudta, hogy elveszi. Álmélkodva tartotta a kezében, amíg egyszerre megértette a dolgot, elvörösödött, haragra lobbant; a pénzt visszadobta a leány ölébe:
- Vigye vissza, semmi közöm hozzá. Sem a pénzhez, sem a nagyapjához. Sem önhöz!
- Köszönöm! - szólt Hanna, de hang nélkül, csak reszkető ajkainak mozgásából lehetett érteni, mit mond. Robin úr egy kissé megcsöndesedett, és nagy előkelőségéből engedett valamicskét:
- Nem tudom, mit akarnak tőlem? Miért üldöznek, mit vétettem önöknek? Minek akarnak megalázni? Van nekem elég bajom, hagyjanak nekem békét!
Nagyon keserű volt, de a vendégre nem mert ránézni. Az meg mindegyre csak a tekintetét kereste, kutatta. Végre összepillantottak s reszkettek a gyönyörűségtől. A meglepetés sóhajtás alakjában tört ki ajkaikon. Mozdulatot tettek egymás felé, de ebben a pillanatban megszólalt az anya:
- Sándorka aludni akar!
Fölocsúdtak. Sándor csudálkozva nézett szét maga körül, és nem tudta megérteni, hogyan került ide az a kis, betegágyas asszony, aki altató danát dúdolt egy ismeretlen eredetű babának; amíg mereven rá néz. Kik ezek, és miért vannak itt, kihez tartoznak? Hová? Az érzés egy villanása lázította, hogy kézen fogja a nőt, ki érte jött, és fusson véle el, el, beláthatatlan messziségbe, ahol ezek nem találnak rá soha!
- Kár volt idejönni! - mondá Hannának, halkan.
- Maga hazudott nekem! - válaszolta a leány tompított hangon, de nem valami nagy elővigyázattal.
Sándor egyszerre elhidegedett, mélyen meghajolt, és jelt adott a távozásra. Szólította a cselédet:
- Liza, kísérje haza a kisasszonyt!
- Köszönöm. Itthon is akad dolga! - szólt Hanna élesen és egy csöppet urasan. És eltávozott nyílt haraggal, megsértődve és megaláztatva. A pénzt azonban, amelyet visszadobtak az ölébe, szép gondosan visszahelyezte a kézitáskájába. Pedig alig volt öntudatánál, nem is köszönt, az ajtót is nyitva hagyta maga után...
Senkinek se jutott eszébe azt becsukni. Elálmélkodva néztek maguk elé, és hallgatták a távozó lépteinek hangját. Körösztülmegy a sötét udvaron, a kapuhoz ért, kiment...
Robin Sándor nehéz fejét kezeibe rejtette. Az asszony meg letette alvó gyermekét, urához ment, a vállát gyöngéden megérintette, és szelíden kérdé:
- Ki volt ez?
Sándor nem felelt. Az asszony lehajolt hozzá, és hogy az alvó kisgyermek meg ne hallja, meg ne értse, kérdé:
- A szeretője?
- Az! - felelte a férfi röviden.
- Ilyen korán! - szólt az asszony elszorult szívvel, szívtépő hangon.
- Ilyen későn! - jegyezte meg a férj brutálisan. Többet nem beszéltek erről az éjszakán. Rá sem értek, módjuk sem volt, az egész éjjel azzal tölt el, hogy Sándorkát csitították. Az ökölnyi kényúr kevéssel tizenkét óra előtt fölébredt, és késő reggelig mind veszekedett. Nem értették, hogy mit mond, mit kér, mit parancsol. Igen sűrűn és siralmasan emlegetett "gabalaguát", amely név hangtani alakjára nézve szanszkrit, helyesebben hindú szó, a felnőtt emberek valami fekete király nevének hihetnék. A kicsi mit gondolt alatta, arról csak annak lehet sejtelme, aki ért a madarak füttyéből, a cincérek csiripeléséből, a nádas suttogásából. Lehet, hogy az ifjú ember tényleg tudott az ős-szanszkrit nyelven. Mért ne tudhatna, amikor nemrég került elő abból a semmiségből, amelyet mindenségnek neveznek. Melyik tájáról jött, mily hivatalt viselt ennek előtte? Ki tudná, mely bölcs Salamon tudná azt megmondani? Az öregasszony azonban erősködött, hogy ő tudja. Szerinte a családban minden gyermek a vizet nevezi "gabalaguá"-nak. Itatni akarták Sándorkát vízzel, amelyet előbb igen földicsértek. De a kicsi megvetéssel, sőt haraggal tolta el magától a vizescsészét, és mind erőteljesebb hangon, mind nagyobb méreggel emlegette a "gabalaguát".
Csak napok múlva tűnt ki, hogy ez alatt mit ért. Azt, hogy az anyja rossz, nem tudja őt etetni többé, hogy éhezik, éhezik, éhezik. Hanna emlékezetes vizitje után egyszerre elfogyott a tejecskéje, hirtelen elszökött előle.
- Így egypár nap alatt éhen hal! - mondá az orvos.
Gabalagua, ezt jelentette a gabalagua! -