Az ember tragédiája

Az ember tragédiája
szerző: Madách Imre

drámai költemény

ELSŐ SZÍN

(A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség.)

ANGYALOK KARA

Dicsőség a magasban Istenünknek,

Dicsérje őt a föld és a nagy ég,

Ki egy szavával híva létre mindent,

S pillantásától függ ismét a vég.

Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,

Részünk csak az árny, mellyet ránk vetett,

Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy

Fényében illy osztályrészt engedett.

Megtestesült az örökös nagy eszme,

Im, a teremtés béfejezve már,

S az Úr mindentől, mit lehelni enged,

Méltó adót szent zsámolyára vár.

AZ ÚR

Be van fejezve a nagy mű, igen.

A gép forog, az alkotó pihen.

Évmilliókig eljár tengelyén,

Mig egy kerékfogát ujítni kell.

Fel hát, világim véd-nemtői, fel,

Kezdjétek végtelen pályátokat.

Gyönyörködjem még egyszer bennetek,

Amint elzúgtok lábaim alatt.

(A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökö¬söket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt. Szférák zenéje halkan.)

ANGYALOK KARA

Milyen büszke láng-golyó jő

Önfényében elbízottan,

S egy szerény csillagcsoportnak

Épp ő szolgál öntudatlan. -

Pislog e parányi csillag,

Azt hinnéd, egy gyönge lámpa,

S mégis millió teremtés

Mérhetetlen nagy világa. -

Két golyó küzd egymás ellen

Összehullni, szétsietni:

S e küzdés a nagyszerű fék,

Pályáján továbbvezetni. -

Mennydörögve zúg amaz le,

Távulnan rettegve nézed:

S kebelében milljó lény lel

Boldogságot, enyhe béket. -

Mily szerény ott - egykor majdan

Csillaga a szerelemnek,

Óvja őt meg ápoló kéz,

Vígaszúl a földi nemnek. -

Ott születendő világok,

Itt enyészők koporsója:

Intő szózat a hiúnak,

Csüggedőnek biztatója. -

Rendzavarva jő amott az

Üstökös rettentő képe:

S ím, az Úr szavát meghallva,

Rend lesz útja ferdesége. -

Jössz te, kedves ifju szellem,

Változó világgömböddel,

Aki gyászt és fénypalástot,

Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.

A nagy ég áldása rajtad!

Csak előre csüggedetlen;

Kis határodon nagy eszmék

Fognak lenni küzdelemben.

S bár a szép s rút, a mosoly s könny,

Mint tavasz s tél, kört vesz rajta,

Fénye, árnya lészen együtt:

Az Úr kedve és haragja.

(A csillagok védszellemei elvonultak.)

GÁBOR FŐANGYAL

Ki a végetlen űrt kimérted,

Anyagot alkotván beléje,

Mely a nagyságot s messzeséget

Egyetlen szódra hozta létre:

Hozsána néked, Eszme! (Leborul.)

MIHÁLY FŐANGYAL

Ki az örökké változandót,

S a változatlant egyesíted,

Végetlent és időt alkotva,

Egyéneket és nemzedéket:

Hozsána néked, Erő! (Leborul.)

RÁFAEL FŐANGYAL

Ki boldogságot árjadoztatsz,

A testet öntudatra hozva,

És bölcseséged részesévé

Egész világot felavatva:

Hozsána néked, Jóság! (Leborul.)

(Szünet)

AZ ÚR

S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,

Dicséretemre nem találsz-e szót,

Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?

LUCIFER

S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag

Más-más tulajdonokkal felruházva,

Miket előbb, hogysem nyilatkozának,

Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,

Vagy, ha igen, másítni nincs erőd,

Nehány golyóba összevissza gyúrva,

Most vonzza, űzi és taszítja egymást,

Nehány féregben öntudatra kél,

Míg minden megtelt, míg minden kihűlt,

És megmarad a semleges salak. -

Az ember ezt, ha egykor ellesi,

Vegykonyhájában szintén megteszi. -

Te nagy konyhádba helyzéd embered,

S elnézed néki, hogy kontárkodik,

Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.

De hogyha elfecsérli s rontja majd

A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.

Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? -

Aztán mivégre az egész teremtés?

Dicsőségedre írtál költeményt,

Beléhelyezted egy rossz gépezetbe,

És meg nem únod véges végtelen,

Hogy az a nóta mindig úgy megyen.

Méltó-e illyen aggastyánhoz e

Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?

Hol sárba gyúrt kis szikra mímeli

Urát, de torzalak csak, képe nem;

Végzet, szabadság egymást üldözi,

S hiányzik az összhangzó értelem. -

AZ ÚR

Csak hódolat illet meg, nem birálat.

LUCIFER

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

(Az angyalokra mutatva)

Dicsér eléggé e hitvány sereg,

És illik is, hogy ők dicsérjenek.

Te szülted őket, mint árnyát a fény,

De mindöröktől fogva élek én.

AZ ÚR

Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag,

Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?

LUCIFER

Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.

AZ ÚR

Én végtelen időtől tervezem,

S már bennem élt, mi mostan létesült.

LUCIFER

S nem érzéd-é eszméid közt az űrt,

Mely minden létnek gátjaul vala

S teremtni kényszerültél általa?

Lucifer volt e gátnak a neve,

Ki a tagadás ősi szelleme. -

Győztél felettem, mert az végzetem,

Hogy harcaimban bukjam szüntelen,

De új erővel felkeljek megint.

Te anyagot szültél, én tért nyerék,

Az élet mellett ott van a halál,

A boldogságnál a lehangolás,

A fénynél árnyék, kétség és remény. -

Ott állok, látod, hol te, mindenütt,

S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?

AZ ÚR

Hah, pártos szellem! el előlem, el,

Megsemmíthetnélek, de nem teszem,

Száműzve minden szellemkapcsolatból

Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen.

S rideg magányod fájó érzetében

Gyötörjön a végetlen gondolat:

Hogy hasztalan rázod porláncodat,

Csatád hiú, az Úrnak ellenében.

LUCIFER

Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,

Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. -

Együtt teremténk: osztályrészemet

Követelem.

AZ ÚR (gúnnyal)

Legyen, amint kivánod.

Tekints a földre, Éden fái közt

E két sudar fát a kellő középen

Megátkozom, aztán tiéd legyen.

LUCIFER

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,

S egy talpalatnyi föld elég nekem,

Hol a tagadás lábát megveti,

Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)

ANGYALOK KARA

El Isten színétől, megátkozott,

Hozsán’ az Úrnak, ki törvényt hozott. -

MÁSODIK SZÍN

(A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics [glória] sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)

ÉVA

Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!

ÁDÁM

És úrnak lenni mindenek felett.

ÉVA

Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,

És mindezért csupán hálát rebegnünk

Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.

ÁDÁM

A függés, látom, életelv neked. -

Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan

Néz e gyümölcs ránk.

ÉVA

Majd szakítok egyet.

AZ ÚR SZAVA

Megállj, megállj, egész földet neked

Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,

Más szellem óvja csábgyümölcseit,

S halállal hal meg, aki élvezi. -

Amott piroslik a szőlőgerezd,

Ott enyhe árnyék kínál nyúgalommal,

Ragyogó délnek tikkasztó hevében.

ÁDÁM

Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.

ÉVA

Mért szebb e két fa, mint más; vagy miért

Épp ez tilalmas?

ÁDÁM

Hát mért kék az ég,

Miért zöld a liget - elég, hogy úgy van. -

Kövessük a szót, jőj utánam, Éva.

(Letelepednek egy lugosban.)

ÉVA

Hajolj keblemre, én meg majd legyezlek.

(Nagy szélroham, Lucifer a lombok között megjelenik.)

ÁDÁM

Hah, nő! mi ez, nem hallék még hasonlót.

Miként ha ellenséges idegen

Erő tört volna rajtunk.

ÉVA

Reszketek.

Az égi zengzet is elhallgatott.

ÁDÁM

Itt kebleden, úgy tetszik, hallom azt még.

ÉVA

Én meg, ha ott fenn a dics elborul,

Itt lenn találom azt szemedben, Ádám.

Hol is lelhetném másutt kívüled,

Kit létre is csak hő vágyad hozott,

Mint - fényárjában a fejdelmi nap -

A mindenségben árván hogy ne álljon -

A víz szinére festi önmagát

S enyelg vele, örül, hogy társa van,

Nagylelküen felejtvén, hogy csupán

Saját tüzének halvány mása az,

Mely véle együtt semmivé borulna.

ÁDÁM

Ne szólj igy, Éva, meg ne szégyeníts.

Mi a hang, hogy ha nincs, ki értené?

Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?

Mi volnék én, ha mint visszhang- s virágban,

Benned szebb létre nem feselne létem,

Melyben saját magam szerethetem?

LUCIFER

E lágy enyelgést mért is hallgatom? -

Elfordulok, másképp oly szégyen ér még,

Hogy a hideg számító értelem

Megírigylendi a gyermekkedélyt.

(Egy madárka énekelni kezd egy közel ágon.)

ÉVA

Hallgasd csak, Ádám, óh, mondd, érted-é

E kis bohó szerelmes énekét?

ÁDÁM

Én a patak zugását hallgatám,

És azt találom, szintén így dalolt.

ÉVA

Minő csodás összhang ez, kedvesem,

E sokszerű szó és egy értelem. -

LUCIFER

Mit késem ennyit? fel munkára, fel,

Megesküvém vesztökre, veszniök kell.

S kétkedve állok mégis újra meg,

Nem küzdök-é hiába a tudás,

A nagyravágyás csábos fegyverével

Őellenek, kik közt, mint menhely áll,

Mely lankadástól óvja szívöket,

Emelve a bukót: az érzelem.

De mit töprengek. Az nyer, aki mer.

(Új szélroham. Lucifer a megrettenő emberpár előtt megjelenik. A dics elborul.

Lucifer kacag.)

Mit álmélkodtok? - (Évához, ki futásnak indul.)

Óh, megállj, kecses hölgy!

Engedd egy percre, hogy csodáljalak.

(Éva megáll s lassanként felbátorodik.)

(félre) E mintakép milljószor újuland meg.

(fent) Ádám, te félsz?

ÁDÁM

Tőled, hitvány alak?

LUCIFER

(félre) Ez is jó ős a büszke férfinemnek.

(fent) Üdvöz légy, szellem-testvér!

ÁDÁM

Mondd, ki vagy?

Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről?

LUCIFER

Amint tetszik, nálunk ez egyre megy.

ÁDÁM

Nem tudtam, hogy van ember még kivűlünk.

LUCIFER

Hohó! nagyon sok van még, mit te nem tudsz,

S nem is fogsz tudni. Vagy a jámbor agg

Azért teremtett volna-é porondból,

Hogy a világot ossza meg veled?

Te őt dicséred, ő téged kitart,

Megmondja, végy ebből és félj amattól,

Óv és vezet, mint gyapjas állatot;

Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet.

ÁDÁM

Hogy eszméljek? - S nem eszmélnék-e hát:

Nem érzem-é az áldó napsugárt,

A létezésnek édes örömét

És Istenemnek végtelen kegyét,

Ki engemet tőn e föld istenévé?

LUCIFER

Ezt tartja tán az a kis féreg is,

Mely a gyümölcsöt eszi el előled,

Meg a sas, melly a kis madárra csap.

Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?

Egy szikra az, mely bennetek dereng,

Egy végtelen erőnek mozzanása;

S mint a pataknak egyes habjai,

Egy percre felcsillogva visszahullnak

Közös medröknek szürke mélyibe. -

Igen, tán volna egy, a gondolat,

Mely öntudatlan szűdben dermedez,

Ez nagykorúvá tenne, önerődre

Bízván, hogy válassz jó és rossz között,

Hogy önmagad intézzed sorsodat,

S a gondviselettől felmentene.

De trágyaféregül tán jobb neked

Tenyészni kis körödnek lágy ölében,

S tudás nélkűl elfogyni életeddel. -

Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben;

Nemes, de terhes, önlábunkon állni. -

ÁDÁM

Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé.

ÉVA

Én lelkesűlök, szép s új dolgokat mondsz.

LUCIFER

De a tudás nem volna még elég;

Hogy testesüljön nagyszerű müvekben,

A halhatatlanság is kellene.

Mit képes tenni az arasznyi lét?

E két fa rejti mind e birtokot,

S ettől tiltott el, aki alkotott.

Tudsz mint az Isten, azt ha élvezed,

Ettől örök ifjú marad kecsed.

ÉVA

Mégis kegyetlen a mi alkotónk!

ÁDÁM

De hátha megcsalsz? (A dics kissé kitisztul.)

ÉGI KAR

Jaj neked, világ,

Az ős tagadás kisért.

AZ ÚR SZAVA

Ember, vigyázz!

ÁDÁM

Mi hang ez ismét?

LUCIFER

A szél gallyakat ráz.

Segítsetek

Ti elemek,

Az embert nektek

Szerezni meg. -

(Szélroham, a dics elborul.)

E két fa az enyém!

ÁDÁM

Ki vagy tehát te?

Hisz ollyannak tűnsz fel, mint mí vagyunk.

LUCIFER

Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,

Nézd e vakondot, földet túrva lenn,

Mindkettőt más-más láthatár övedzi.

A szellemország látköröd-kivül van,

És ember az, mi legmagasb neked.

Az ebnek is eb legfőbb ídeálja

S megtisztel, hogyha társaul fogad.

De éppen úgy, miként te őt lenézed,

És állsz felette végzete gyanánt,

Áldást vagy átkot szórva istenül rá,

Épp úgy tekintünk rátok mí alá,

A szellemország büszke részesi.

ÁDÁM

S azoknak volnál hát te egyike?

LUCIFER

Igen, erősek közt a leghatalmasb,

Ki ottan álltam az Úr trónja mellett,

S legszebb dicséből osztályom kijárt.

ÁDÁM

Mért nem maradtál hát a fényes égben,

E porvilágra mért jövél közénk?

LUCIFER

Megúntam ott a második helyet,

Az egyhangú, szabályos életet,

Éretlen gyermek-hangu égi kart,

Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.

Küzdést kivánok, diszharmóniát,

Mely új erőt szül, új világot ád,

Hol a lélek magában nagy lehet,

Hová, ki bátor, az velem jöhet.

ÁDÁM

Megmondta Isten, hogy büntetni fog,

Ha más utat választunk, mint kitűzött.

ÉVA

Miért büntetne? - Hisz, ha az utat

Kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja,

Egyúttal ollyanná is alkotott,

Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.

Vagy mért állított mély örvény fölé,

Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. -

Ha meg a bűn szintén tervében áll,

Mint a vihar verőfényes napok közt,

Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,

Mint ezt, mivel éltetve melegít?

LUCIFER

Lám, megjelent az első bölcselő!

Nagy sor jövend utánad, szép hugom,

Mely milljó úton ezt vitatja újra;

A tébolydába téved sok közűlök,

Sok visszaretten, révbe egy sem ér.

Hát hagyjatok fel az okoskodással,

Minden dolognak oly sok színe van,

Hogy aki mindazt végigészleli,

Kevesbet tud, mint első pillanatra,

S határozatra jőni rá nem ér.

A tett halála az okoskodás. -

ÉVA

Én hát szakítok egyet a gyümölcsből.

ÁDÁM

Megátkozá az Úr.

(Lucifer kacag.)

De csak szakíts.

Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,

Legyünk tudók, mint Isten.

(A tudás almáját előbb Éva, aztán Ádám megízleli.)

ÉVA

S e felett

Örökké ifjak. -

LUCIFER

Erre, erre csak.

A halhatatlanságnak fája ez.

Siessetek hát!

(A másik fa felé vonja őket, egy Kerub lángoló karddal útjokat állja.)

KERUB

Félre, bűnösök.

AZ ÚR SZAVA

Ádám, Ádám! elhagytál engemet,

Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.

ÉVA

Végünk van.

LUCIFER

Csüggedtek?

ÁDÁM

Korántse hidd.

Csak ébredésem borzongása ez. -

El innen, hölgyem, bárhová - el, el!

Idegen már s kietlen ez a hely.

ÉGI KAR

Ah, sírjatok testvéri könnyeket,

Győz a hazugság - a föld elveszett. -

HARMADIK SZÍN

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

ÁDÁM

Ez az enyém. A nagy világ helyett

E tér lesz otthonom. Birok vele,

Megvédem azt a kártevő vadaktól,

És kényszerítem nékem termeni.

ÉVA

Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,

Mint az előbbi, s így körénk varázsolom

A vesztett Édent.

LUCIFER

Vajh, mi nagy szavat

Mondottatok ki. A család s tulajdon

Lesz a világnak kettes mozgatója,

Melytől minden kéj s kín születni fog.

És e két eszme nő majd szüntelen,

Amíg belőle hon lesz és ipar,

Szülője minden nagynak és nemesnek,

És felfalója önnön gyermekének.

ÁDÁM

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a

Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam

Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.

S mi az eredmény.

LUCIFER

Hát nem érzed-e?

ÁDÁM

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,

Üres kézzel taszítván a magányba,

Elhagytam én is. Önmagam levék

Enistenemmé, és amit kivívok,

Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

LUCIFER (félre)

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,

Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

ÉVA

Nekem meg büszkeségem az csupán,

Hogy a világnak anyja én leszek.

LUCIFER (félre)

Dicső eszmény, mit e nő szíve hord,

Megörökítni a bűnös nyomort.

ÁDÁM

Mit is köszönjek néki? puszta létem?

Hisz ez a lét, ha érdemes leszen

Terhére, csak fáradságom gyümölcse.

A kéjet, amit egy ital viz ád,

Szomjam hevével kell kiérdemelnem,

A csók mézének ára ott vagyon -

Amely nyomán jár - a lehangolásban.

De hogyha a hálának csatja mind

Le is hullt rólam, bár szabad levék

Alkotni sorsom és újból lerontni,

Tapogatózva, amit tervezék -

Ahhoz segélyed sem kellett talán,

Megbírta volna azt saját erőm.

S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,

Mellyel testem por földéhez csatol.

Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,

Talán egy hajszál - annál szégyenebb, -

Mi korlátozza büszke lelkemet.

Nézd, ugranám, és testem visszahull,

Szemem, fülem lemond szolgálatáról,

Ha a távolnak kémlem titkait;

S ha képzetem magasb körökbe von,

Az éhség kényszerít, hunyászkodottan

Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

LUCIFER

Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

ÁDÁM

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,

Ha e láthatlan pókháló, e semmi,

Mit százezer lény észre sem veszen,

S hálója közt szabadság érzetével

Fickándozik, mit csak nehány kivált

Magasb szellem sejt, még dacol veled.

LUCIFER

S csakis ez az, mi velem bír dacolni,

Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,

Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,

Nem is erős? - Ne hidd, homályban ül,

Mi egy világot rendít és teremt,

Mert látásától megszédülne a fej.

Csak ember műve csillog és zörög,

Melynek határa egy arasznyi lét.

ÁDÁM

Hagyd megtekintnem hát e működést

- Egy percre csak, keblem, tudod, erős -,

Mely rám befolyhat, aki enmagamban

Olyan különvált és egész vagyok.

LUCIFER

,,Vagyok” - bolond szó. Voltál és leszesz.

Örök levés s enyészet minden élet.

De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. -

ÁDÁM (Amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz.)

Mi áradat buzog fel így körűlem

Magasba törve szakadatlanul

Hol kétfelé vál, s a földsarkokig

Vihar gyanánt rohan.

LUCIFER

Az a melegség,

Mely életet visz a jegek honába.

ÁDÁM

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut

Mellettem el, hogy félek, elsodor,

És mégis érzem éltető hatását:

Mi az, mi az? elkábulok belé.

LUCIFER

Ez a delej.

ÁDÁM

Alattam ing a föld.

Amit szilárdnak és alaktalannak

Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,

Ellentállhatlan, melly alak után tör,

Életre küzd. Amarra mint jegec,

Emerre mint rügy. Óh, e zűr között

Hová lesz énem zárt egyénisége,

Mivé leszesz testem, melyben szilárd

Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám

Nagy terveimben és nagy vágyaimban.

Te elkényeztetett gyermek, ki bajt

S gyönyört szerezsz számomra egyiránt,

Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,

Míg többi lényed víz és tünde lég,

Mely még imént piroslott és örült,

S legott voltammal a felhőbe gőzölt.

Minden szavam, agyamban minden eszme

Lényemnek egy-egy részét költi el,

Elégek! - és a vészhozó tüzet

Talán rejtélyes szellem szítogatja,

Hogy melegedjék hamvadásomon. -

El e látással, mert megőrülök.

Ily harcban állni száz elem között

Az elhagyottság kínos érzetével,

Mi szörnyü, szörnyü! - Óh, miért lökém el

Magamtól azt a gondviseletet,

Mit ösztönöm sejtett, de nem becsült,

S tudásom óhajt - óh, de hasztalan.

ÉVA

Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.

Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,

Vagy én lankadva kertünk ápolom,

Körültekintek a széles világon,

És égen-földön nem lesz egy rokon,

Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon.

Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

LUCIFER (gúnyosan)

Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,

Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne’kűl,

S alárendeltség oly szükségetek:

Idézek én fel Istent számotokra,

Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:

E földnek szellemét, ismérem őt

Az égi karból, szép szerény fiú. -

Jelenjél meg szellem,

Látod, nem bírsz velem,

Az ősi tagadás

Hív, hisz nem merne más.

(A földből lángok csapnak föl, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan menny¬dörögve.)

LUCIFER (hátralépve)

Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,

A föld nemtője gyönge és szelíd.

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

Mit gyöngeül látál az égi karban,

Az önkörében végtelen, erős. -

Im, itt vagyok, mert a szellem szavának

Engednem kelle, ámde megjegyezd,

Hogy fölzaklatni s kormányozni más.

Ha felveszem saját képem, leroskadsz,

S eme két féreg itt megsemmisül.

LUCIFER

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe

Az ember, hogyha istenül fogad?

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

Elrészletezve vízben, fellegekben,

Ligetben, mindenütt, hová benéz

Erős vágyakkal és emelt kebellel. (Eltűnik.)

(A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik.)

ÉVA

Ah, nézd e kedves testvér-arcokat,

Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,

Nincs többé elhagyottság, rengeteg,

A boldogság szállott közénk velek.

Ők adnak búnkban biztató szavat,

A kétkedésben jó tanácsokat.

LUCIFER

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -

Kik, amint kértek, már határozátok -

Mint épp e kedves tünde alakoktól,

Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:

A tiszta szívre mosolyogva néznek,

Ijesztő rémül a kétségbesőnek;

Ők kísérendnek végig száz alakban,

Százféleképpen átalváltozottan,

A fürkésző bölcsésznek üde árnya

S örökifjú sziveknek ideálja.

ÁDÁM

Mit ér, mit ér e játék csillogása,

Előttem mely foly, nem hatok belé. -

S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -

Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,

Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

LUCIFER

(félre) Keserves lesz még egykor e tudásod,

S tudatlanságért fogsz epedni vissza.

(fent) De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör

Percét is harccal kell kiérdemelned;

Sok iskolát kell még addig kijárnod,

Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

ÁDÁM

Könnyű neked beszélni tűrelemről,

Előtted egy öröklét van kitárva,

De én az élet fájából nem ettem,

Arasznyi lét, mi sietésre int.

LUCIFER

Minden, mi él, az egyenlő soká él,

A százados fa s egynapos rovar.

Eszmél, örül, szeret és elbukik,

Midőn napszámát s vágyait betölté.

Nem az idő halad: mi változunk,

Egy század, egy nap szinte egyre megy.

Ne félj, betöltöd célodat te is,

Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van

Szorítva az ember egyénisége.

Látád a hangyát és a méherajt:

Ezer munkás jár dőrén össze-vissza

Vakon cselekszik, téved, elbukik,

De az egész, mint állandó egyén,

Együttleges szellemben él, cselekszik,

Kitűzött tervét bizton létesíti,

Mig eljön a vég, s az egész eláll. -

Portested is széthulland így, igaz,

De száz alakban újolag felélsz,

És nem kell újra semmit kezdened:

Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,

Köszvényedet őbenne folytatod,

Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,

Évmilliókra lesz tulajdonod.

ÁDÁM

Ez visszapillantása az öregnek.

De ifju keblem forró vágya más:

Jövőmbe vetni egy tekintetet.

Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

ÉVA

Hadd lássam én is, e sok újulásban

Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

LUCIFER

Legyen. Bübájat szállítok reátok,

És a jövőnek végeig beláttok

Tünékeny álom képei alatt;

De hogyha látjátok, mi dőre a cél,

Mi súlyos a harc, melybe útatok tér;

Hogy csüggedés ne érjen emiatt,

És a csatától meg ne fussatok:

Egére egy kicsiny sugárt adok,

Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény

Egész látás - s e súgár a remény. -

(Ezalatt Ádámot és Évát a kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak.)

NEGYEDIK SZÍN

(Egyiptomban. Elöl nyílt csarnok. Ádám mint fáraó, fiatalon, trónon ülve. Lucifer mint minisztere; tiszteletteljes távolban fényes kíséret. A háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt. Tiszta nap.)

LUCIFER

Felséges úr! aggódva kérdi néped,

Mely elvérezni boldog lenne érted,

Vajon mi az, mi a nagy fáraót

Nem hagyja trónja vánkosán pihenni?

Mért áldozod fel a nap kéjeit,

Az éjnek édes álomképeit,

És nem bizod gondját nagy terveidnek

A rabszolgára, akit az megillet,

Midőn már úgyis a széles világon

Minden dicsőség, úralom tiéd

S a kéj, mit ember elviselni bír. -

Száz tartomány bő kincse mond urának,

Neked nyit kelyhet illatos virága,

S édes gyümölcsöt csak neked növel.

Ezer hölgy keble sóhajtoz feléd:

A szőke szépség, lankadó szemével,

Finom, gyöngéd, mint játszi tünemény,

A barna lányka, lihegő ajakkal,

Égő szemében őrült szenvedéllyel -

Mind a tiéid. Sorsuk egy szeszélyed,

Mind érzi, hogy betölté hívatását,

Ha néhány perced fűszerezni tudta.

ÁDÁM

Mindennek nincsen szűmre ingere.

Mint kénytelen adó jő, nem csatázok

Érette, nem köszönhetem magamnak.

De itt e művel, mellyet alkotok,

Azt tartom, hogy megleltem az utat,

Mely a valódi nagysághoz vezet.

Művészetét a természet csodálja

S évezredekre hirdeti nevem.

Nincs földindúlás, nincs vész, mely ledöntse:

Erősebb lett az ember, mint az Isten.

LUCIFER

S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é

E képzeletben? tedd kezed szivedre.

ÁDÁM

Nem én. Űrt érzek, mondhatatlan űrt.

De mindegy, hisz nem boldogságot esdtem,

Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem.

Csak a tömeg ne sejtse kínomat -

Ha sajnálhatna, nem imádna többé.

LUCIFER

Hát hogyha egykor átlátod magad,

Hogy a dicsőség percnyi dőre játék?

ÁDÁM

Az nem lehet.

LUCIFER

S ha mégis?

ÁDÁM

Halni térnék,

Megátkozván utánam a világot.

LUCIFER

Nem fogsz meghalni, bár átlátod egyszer,

Sőt újra kezdesz, régi sikereddel.

(A dolgozó rabszolgák közül egyet a felügyelők annyira vernek, hogy az jajveszékelve és üldözötten egész a nyílt csarnokba fut, s a trón előtt összerogy.)

A RABSZOLGA

Uram, segíts!

(A munkások közül Éva, mint a rabszolga neje, kibontakozik, s fájdalmas sikoltással férjére borul.)

ÉVA

Hiába kéred azt,

Ki kínjainknak nem volt részese,

Nem ért, nem ért! - Halk a jajnak szava,

S a trón magas. Mért nem hívsz engemet,

Ki eltakarlak, s testemmel fogok fel

Minden csapást.

ÁDÁM (A betóduló felügyelőkhöz, kik a rabszolgát s nejét ki akarják hurcolni.)

Hagyjátok ott. El innét.

(A felügyelők el.)

Mi ismeretlen érzés száll szivembe,

Ki e nő, és mi bűve-bája van,

Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót

Lerántja porban fetrengő magához? - (Felkél.)

LUCIFER

Ez ismét a szálaknak egyike,

Melyekkel gúnyul vett körűl urad,

Eszedbe hozni hernyó voltodat,

Ha önhitedben lepkeként csapongsz.

E vékony szál, láttad már, milly erős,

Kisiklik ujjainkból, és azért

Nem téphetem szét.

ÁDÁM (lejőve a trón lépcsőin)

Azt ne is müveld.

Amillyen sértő, éppoly kellemes.

LUCIFER

De illetlen, hogy egy bölcs és király

Alatta nyögjön.

ÁDÁM

Mit tegyek hát?

LUCIFER (gúnnyal)

Nincsen más hátra, mint hogy a tudás

Tagadja létét e rejtett fonálnak:

S kacagja durván az erő s anyag.

ÁDÁM

Én nem birom kacagni, sem tagadni.

ÉVA

Ah, kedvesem, véred csorogva foly,

Megállitom; fáj, úgyebár, nagyon?

A RABSZOLGA

Az élet fáj csak, már nem fáj soká.

ÉVA

Nem úgy, nem úgy, mért éltél volna eddig,

Ha most halnál meg, amint föllelél.

A RABSZOLGA

Mért él a pór? - a gúlához követ

Hord az erősnek, s állítván utódot

Jármába, meghal. - Milljók egy miatt.

ÁDÁM

Ah, Lucifer, mi rettentő beszéd ez!

LUCIFER

A haldokló hagymázos őrülése.

ÁDÁM

Mit is beszélt?

LUCIFER

Nagy fáraó, mi bánt?

No, mondhatom, hogy nagyszerű dolog:

Egy rabszolgával a földön kevesb van.

ÉVA

Neked silány szám, nékem egy világ,

Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? -

A RABSZOLGA

Én többé nem. - Felejts el, nő, örökre.

(Meghal.)

ÁDÁM

Majd foglak én. El innen a halottal.

(A hullát felveszik.)

Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:

A bájnak éppen úgy fejdelme vagy,

Mint az erőnek én - meg kelle lelnünk

Egymást akárhol.

ÉVA

Óh, nagy fáraó,

Tudom, parancsod a pór végzete,

Nem is szabódom, csak kevés időt

Engedj magamnak, azután parancsolj.

ÁDÁM

Ne többször e szót. Óh, hát bírodalmam

Sohsem megy-é túl a parancs szaván?

ÉVA

Elég, ha egyelőre a parancs

Nem illet fájva - óh, ne írigyeld

Ez első percben könnyem a halottól. -

Mi szép halott, óh, Istenem, mi szép!

(Ráborul.)

ÁDÁM

Szép és halott; mi ellentétel ez:

Törekvésinkre gúny e nyúgalom,

Vagy hívságukra szánalmas mosoly.

LUCIFER

Szökött rabszolga, ki veled dacol,

Mondván: erősebb lettem láncaidnál.

ÁDÁM

A holtnak béke, az élőnek üdv.

Amaz könyed nem érzi, mosolyod

Nélkülöznöm kín.

(A halottat kiviszik, Ádám Évát a trónra vezeti.)

Oldalomra, nő!

Ah, millyen édes kebleden pihenni.

(Jajveszékelés a munkások közt; Éva összerezzen.)

Mi lelt, szerelmem?

ÉVA

Óh, nem hallod-e

A nép jaját?

ÁDÁM

Először vettem észre.

Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,

Csókolj meg, és feledd el a világot.

Te meg némítsd el azt a jajgatást.

LUCIFER

Azt nem birom, ez már a nép joga,

Együtt öröklé az igával azt.

(Ismét jajszó. Éva felsikolt, Ádám fölemelkedik.)

ÁDÁM

Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként

Segítsek rajta. Szíveden keresztül

A jajszó, mint villám, fejembe csap

S úgy érzem, a világ kiált segélyt.

ÉVA

Óh, fáraó, zúzz el, de megbocsáss,

Ha a nép jaja nem hágy megnyugodni,

Ládd, jól tudom, hogy szolgálód vagyok,

Hogy éltem célja tégedet mulatni,

Felejtek mindent, kívülem mi van:

Nyomort, nagyságot, ábrándot, halottat,

Hogy mosolyom üdv, ajkam láng legyen;

De hogyha a nép, e milljókarú lény,

Korbácsolt háttal jajgat odakint:

Mint fájó testnek kisded porcikája,

Én, én, a népnek elszakadt leánya,

Szivemben érzem szintén mind e kínt.

ÁDÁM

És én veled. - A milljók egy miatt -

Mondá a holt is. -

ÉVA

Óh, nagy fáraó!

Komor levél, és én vagyok oka,

Űzz el magadtól, vagy taníts, miként kell

Siketté lennem.

ÁDÁM

Jobb mester valál te,

Mert megtanítál a jajt hallanom. -

Ne halljam többé. - Ím, legyen szabad

A szolganép. Mit is ér a dicsőség,

Mit egy személyben ér utól az ember

Milljók vesztével és milljók jajával,

Kikben szintén az az ember lehel;

Milljószor érzem a kínt, egyszer a kéjt.

LUCIFER

Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg

A végzet arra ítélt állata,

Mely minden rendnek malmán húzni fog,

Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:

Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,

És új urat keres holnap magának.

Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,

Ha a gazdának szükségét nem érzi?

Ha kebelében öntudat lakik?

ÁDÁM

Miért jajgat hát, mintha fájna néki

A szolgaság?

LUCIFER

Fáj, bár nem tudja, mi.

Mert minden ember uralomra vágy,

Ez érzet az, s nem a testvériség,

Mi a szabadság zászlajához űzi

A nagy tömeget - ámbár öntudattá

Nem ébred benne, és csak sejtelemkint

Zaklatja minden olyasért, mi új,

S mi tagadása a már meglevőnek;

Abban remélvén testesülve látni

A boldogságról képzett álmait.

Pedig mély tenger a nép: bármi napfény

Sem hatja át tömét; sötét leend az,

Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,

És mely hullám esetleg épp te vagy.

ÁDÁM

S mért éppen én?

LUCIFER

Vagy más, veled rokon,

Kiben tudattá vált a népi ösztön,

S ki a szabadság bámult bajnokául

Fényes helyedre tolakodni mer.

Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,

Nevet cserél, a gazda megmarad.

ÁDÁM

Mi végtelen körút okoskodásod,

Melyből menekvés nincsen is talán.

LUCIFER

Vagyon menekvés. Adj ezen nehány

Kivált egyénnek láncot és gyürűt,

Adj más játékszert, s mondd: im, a tömeg

Fölébe tollak, ez teszen nemesbbé -

És elhiszik, és a népet lenézvén

Elszívelik, hogy őket is lenézd.

ÁDÁM

Ne kísérts ily csábító álokokkal.

El a szolgákkal! légyen mind szabad.

Hirdesd ki nékik, ámde jól siess,

Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.

LUCIFER

(félre) Előre csak önhitten útadon,

Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.

(Kimegy.)

ÁDÁM

E mű meg álljon bévégzetlenül,

Intő rom annak, aki nagyra tör,

Erőnk s gyöngénknek nagy kérdőjele.

(Kint nagy örömzaj, a munkások eloszolnak. Lucifer visszatér.)

Örülj pór, a nagyság hogy meghajolt

Előtted. Csak ne hidd, hogy kényszerítve.

ÉVA

Vigasztalódjál, óh, én kedvesem,

Úgyis mit ér az a rideg dicsőség,

Hideg kigyóként, mely közénkbe csúsz.

ÁDÁM

De nagy, de nagy.

ÉVA

El véle; látod, a jaj

Elnémult, üdvünket meg nem szakasztja,

Mi vágyad más, ha keblemen pihensz?

ÁDÁM

Óh, nő, mi szűk, mi gyarló látköröd.

S a büszke férfit épp ez vonzza hozzád -

Csak gyöngeség, mit az erő szerethet.

Mint a védő szülő gyámoltalan

Voltát karolja leghőbben fiának.

ÉVA

Ah, fáraó, tán már untatlak is

E hasztalan, e balga fecsegéssel?

Hiába, ha okosabb nem vagyok.

ÁDÁM

Ne is kivánd, hogy légy, én kedvesem.

Eszem elég van nékem önmagamnak,

Erő s nagyságért nem kebledre hajlok,

Sem a tudásért, mindezt könyveimben

Sokkal jobban föllelhetem. Te csak

Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat,

Rezgése szűmön végigárjadozzon.

Akármit mondasz, mindegy; óh, ki kérdi

Mit énekel a kis madár, azért

Édes sejtéssel halljuk hangjait.

Te csak virág légy, drága csecsebecs,

Haszontalan, de szép, s ez érdeme. (Luciferhez)

És mégis egy vágy ver föl mámoromból,

Talán bolond vágy - - óh, de teljesítsd -

Hagyj vetnem egy merész pillantatot

Előre, egy pár ezredév utánra,

Mi lesz hiremből?

LUCIFER

Amíg csókolódtok,

Nem érzed-é a lanyha szelletet,

Mely arcodat legyinti s elröpül?

Vékonyka porréteg marad, hol elszáll,

Egy évben e por csak nehány vonalnyi,

Egy századévben már nehány könyök,

Pár ezredév gúláidat elássa,

Homoktorlaszba temeti neved,

Kéjkerteidben a sakál üvölt,

A pusztán koldus, szolganép tanyáz.

(Amit Lucifer mond, láthatóvá is lesz.)

S mindezt nem a mennyrázó fergeteg,

Nem bömbölő földindulás cselekszi,

Csak gyönge szellő, mely körűlenyelg.

ÁDÁM

Rettentő kép.

LUCIFER (gúnnyal)

Ne félj, csak szellemed vesz,

De tested megmarad, mint múmia,

Kiváncsisága iskolás fiúknak,

Torz arculattal, melyről elmosódott

Az írás, szolga volt-e, vagy parancsolt.

(Egy múmia felé rúg, mely ezalatt a trón előtt tűnt fel, s lassan legördül annak lépcsőin.)

ÁDÁM (felugorva)

Pokolbeli káprázat, el veled,

Hiú törekvés, dőre nagyravágy -

Fülembe cseng még: milljók egy miatt.

E millióknak kell érvényt szereznem.

Szabad államban - másutt nem lehet.

Enyésszen az egyén, ha él a köz,

Mely egyesekből nagy egészt csinál.

ÉVA

S elhagysz-e engem is, szerelmedet? -

ÁDÁM

El, téged, a trónt, mindent elhagyok.

Vezess, vezess, új célra, Lucifer,

Ugyis sok szép időt vesztettem el

Ez ál-uton. (Indul, kardot vonva.)

ÉVA

Királyom! tört reménnyel

Ha megjössz, szíved e szűn menhelyet lel.

ÁDÁM

Igen, igen; sejtem, hogy téged is

Tisztult alakban fel foglak találni.

S akkor nem fogsz ölelni már parancsból,

De mint egyenlő - kéjnek érzetével. (El.)

LUCIFER

Ne oly vágtatva, még jókor beéred,

Talán előbb, a célt, hogysem reméled,

És sírni fogsz majd, látva, hogy mi dőre,

Mig én kacaglak. - Menjünk hát, előre.

ÖTÖDIK SZÍN

(Athénben. A köztér, közepén szónokszékkel. Az előtéren oldalvást nyílt templomcsarnok istenszobrokkal, virágfüzérekkel, oltárral. Éva mint Lucia, Miltiádész hadvezér neje, fiával, Kimónnal, több szolgálótól kísérve, kik áldozati tárgyakat visznek, jő a templom csarnoka felé. A téren rongyos nép ácsorog. Ragyogó reg.)

ÉVA

Csak erre, erre, kedves kis fiam.

Nézd, arra ment el gyors hajón atyád,

Csatázni messze hon határain.

Egy durva nép él ott, mely vakmerőn

Fenyegeté szabadságát honunknak.

Imádkozzunk, imádkozzunk, fiam,

Hogy az ég védje e hon igazát,

S vezesse közénk hős atyádat épen.

KIMÓN

Ugyan mért ment atyám oly messze földre,

Hogy védje ezt a rongyos, gyáva népet,

Ha szép nejét meg bú emészti honn?

ÉVA

Óh, jaj, ne ítélj jó apád felett,

Istennek átka űl oly gyermeken.

Csak a szerelmes nőnek van joga

Kesergni férje nagy lépésein,

Miket ha nem tesz, megszégyenlené.

Atyád úgy tett, mint kell a férfiúnak.

KIMÓN

Félsz hát, anyám, hogy gyenge, megverik?

ÉVA

Nem, nem, fiam, atyád hős, győzni fog,

Csak egy van, amitől őt félthetem,

Hogy önmagát nem győzi meg.

KIMÓN

Hogyan?

ÉVA

Van a léleknek egy erős szava

A nagyravágy. A rabszolgában alszik,

Vagy szűk körében bűnné aljasul.

De vérével táplálván a szabadság,

Naggyá növeszti, mint polgárerényt.

Ez költ életre minden szép s nagyot,

De hogyha túl erős, anyjára tör,

S küzd véle, míg elvérzik egyikök. -

Ha e szó benne túlerőre jutna,

Ha megcsalhatná ezt a szent hazát,

Megátkoznám. Imádkozzunk, fiam.

(A templom csarnokába mennek, ezalatt a térre mindig többen gyülekeznek.)

ELSŐ A NÉPBŐL

Nem hall az ember semmi izgató

Hírt, mintha sergünk ellent sem találna.

MÁSODIK A NÉPBŐL

És itthon is oly álmos minden ember,

Tán senki sem kohol már terveket,

Mint hajdanán, miknek kivitelére

A felséges nép torka kellene.

Ma reggel óta járom e helyet,

S szavazatomra nem akad vevő.

ELSŐ A NÉPBŐL

Unalmas élet, mit van tenni már?

HARMADIK A NÉPBŐL

Nem ártana egy gyönge kis zavar.

(Éva ezalatt az oltár tüzét meggyújtotta, kezeit megmosá s a hozandó áldozatra készült. Szolgálói himnuszt kezdenek, mely szakaszonként a következő jelenetbe vegyül. A tér meg¬telt polgárokkal, néppel, két demagóg a szószékért küzd.)

ELSŐ DEMAGÓG

Odább! ez a hely itten az enyém.

Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek.

(A nép helyeslést üvölt.)

MÁSODIK DEMAGÓG

Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!

(A nép kacag és tapsol.)

ELSŐ DEMAGÓG

Te nem vagy bérenc, mert ki sem veszen meg.

Polgárok! fájva emelek szavat,

Mert a nemes szívnek fáj, a nagyot

Porig alázni; s egy nagy férfiút

Kell vonnom bírószéketek elé

A dísz-szekérről.

MÁSODIK DEMAGÓG

Jól kezded, gonosz!

No, csak virágozd fel az állatot,

Mit áldozatra szántál.

ELSŐ DEMAGÓG

Félre innen!

A NÉPBŐL

Mit is hallgatjuk azt a gúnyolót.

(Rángatják a második demagógot.)

ELSŐ DEMAGÓG

De bármint fáj szivem, mégis beszélek,

Mert téged, óh, dicső, fejdelmi nép,

Még hadvezérednél is többre nézlek.

MÁSODIK DEMAGÓG

Ez árus lelkü, éhenholt csoportot,

Mely eb gyanánt a hulladékra les

Gazdái asztaláról? - Óh, te gyáva,

Ízlésedet nem írigyelhetem.

A NÉPBŐL

Le véle, ő is áruló, le véle!

(Még inkább bántalmazzák. Éva két galambot s tömjént áldoz az oltáron.)

ÉVA

Szent Aphrodíte! óh, fogadd, fogadd el

Ez áldozat füstét, hallgasd imámat:

Nem zöld babért kérek férjem fejére,

Családi enyhet csak bajnok szivére.

(Az áldozat füstében Erósz mosolyogva megjelenik, a Khariszok körülállják s rózsákat hinte¬nek rá. Áhítatba merült csoportozat.)

A SZOLGÁLÓK

Hallgasd meg őt!

ERÓSZ

Óh, nő, a tiszta szív

Áldása rajtad! -

A KHARISZOK

És a Khariszok

Oltalma véled! -

A SZOLGÁLÓK

Hála, Aphrodíte!

ELSŐ DEMAGÓG

Halld hát a vádat, nép! nagy Miltiádész

Eladta a hont.

MÁSODIK DEMAGÓG

Óh, hazudsz, hazudsz!

Hallgassatok, vagy késő bánalomnak

Ér szégyene.

ELSŐ A NÉPBŐL

Le onnan, szemtelen!

(Egészen a tömegbe sodorják.)

ELSŐ DEMAGÓG

Ifjúságod virága van kezében,

Lemnoszt be bírta venni egy csapással,

S most veszteg áll Phárosznál. Megfizették.

HARMADIK A NÉPBŐL

Halál fejére.

ELSŐ POLGÁR

Nos, kiáltsatok,

Vagy bérletemből hurcolkodjatok ki.

(Az áldozatnak vége, az istenségek eltűntek.)

ÉVA (felemelkedve)

Minő zaj az kint? nézzük meg, fiam.

KIMÓN

Egy árulót itélnek el, anyám.

ÉVA (a csarnok lépcsőzetére lépve)

Szivem mindig szorul, ha éhező nép

Itéletét látom nagyok felett.

Ha sárba hull a fényes, kárörömmel

Szemléli a pór, gúnnyal illeti,

Mint hogyha önmocskát is igazolná.

MÁSODIK A NÉPBŐL

Uram, rekedt vagyok, s kiáltani

Szeretnék.

MÁSODIK POLGÁR

Itt van, kend meg torkodat.

MÁSODIK A NÉPBŐL

Aztán mit mondjak?

MÁSODIK POLGÁR

Mondj halált fejére.

A NÉPBŐL

Halál! halál! -

ÉVA

Kiről is van tehát szó?

MÁSODIK DEMAGÓG (hozzája lépve)

Ki másról, mint ki egy fejjel nagyobb,

Mint polgártársi, s azt nem tűrhetik.

ÉVA

Miltiádészről? - Óh, nagy istenek!

S te is, vén Kriszposz, kit rabszolgaságból

Mentett ki férjem, most halált kiáltasz?

KRISZPOSZ

Engedj meg, asszonyom, kettőnk közül

Csak egyik élhet. Három gyermekemmel

Tart, aki így szavaztat.

ÉVA

Jaj neked,

Ha sorsod, Kriszposz, így lealjasít!

Bár megbocsájtok, hogyha éhezel.

De hát te, Therszitész? s ti mind, ti mind,

Kik a jólétben nyugton szunnyadoztok,

Mert a kapuktól ellenségteket

Férjem veré el. - Óh, hálátlanok! -

THERSZITÉSZ

Ah, asszonyom! keservesen esik bár,

De mit tegyünk, ez a néphangulat:

Ki kockáztatja minden birtokát,

Dacolva a felgerjedett habokkal!

ELSŐ DEMAGÓG

Kimondom hát a nép itéletét.

(Lucifer mint harcos, rémült arccal, szaladva jő.)

LUCIFER

Vészt hirdetek! Az ellen a kapuknál!

ELSŐ DEMAGÓG

Az nem lehet, győzelmes hadvezérünk

Nincs-é előttük?

LUCIFER

Éppen ő az ellen.

Megtudta, mit forraltok ellene,

Felkelt szivében a méltó harag,

S míg szóltok, tűzzel-vassal itt terem.

MÁSODIK DEMAGÓG

Ti hoztátok mindezt ránk, árulók.

A NÉPBŐL

Üssük le őket. - Éljen a vezér! -

Jaj nékünk, fusson, aki merre tud. -

Mindennek vége. -

ELSŐ DEMAGÓG

Nincs. Hódolni néki

Elébe a kapukhoz!

ÉVA

Istenek!

Az ítélet fájt, melly által nekem

Elvesztél férjem, óh, de keserűbb,

Hogy igazoltad azt - bár visszanyerlek. -

ELSŐ A NÉPBŐL

Fogjátok el nejét; ha városunknak

Bántása lesz, haljon meg gyermekestül.

ÉVA

Meghalnék érted, férjem, szívesen,

Csak a hon átka gyermekem ne érné. -

KIMÓN

Engem ne félts, anyám, jőj, jőj velem,

Megóv e szentély minden bántalomtól.

(Felmennek az üldöző csoport elől a csarnokba, két nimfa rózsaláncot bocsát le mögöttük a nép előtt, mely azonnal visszalép. Kívülről harsonák hangzanak, a nép jajveszékelve szét¬szalad. - A nimfák eltűnnek.)

LUCIFER (kacagva kezét dörzsöli)

Szép tréfa volt. Mi jó az értelemnek

Kacagni ott, hol szívek megrepednek.

(a templom felé fordulva)

Csak e mindig megifjuló, örökké

Szépnek látása ne zavarna folyvást.

Úgy fázom idegenszerű körében,

Mely a mezetlent is szemérmetessé,

A bűnt nemessé és a végzetet

Magasztossá teszi rózsáival

S az egyszerűség csókos ajkival. -

Mért késik oly soká az én világom,

A torzalak, a kétes rémület,

Hogy elriassza e káprázatot,

Mely küzdelmemben a már-már bukó

Embert mindannyiszor fölkelti újra. -

De majd meglátjuk, hogyha a halál

Borzalma eljő hozzánk nemsokára,

Unalmas árnyjátéktoknak vajon

Nem lesz-e akkor itt végső határa.

(A nép közé vegyül.)

(Ádám mint Miltiádész, fegyveres csapat élén vezettetik megsebesülten. Előtte könyörögve a nép és a demagógok.)

A NÉPBŐL

Éljen vezérünk. Könyörülj, nagy ember.

ÁDÁM

Mi vétketek hát, amiért könyörgtök?

S a gyöngétől mit kérhet az erős? -

De nőm nem jő elém, se gyermekem;

Tán csak nem érte őket bántalom! - -

ÉVA

Ah, Miltiádész, mért is jössz, ha nőd

Sem bír örülni jöttödön. - Fiam,

Anyád leroskad, tartsd fel, tartsd fel... Ah,

Még jó nevet se hágy reád atyád! -

ÁDÁM

Mi ez? nem értem. A nép esdekel,

Nőm átkoz, és e mell vérzik hazámért. -

ÉVA

De jobban vérzik a hon és szivem.

Vagy mért jövél, mondd, hadseregnek élén. -

ÁDÁM

Nem illet-é rangomban ily kiséret?

Eljöttem, mert e súlyos seb nem enged

Továbbra is tisztemnek megfelelni.

Eljöttem, hogy küldőimnek kezébe,

A felséges népnek kezébe téve

Hatalmamat, beszámoljak neki.

Im, elbocsátlak, bajnok társaim,

Kiérdemlétek a háztűz nyugalmát.

S most én is e kardot, Athéne Pallasz,

Szentelve tűzöm oltárod fölé.

(Felvezetteti magát a csarnok lépcsőin. Fegyveresei eloszolnak.)

ÉVA (férje nyakába borulva)

Ah, Miltiádész, hol van boldogabb nő,

Mint a te nőd, nemes nagy férfiú!

Nézd, nézd fiad, milyen hasonlatos

Hozzád, mi nagy, mi szép!

ÁDÁM

Ti kedvesek!

KIMÓN

Jól tudtam én, hogy amit tesz atyám,

Az jól van téve. -

ÉVA

Óh, ne szégyeníts meg,

Ezt a hitvesnek kelle tudni jobban.

ÁDÁM

Fiam! Atyád kardját mutasd be te.

KIMÓN (a kardot felakasztva)

Óvd, istenasszony, ezt a drága kardot,

Mig egykor érte hozzád eljövök.

ÉVA

E kettős áldozathoz az anya

Hadd szórja a tömjént. Pallasz, tekints le.

(Tömjént áldoz.)

ELSŐ DEMAGÓG (a szószéken)

Nem volt-e igazam, hogy áruló?

Hogy Dáriusz megvette? tettetés csak

A seb, nem kíván ellene csatázni.

A NÉPBŐL

Halál reá.

ÁDÁM

Mi zaj az odakint?

ÉVA

Ah, Miltiádész, rettentő beszéd az:

Árúlónak mond újra a tömeg.

ÁDÁM

Nevetséges vád; engem, árulónak,

Ki Marathónnál győztem?

ÉVA

Óh, hogy úgy van.

Gonosz világ az, mellyet itt lelél.

ELSŐ DEMAGÓG

Mit késtek őt elfogni?

(Nép tolong a templom csarnoka elé, köztük Lucifer.)

ÉVA

Miltiádész!

E szentélyben biztos vagy, meg ne mozdulj. -

Miért is oszlatád szét a hadat?

E bűnbarlangot mért nem gyújtatád fel?

Csak láncot érdemel e csőcselék,

Mely érzi, hogy te szűletél urául,

Ki nemesebb vagy, mint ők összevéve,

S megöl, megöl, hogy lábadhoz ne essék. -

ELSŐ DEMAGÓG

Halljátok-e, egy áruló neje

Miként beszél? -

ÉVA

Az a nőnek joga,

Hogy férjét védje, mégha bűnös is,

Hát még ha ollyan tiszta, mint uram!

És ellensége ollyan korcs, miként ti. -

ELSŐ DEMAGÓG

Mért hagyja a felséges nép magát

Így becsmérelni.

ELSŐ A NÉPBŐL

Hátha igazat mond.

ELSŐ POLGÁR

Ki vélök tart, gyanús. Kiáltsatok,

Rongy lelkek, vagy dögöljetek meg éhen.

A NÉPBŐL

Halál reá. -

ÁDÁM

Takard el e fiút.

Ne lássa vérem, s el, nő, e kebelről.

A villám, melly a szirtre csap, ne érjen.

Csak én haljak meg - vagy miért is éljek,

Midőn látom, mi dőre a szabadság,

Melyért egy élten küszködém keresztül.

ELSŐ DEMAGÓG

Mit tétováztok még.

A NÉPBŐL

Halál reá!

ÁDÁM

E gyáva népet meg nem átkozom,

Az nem hibás, annak természete,

Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,

S a szolgaság, vérengző eszközévé

Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.

Csak egyedűl én voltam a bolond,

Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.

LUCIFER

(félre) Elmondtad a sírverset önmagadra,

S utánad illőt sok nagy síroromra. -

ÁDÁM

Vezessetek le. Nem veszem igénybe

Tovább e szentélyt.

(Levezetteti magát a lépcsőn, Évát gyöngéden szolgálói karjába téve.)

Ím - készen vagyok. -

MÁSODIK DEMAGÓG

Védjed magad, még nincsen veszve semmi.

ÁDÁM

Nagyon gyötörne a seb, hogyha szólnék

Védelmemül.

MÁSODIK DEMAGÓG

Tedd meg, hisz ez a nép

Csak az imént porban csuszott előtted.

ÁDÁM

Ah, épp azért minden haszontalan,

Önszégyenét meg nem bocsátja a nép.

LUCIFER

Kijózanodtál-é hát?

ÁDÁM

Óh, nagyon.

LUCIFER

Átláttad-é, hogy a bódult tömegnek

Nemesb ura voltál, mint ő neked?

ÁDÁM

Lehet, de mind a kettő kárhozat;

Más név alatt a végzet ugyanaz.

Hiú törekvés azzal küzdeni,

Nem is fogok. - Aztán miért, miért is

Vágynék magasra bármi hő kebel.

Éljen magának, és keresse a kéjt,

Mellyel betölti az arasznyi létet,

S tántorgjon ittasan Hádész felé. -

Vezess új útra, Lucifer, vezess,

S kacagva nézem más erényeit,

Más kínjait, csak élveket kivánva.

Te meg, nő, aki - úgy rémlik szivemnek -

Egykor lugost varázsolál nekem

A sivatagba, hogy ha még fiamból

Polgárt nevelnél tisztes anyaként:

Bolond vagy, méltán gúnyol a leány,

Ki festett arccal a bordélyban ül

Bortól felgerjedt, csókvágyó ajakkal.

Örülj, mulass, tagadd meg az erényt. -

Vérpadra mostan, büntetésemül.

Nem mintha aljast bírtam volna tenni,

De mert nagy eszme lelkesítni bírt.

(Ezalatt egy tőkét hoznak a lépcsők elé, mellette Lucifer áll bárddal. Ádám lehajtja a fejét.)

ELSŐ DEMAGÓG

Végezzétek ki. Éljen a haza!

LUCIFER (félsúgva)

Szép búcsu, nemde? - Nos, vitéz uram,

Nem borzogat most furcsán egy kevéssé

A torzképű halál rideg szele? -

ÉVA

Ah, Pallasz! meg nem hallgatád imámat. -

(A templomból a halál nemtője, mint szelíd tekintetű ifjú, lefordított fáklyával s koszorúval Ádámhoz lép.)

ÁDÁM

Pallasz meghallgatott. - Az ég veled,

Megnyugvás szállt szivembe, Lúciám.

LUCIFER

Átok reád, hiú ábrándvilág,

Megint elrontád legszebb percemet. -

ÉVA

Átok reád, te közlelkű rideg nép,

A boldogságot durván illetéd,

S üde virága menten porba hullt.

Pedig nem ollyan édes a szabadság

Neked, amillyen fájdalmas nekem volt. -

HATODIK SZÍN

(Rómában. Nyílt csarnok istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok égnek, kilátással az Appenninek felé. - Középen terített asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Miló, Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok harca foly, rabszolgák állnak parancs¬ra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később éj.)

CATULUS

Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes

Ez a piros szalagú gladiátor,

Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.

ÁDÁM

Nem, Herculesre!

CATULUS

Ah, mit, Herculesre,

Ki hinne még közöttünk istenekben?

Mondd Júliádra, jobban elhiszem.

ÁDÁM

Legyen.

LUCIFER

Erős alapra esküszöl:

Álistent tévén, álisten helyébe.

De mondd, hogy értsük mégis azt az esküt,

Szépségét értsük-é, szerelmed-é,

Avagy tán éppen hűségét irántad? -

CATULUS

A báj muló, s ha még nem volna is,

Unott lesz holnap, ami elragad ma,

S kevesb kecsű nő csábít tőle el

Az újdonság bűbájos ingerével.

ÁDÁM

Hűségit értém. Vagy ki pazarol

Hölgyére többet nálam?

HIPPIA

Óh, bohó!

Hát bírod-é őt vég nélkűl ölelni?

S ha bírnád is, te, aki telhetetlen

Gyönyörre vágysz s haszontalan csapongsz,

Mert a kéjnek csak egy-egy elszakadt

Részét birod egy-egy nőben találni,

Mig a szépség s kéj eszményképe mindig

Elérhetlen varázsként leng előtted,

Hogyan tudod, hogy szintén egy szeszélye,

Egy ábrándkép nem csábitandja-é el?

Egy gladiátor roncsolt izmai - -

ÁDÁM

Igaz, igaz, ne többet, Hippia.

Miért is vonz az a kéj Tantalusként,

Ha Herculesnek ereje hiányzik,

Ha Proteusként nem változhatunk,

S egy megvetett rab, kínos hét után

Oly órát élvez, millyet hasztalan

Ohajt ura. - Vagy a gyönyör csak egy

Ital viz-é hát a meglankadottnak,

S annak halál, ki habjaiba dűl?

LUCIFER

Ah, mily dicső erkölcsi tanfolyam

Szép lányok keblén, fűzéres pohárnál. -

De hát fogadástok? -

ÁDÁM

Ha veszteném,

Úgy Júlia tiéd. -

CATULUS

S ha nyersz?

ÁDÁM

Lovad

Enyém. -

CATULUS

Négy hétre visszaveheted,

Vagy bétaszítom ángolnás tavamba. -

LUCIFER

Nézd, Júlia, e szép kövér halat:

Egyél, hiszen majd hizlalsz másikat.

ÉVA

S nem dőzsöl-é rút féreg rajtad is?

Örüljön, aki él, vagy hogyha nem

Tud is örülni, legalább kacagjon. (Iszik.)

ÁDÁM (a gladiátorhoz)

Jól tartsd magad, hé! -

CATULUS

Rajta csak, vitézül.

(Catulus gladiátora elesik, s életéért esdve, ujjait fölemeli. Ádám a kegyelmi jelt akarja adni, de Catulus lefogja kezét, s összeszorítva markát, hüvelykét a gladiátor felé tartja.)

Recipe ferrum! - Gyáva korcs. Elég

Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.

Ki sajnálná e kis felzaklató

Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,

Midőn a csók oly sokkal édesebb,

Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.

(A gladiátort ezalatt ellenfele kivégezte.)

ÁDÁM

A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.

Vigyék ki azt a hullát. - Táncosok!

Csináljatok most már komédiát,

Ebből elég volt mára.

(A hullát kiviszik, az emelvényt táncosok foglalják el.)

CATULUS

Clúvia!

Jőj hát te is, nem nézhetem soká,

Ha más ölelkezik.

LUCIFER

S mi, Hippia,

Követjük-é szintén példájukat?

De nyald meg ajkad, nincs-e rajta méreg,

No úgy, most már mulathatunk, galambom.

ÁDÁM

Mit is dobog szived olyannyira,

Nem nyughatom fölötte, Júlia. (Suttognak.)

LUCIFER

Halld, e bolond még a szívről beszél! -

CATULUS

Ládd, kedves, én nem bántom a tiédet,

Tehetsz vele akármit, csak ne tudjam,

Ha csókod forró s mindig kész nekem.

CLUVIA

Nagylelkü kedves! ím, javadra e bort. (Iszik.)

CATULUS

Jól van, jól, Clúvia, de lágy karod,

Puhácska kebled tőlem el ne vond,

Füzérem is lesiklott, ládd, fejemről. -

(a táncosnőkhöz)

Ah, ez remek fordúlat táncotokban,

Mi buja tűz, kellemmel egyesülve!

CLUVIA

Szemed befogom, ím, ha ott leled

Azt, amiért én is versenyt futok,

S csak egy jó szót sem bírok érdemelni. -

(Luciferre mutatva)

Ezen savanyu arcot nézzed inkább -

Miért is ennek az a szép leány,

Ha már különb hasznát se tudja venni,

Mint hogy szunyadni hagyja, míg maga

Gúnyos mosollyal és hideg szemekkel

Kisér száz édes, bárha dőre dolgot,

Mi a társalgás illatát teszi. -

CATULUS

Valóban, egy ily arc egész körök

Költészetére fagylepelt borít.

Ki ellenáll a perc igézetének,

S nem hagyja lelkét ártól elragadni,

Nem is jó ember, s bár maradna otthon. -

HIPPIA

Valóban szinte félek, hogy szegényben

Már megfogant a fekete halál,

Mely a várost pusztítja. -

ÁDÁM

El vele,

E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk,

Ki tudja a legszebbet köztetek.

HIPPIA (énekel)

Borral, szerelemmel

Eltelni sohsem kell;

Minden pohárnak

Más a zamatja.

S a mámor, az édes mámor,

Mint horpadt sírokat a nap,

Létünk megaranyozza.

Borral, szerelemmel

Eltelni sohsem kell,

Minden leánynak

Más a varázsa.

MIND

S a mámor, az édes mámor,

Mint horpadt sírokat a nap,

Létünk megaranyozza.

CATULUS

Jól van biz az, nos, Clúvia, te mit tudsz?

CLUVIA (énekel)

Bolond világ volt hajdanában:

Lukréciát az özvegy ágyban

Hogy megkereste szép gavallér,

Nem lángol ajka, több kéjt nem kér,

Tárt szűvel nem fut bordélyházba,

Hideg vasat merít magába. -

Örüljünk, okosabb világ van,

Örüljünk, hogy mi élünk abban. -

Bolond világ volt hajdanában:

Brutus nem ült szép villájában,

Kardot fogott s harcolni méne,

Mint hitvány zsoldos, s még mivégre?

A rongyos nép jóléte végett,

S tar földön érte el is vérzett.

MIND

Örüljünk, okosabb világ van,

Örüljünk, hogy mi élünk abban. -

CLUVIA

Bolond világ volt hajdanában,

Rém járt fel a hősek agyában,

Szentnek hivék, mit kacagunk ma,

S egy-két ily őrült, ha akadna,

Cirkuszainkban éppen elkel,

Nekünk látvány, a vadnak étel.

MIND

Örüljünk, okosabb világ van,

Örüljünk, hogy mi élünk abban.

LUCIFER

Ah, Cluvia, leverted Hippiát.

Szeretnék e dalnak költője lenni.

ÁDÁM

S te nem danolsz, mit búsongsz, Júlia?

Körűlünk minden vígad és nevet.

Nem jólesik pihenned keblemen? -

ÉVA

Ah, jól, nagyon. De nézd el, Sergiolus,

A boldogság midőn elkomolyít.

Azt tartom, mely kacag, nem is valódi.

Legédesebb percünkbe is vegyül

Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak,

Talán sejtjük, hogy az ily perc - virág,

S így hervatag.

ÁDÁM

Ah, én is érzek illyest.

ÉVA

S kivált, ha még dalt hallok és zenét,

Nem hallgatom a szűkkorlátu szót,

De a hang árja ringat, mint hajó,

S úgy érzem, mintha álomban feküdném:

A rezge hangon messze múltba szállnék,

Hol napsugáros pálmafák alatt

Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,

Nagy és nemes volt lelkem hívatása.

Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa

Mindez. - Csókollak ismét - ébredek.

ÁDÁM

El a zenével, tánccal, émelyít

Ez örökös édesség tengere,

Keserüet kivánna már szivem.

Boromba ürmöt és fulánkot a

Piros ajakra, vészt fejem fölé.

(A táncosok elmennek, jajgatás hallik kívülről.)

Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?

LUCIFER

Nehány őrültet most feszítenek fel,

Testvériségről, jogrul álmodókat.

CATULUS

Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,

Élvezve és feledve a világot,

Miért vitatták mások dolgait.

LUCIFER

Koldús a dúst testvéreül kivánja,

Cseréld meg őket, és ő von keresztre.

CATULUS

Hagyd hát kacagnunk a nyomort, hatalmat,

Dögvészt, mi a várost tizedeli,

Az isteneknek minden végzetét. (Új jajszó.)

ÁDÁM (magában)

Úgy érzem, mintha álomban feküdném,

A rezge hangon messze múltba szállok,

Hol nagy s nemes volt lelkem hívatása. -

Nem így mondád-e, Júlia?

ÉVA

Igen.

(Ezalatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszé¬kelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.)

LUCIFER (felkacagva)

Mint látom, itt a jókedv elborult.

Bor nincs-e már, vagy elfogyott az élc,

Hogy a savanyu úr is megsokallja?

Talán bizon valaki fél közöttünk,

Vagy éppen megtért.

ÁDÁM (feléje sújtva poharát)

Vessz, ha azt hiszed.

LUCIFER

No, majd hivok új vendéget közénk.

Talán megifjult kedv is tér be véle.

Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,

Ki fáklyafénnyel erre útazik.

Csak megkináljuk egy pohár itallal. - -

(A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt.)

Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!

HIPPIA

Talán inkább csókot kivánsz?

LUCIFER

Öleld meg,

És lopd ki szájából az obulust.

HIPPIA

Ha tégedet csókollak, őt miért ne?

(A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.)

PÉTER APOSTOL

Megállj, a döghalált szivod magadba.

(Mindnyájan visszaborzadva, helyükön felemelkednek.)

MIND

A döghalál - rettentő - félre innen.

PÉTER APOSTOL

Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék,

Míg a szerencse mosolyog feletted,

Mint napsugárban a légy, szemtelen,

Istent, erényt, gúnyolva taposó.

De hogyha a vész ajtódon kopog,

Ha Istennek hatalmas ujja érint,

Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső.

Nem érzed-é, hogy az ég büntetése

Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,

A város pusztul, durva idegen nép

Tiporja el arany vetésidet,

Szétbomlik a rend, senki sem parancsol

S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás

Emelt fővel jár a békés lakok közt,

Utána a halvány gond, rémület

S égből, földről se részvét, sem segély.

Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával

Elandalítni azt a szózatot,

Mely a kebelnek mélyét felveri

S jobb cél felé hiába ösztönöz.

Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,

Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,

S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:

Hiába mind, a régi istenekben

Nincs már hited, kövekké dermedeztek.

(Az istenszobrok szétporlanak.)

Elporlanak, s új istent nem találsz,

Mely a salakból újra fölemelne. -

Nézz csak körül, mi pusztít városodban

Hatalmasabban, mint a döghalál,

Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,

Hogy Thébaisznak puszta téreit

Vad anachorétákkal népesítsék,

Ottan keresve tompult érzetöknek

Mi még izgassa, ami még emelje. -

El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék,

E nagy világ most tisztuló szinéről.

HIPPIA (az asztal előtt összeroskadva)

Óh, jaj nekem, mi szörnyű fájdalom,

Hideg veríték, orcusnak tüze -

A dögvész, óh, a dögvész - elveszek.

Nem gyámolít ki sem közűletek,

Kik annyi élvet osztátok velem?

LUCIFER

Ma néked, holnap nékem, édesem. -

HIPPIA

Hát öljetek meg, átkom ver különben.

PÉTER APOSTOL (hozzálépve)

Ne átkozódjál lányom, sőt, bocsáss meg -

Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,

A szent szeretet örök Istene.

Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel

Lelked kitisztul menten a salaktól,

S hozzá siet.

(Megkereszteli az asztalról vett edényből.)

HIPPIA

Atyám - megkönnyülék.

(Meghal.)

CATULUS (indul)

Én még ma Thébaiszba útazom.

Elundorodtam a bünös világtól.

CLUVIA

Megállj, Catulus, én is elkisérlek.

(Kimennek.)

ÁDÁM (elgondolkodva, az előtérre lép, Éva követi.)

S te itt vagy, Júlia, mondd, mit keressz itt,

Hol a halál az örömet kiölte.

ÉVA

S nem ott van-é helyem, ahol te vagy?

Ah, Sergiolus! vajh mi sok nemes

Érzést találtál volna e kebelben,

Hol csak mulékony kéj után kutattál. -

ÁDÁM

És önmagamban is. Mi kár, hogy úgy van!

Elveszni nyomorultan, kisszerűen,

S szenvedni addig. Óh, ha él az Isten,

(Letérdel, s kezét égnek emeli.)

Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk,

Új népet hozzon s új eszmét a világra,

Amazt, a korcsba jobb vért önteni,

Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen

Magasra törni. Érzem, elkopott mind,

Mi a miénk volt - s újat létrehozni

Erőnk kevés. Hallgass meg, Istenem.

(Az égen glóriában a kereszt feltűnik. A hegyek megől égő városok pírja látszik. A csúcsokról félvad csapatok szállnak alá. Távolról áhítatos himnusz hallik.)

LUCIFER (magában)

E látvány kissé borzogatja hátam,

De nem emberrel kell-e küzdenem?

Mit én nem bírok, ő teszi helyettem.

Hasonló tréfát már gyakorta láttam.

A glória ha lassan elveszett,

Még megmarad a vérengző kereszt.

PÉTER APOSTOL

Az Úr meghallgatott. - Tekints körül,

Az elkorcsult föld újra kezd születni.

E medvebőrös barbár harcfiak,

Kik üszköt vetnek fényes városokra,

Kiknek lova múlt századok vetését

Tiporja el s istállót elhagyott

Templomfalak közt lél, új vért hozand

Az elsilányult, megfogyott erekbe.

S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,

Mig a bősz tigris keblöket kitépi,

Új eszmét hoznak, a testvériséget,

És az egyénnek felszabadulását,

Melyek meg fogják rázni a világot. -

ÁDÁM

Ah, érzem, érzem, mást is kér a lélek,

Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;

A szív vérének lassu elfolyása

Olyan kéj, melynek vajh, mi lenne mása?

PÉTER APOSTOL

Legyen hát célod: Istennek dicsőség,

Magadnak munka. Az egyén szabad

Érvényre hozni mind, mi benne van.

Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

ÁDÁM

Fel hát csatázni, fel hát lelkesülni

Az új tanért. Alkotni új világot,

Melynek virága a lovag-erény lesz,

Költészete az oltár oldalán

A felmagasztalt női ideál.

(Péterre támaszkodva, indul.)

LUCIFER

Ah, a lehetlen lelkesít fel, Ádám!

A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.

Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,

S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.

(Utánamegy.)

HETEDIK SZÍN

(Konstantinápolyban. Piac nehány őgyelgő polgárral. - Középen a Pátriárka palotája, jobbra apácazárda, balra liget. Ádám mint Tankréd, erődús férfikorban más lovagokkal, Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén, lengő zászlók s dobszó mellett jő, Lucifer mint fegyvernöke. Estve, később éj.)

ELSŐ POLGÁR

Im, itt jön ismét egy barbár csapat.

Fussunk, zárjunk be ajtót és kaput,

Nehogy rabolni jőjön kedvök újra.

MÁSODIK POLGÁR

El hölgyeinkkel; e vad csőcselék

Isméri a szerájok kéjeit.

ELSŐ POLGÁR

És hölgyeink a győzőnek jogát.

ÁDÁM

Megálljatok, mit futtok így előttünk;

Vagy nem látjátok ezt a szent jelet,

Testvérileg mely egy célhoz csatol? -

Hitünk világát vittük Ázsiának,

Szeretetnek tanát, hogy elvadult

Milljói, mellyek közt szent bölcseje

Ringott üdvünknek, érezzék malasztját.

S tiköztetek nem volna szeretet?

ELSŐ POLGÁR

Hallottunk már mi sokszor ily beszédet,

S legott házunkra az üszök repült. (Elszélednek.)

ÁDÁM (a lovagokhoz)

Imé, látjátok, ez átkos gyümölcse,

Ha aljas tervvel annyi martalóc

Kezében a szent zászlót lengeti,

S gyáván hizelgve a népszenvedélynek,

Hivatlanúl tolakszik fel vezérül. -

Lovag barátim! míg a szennytelen

Becsűlet, Isten szent dicsérete,

A nő védelme és a hősiség

Lesz kardjainkon, mink vagyunk hivatva

E ronda démont féken tartani

S vezetni, hogy vágyának ellenére

Nagyot s nemest müveljen szüntelen.

LUCIFER

Szépen szólsz, Tankréd, ámde majd, ha a nép

El nem hiendi többé, hogy vezér vagy - -

ÁDÁM

Hol a szellem van, ott a győzelem.

Lesújtom. -

LUCIFER

És ha szellem nála is lesz?

Leszállsz-e hozzá?

ÁDÁM

Mért leszállani?

Hát nem nemesb, ha őtet emelem fel. -

Lemondni a küzdés nehéz helyéről

Társak híjában épp olyan kicsínyes,

Mint szűkkeblűség társt be nem fogadni.

Irígyelvén részét a pályabérben. -

LUCIFER

Lám, lám, mivé silányult a nagy eszme,

Melyért a cirkusz vértanúi haltak. -

Ez az egyénnek felszabaditása? - -

Csodálatos fajú testvériség. -

ÁDÁM

Ne gúnyolj. - Óh, ne hidd, hogy a dicső tant

Fel nem fogom. Éltemnek vágya az. -

Tehet, s tegyen, kiben szent szikra van,

Ki felküzd hozzánk, szívesen fogadjuk,

Egy kardcsapás rendünkbe emeli.

De őriznünk kell a rend kincseit

A még forrongó zűrnek ellenében.

Bár jőne már, bár jőne az idő,

Megváltásunk csak akkor fog betelni,

Midőn ledűl a gát, mert tiszta minden. -

De illyen napnak jöttét kétleném,

Ha az, ki a nagy művet inditá,

Nem önmaga lett volna a nagy Isten. - -

Barátim, láttátok, hogyan fogadtak.

Árván a zajgó város népe közt.

Nincs hátra más, mint ott azon ligetben

Táborba szállni, mint azt megszokók

Már a pogány közt. Míg majd jobbra fordul.

Induljatok, követni foglak én is,

Minden lovag felel népségeért.

(A keresztes had tábort üt.)

LUCIFER

Mi kár, hogy szép eszméid újolag

Csak ollyan hírhedett almát teremnek,

Mely künt piros, de béle por.

ÁDÁM

Megállj.

Hát nem hiszesz már semmi nemesebbe’?

LUCIFER

Ha hinnék is, mit ér, fajod ha nem hisz.

Ez a lovagrend, mellyet állitasz

Fárosz gyanánt tenger hullámi közt,

Egykor kialszik, félig összedűl,

S vészesb szirtté lesz a merész utasra,

Mint bármelyik más, mely sosem világlott. -

Minden, mi él és áldást hintve hat,

Idővel meghal, szelleme kiszáll,

A test tuléli ronda dög gyanánt,

Mely gyilkoló miazmákat lehel

Az új világban, mely körűle fejlik. -

Ládd, így maradnak ránk a múlt idők

Nagyságai.

ÁDÁM

Míg rendünk összedűl,

Tán szent tanai a tömegbe hatnak,

És akkor nincs veszély.

LUCIFER

A szent tanok. - -

Ah, épp a szent tan mindig átkotok,

Ha véletlen reá bukkantatok:

Mert addig csűritek, hegyezitek,

Hasogatjátok, élesítitek,

Mig őrültség vagy békó lesz belőle.

Egzakt fogalmat nem bírván az elme,

Ti mégis mindig ezt keresitek

Önátkotokra, büszke emberek.

Vagy nézd e kardot, hajszállal nagyobb,

Kisebb lehet, s lényben nem változott,

Ezt folytathatnók véges-végtelen,

S hol az egzakt pont, mely határt tegyen?

Bár érzésed rögtön reátalál,

A változás nagyban midőn beáll. -

De mit törekszem - fáraszt a beszéd,

Tekints magad csak kissé szerteszét.

(Nehány polgár ismét megjelen.)

ÁDÁM

Barátim! népem fáradt, menhelyet kér.

Tán a kereszténység fővárosában

Nem kér hiába.

HARMADIK POLGÁR

Kérdés, nem vagy-é

Eretnekségben rosszabb a pogánynál.

NEGYEDIK POLGÁR

Mondd, mit hiszesz, a Homousiont,

Vagy Homoiusiont?

ÁDÁM

Ezt nem értem. -

LUCIFER

Ne valld be, ez most itt a fő dolog.

NEGYEDIK POLGÁR

Lám, kétkedik, ez is hamishitű.

TÖBBEN

El tőlük, el, zárkózzunk házainkba. -

Átok reá, ki nékiek fedélt nyújt. (Elszélednek.)

(A pátriárka fejedelmi pompában és kísérettel jő palotájából, egy csapat barát követi láncra¬vert eretnekeket kísérve, végre katonák s nép.)

ÁDÁM

Elámulok! - De mondd, mi fejdelem

Közelg amott, oly dölyfösen, kihívón? -

LUCIFER

A főpap az, apostolok utóda.

ÁDÁM

S e meztelábas ronda csőcselék,

Mely a bilincselt népet kárörömmel,

Hazudt alázat színével kiséri?

LUCIFER

Keresztény-cinikus, barátsereg.

ÁDÁM

Nem láttam illyest ősi hegyeim közt.

LUCIFER

Majd látsz utóbb; a poklosság, tudod,

Lassan terjed. De vigyázz, meg ne sértsd

Ez abszolút erényü s épp azért

Engesztelhetlen népet.

ÁDÁM

Ah, minő

Erény lehetne ily fajnak sajátja.

LUCIFER

Erényök a sanyargás, a lemondás,

Mit mestered kezdett meg a kereszten.

ÁDÁM

Az egy világot válta meg ezáltal,

De e gyávák csak Istent káromolnak,

Mint lázadók, megvetve kegyeit.

Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,

Mit medve ellen vinni hősiség,

Bolond.

LUCIFER

De hátha ők a szúnyogot

Medvének nézik. - Nincs-e rá joguk?

Nincs-é joguk hős voltuk érzetében

Pokolra űzni minden élvezőt? -

ÁDÁM

Látok, miként Tamás, és nem hiszek. -

Szemébe nézek e káprázatoknak. -

(A pátriárka elé lép.)

Atyám! a szent sír harcosi vagyunk,

S a fáradalmas útból megpihenni

E város népe még be sem fogad. -

Ki oly hatalmas vagy, segíts ügyünkön.

PÁTRIÁRKA

Fiam, csekély dolgokra most nem érek,

Az Isten dícse, a nép üdve hív,

Eretnekek fölött kellvén itélnem,

Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,

S tűzzel-vassal bár irtjuk, szüntelen

Ujúlt erővel küldi a pokol ránk. -

De hogyha a kereszt vitézi vagytok,

Minek kerestek messze szerecsent,

Itt a veszélyesb ellen. Fel tehát,

Fel falvaikra, irtsátok ki őket,

Pusztítsatok nőt, aggot, gyermeket.

ÁDÁM

Az ártatlant, atyám, csak nem kivánod. -

PÁTRIÁRKA

Ártatlan a kigyó is, míg kicsiny,

Vagy hogyha már kihullt méregfoga,

S kiméled-é?

ÁDÁM

Valóban szörnyü bűn

Lehet, mi ily haragra gyújthatá

Egyházát a szeretetnek.

PÁTRIÁRKA

Fiam!

Nem az szeret, ki a testnek hizelg,

De aki a lelket vezérli vissza,

Ha kell, kard élén vagy lángon keresztül

Ahhoz, ki mondá: Nem békét, de harcot

Hozok a földre. - E gonosz hitűek

A szentháromság rejtélyes tanában

A homoiusiont hirdetik,

Mig az egyház a homousiont

Alapítá meg a hit cikkeül.

BARÁTOK

Halál reájuk, már a máglya ég. -

ÁDÁM

Adjátok fel, barátim, azt az i-t,

Szebb áldozat lesz életmegvetéstek

A szent sirért vivandó hős csatában. -

EGY AGG ERETNEK

Sátán, ne kísérts, mink igaz hitünkért

Ott vérezünk, hol Isten rendelé.

EGYIK BARÁT

Hah, szemtelen, igaz hittel dicsekszel?

AZ AGG ERETNEK

Nincs-é velünk a rimini zsinat

S más számtalan?

A BARÁT

Rosz útra tévedett.

De Nicaeában s más igaz hivő

Zsinatban úgye mellettünk itéltek?

AZ AGG ERETNEK

A pártosok. - Mi szemtelen kisérlet

Még versenyezni vélünk. Vagy, felelj,

Hol van csak egy egyházatyátok is,

Mint Árius és a két Euséb? -

A BARÁT

Hát bírtok-é egy Athanásiust?

AZ AGG ERETNEK

Hol vértanúitok?

A BARÁT

Több, mint tinektek.

AZ AGG ERETNEK

Szép vértanúk, kiket káprázatával

Az ördög csalt el, kárhozott halálra. -

Mondom, ti vagytok a nagy Babilon,

Az a kéjhölgy, kiről Szent János írt,

Mely el fog veszni a világ szinéről. -

A BARÁT

A hétfejű sárkány, az Antikrisztus

Vagytok ti, kikről Szent János beszél,

Gazok, csalárdok, ördög cimborái.

AZ AGG ERETNEK

Rablók, kigyók, paráznák, torkosok...

PÁTRIÁRKA

El vélök, el, máris soká időzünk,

Isten dicsére, a máglyára őket!

AZ AGG ERETNEK

Isten dicsére, jól mondád, gonosz,

Isten dicsére hull az áldozat. -

Erősek vagytok, tesztek kény szerint,

De jó-e a tett, ítél majd az ég. -

Számlálva immár bűnóráitok,

Vérünkből új csatárok szűletendnek,

Az eszme él, s a láng, mely fellobog,

Világot késő századokra vet. -

Jerünk, barátim, a dicső halálba. -

AZ ERETNEKEK (karban énekelnek)

Én erős Istenem, én erős Istenem, miért hagytál el

engemet, és miért távoztál el az én megtartásomtól

és az én jajgatásaimnak beszédétől?

Én Istenem, kiáltok mind napestig, de nem

hallgatsz meg, éjjel is nincs nekem veszteglésem.

Te pedig szent vagy - - (XXII. zsolt.)

A BARÁTOK (karban közbevágnak)

Perelj, Uram, az énvelem perlőkkel, és harcolj a

velem harcolókkal.

Ragadj fegyvert és paizst, és kelj fel az én

segítségemre.

És vedd fel dárdádat és rekeszd meg az én

háborgatóim eleinek utát. (XXXV. zsolt.)

(Ezalatt a pátriárka s a menet elvonul. Nehány barát traktátusokkal a keresztesek közé vegyül.)

LUCIFER

Mit állsz oly szótlan, mondd, mit borzadasz?

Tragédiának nézed? nézd legott

Komédiának, s múlattatni fog. -

ÁDÁM

Óh, jaj, ne tréfálj! - hát egy i miatt is

Mehetni illy elszántan a halálba? -

Mi akkor a magasztos, nagyszerű? -

LUCIFER

Az, ami másnak tán kacagtató.

Egy szál választja csak e két fogalmat,

Egy hang a szívben ítél csak közöttük,

S ez a rejtélyes bíró a rokonszenv,

Mely istenít vagy gúnyával megöl. -

ÁDÁM

Mért is tűnt csak szemembe mind e bűn!

E kisszerű harc büszke tudományban,

E gyilkos méreg mesterül kivonva

A legfényesb, legüdítőbb virágból. -

E szép virágot egykor ismerém,

Üldött hitünknek zsendülő korában:

Ki az a bűnös, aki tönkretette?

LUCIFER

A bűnös önmaga a győzelem,

Mely szerteszór, száz érdeket növel.

A vész, mely összehoz, mártírt teremt,

Erőt ád; ott van az eretnekekkel. -

ÁDÁM

Valóban, elhajítnám kardomat,

És visszamennék éjszaki honomba,

Hol még az ős erdők árnyékiban

A férfibecs, a tiszta egyszerűség

Dacol e síma kornak mérgivel,

Ha titkos szó nem súgná szüntelen,

Hogy e kort nékem kell újjáteremtni.

LUCIFER

Hiú törekvés. Mert egyént sosem

Hozandsz érvényre a kor ellenében:

A kor folyam, mely visz vagy elmerít,

Uszója, nem vezére, az egyén. -

Kiket nagyoknak mond a krónika,

Mindaz, ki hat, megérté századát,

De nem szülé az új fogalmakat.

Nem a kakas szavára kezd viradni,

De a kakas kiált, merthogy virad. -

Amott azok, kik békóban sietnek

Mártírhalálra, gúnytól környezetten,

Látnak csak egy embernyomot előre,

Köztük dereng fel az új gondolat;

S azért meghalnak, mit utódaik

Az utcaléggel gondtalan szivandnak. -

De hagyjuk ezt, nézz kissé táborodba,

Mit járnak ott azon piszkos barátok,

Mi vásárt ütnek, mit szónoklanak,

Őrült taglejtés vad kiséretében. -

Hallgassuk őket.

EGY BARÁT (a tolakodó keresztesek közt)

Bajnokok, vegyétek!

Vegyétek a vezeklésnek tanát

Kalauzul minden kétségetekben,

Ez megtanít, a gyilkos, a parázna,

A templomrabló, a hamis tanú

Hány évig fog szenvedni a pokolban.

És megtanít, egy évi büntetést

Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány,

Mig a szegény három solidival.

S ki már fizetni éppen képtelen,

Nehány ezer korbácsütéssel is. -

Vegyétek e becses könyvet, vegyétek. -

A KERESZTESEK

Ide vele. - Nekünk is, szent atyám! -

ÁDÁM

Hah, rossz árús, és még roszabb vevők.

Vonj kardot, és verd szét e ronda vásárt!

LUCIFER (zavarban)

Bocsáss meg, e barát rég cimborám.

S nem is utálom én az ily világot,

Az Úr dicse ha szinte felkapott is,

Felkaptam én is egyúttal vele.

Csak te maradtál egy kissé alant.

(Éva mint Izóra s Heléne, annak komornája sikoltva rohannak Ádámhoz, nehány keresztestől üldözve, kik azonban ízibe elosonnak.)

ÉVA (összerogyva)

Ments meg te, bajnok.

ÁDÁM (felkarolva)

Eszmélj, óh, nemes hölgy,

Itt biztosan vagy. Vesd fel szép szemed.

Minő igéző! - Vajh mi érheté?

HELÉNE

Élvezni voltunk a természetet

Kertünk árnyékos sűrüségi közt,

Gondatlan ülve az üde gyepen,

A csattogányt hallgattuk és kisértük;

Midőn csillogni látunk két szemet

Vad szenvedéllyel a bokor megől.

Ijedve kezdünk futni, míg utánunk

Lihegve és döbörgve négy keresztes

Majd-majd beért, midőn hozzád jutánk.

ÁDÁM

Nem is tudom, kivánjam-é, hogy ébredj;

Hát hogyha elhagysz, álomkép gyanánt?

Hogy is lehet test így átszellemülve,

Ilyen nemes és illy imádatos -

LUCIFER

Átszellemült test! - Óh, a sors valóban

Nem büntethetné jobban a szerelmest

Őrültségéért, mint beteljesítvén

Mindazt, amit csak kedvesére halmoz. -

ÁDÁM

Úgy rémlik, egykor már ismertelek,

Hogy együtt álltunk Isten zsámolyánál.

LUCIFER

Mindenre kérlek, azt sose feledd,

Szerelmed amilyen mulattató

Kettesben, olly izetlen harmadiknak.

ÁDÁM

Felnéz - mosolyg, óh, hála néked, ég!

ÉVA

Lovag, megmentél, hogy köszönjem azt meg?

ÁDÁM

Nem gazdag díj-e a szó ajkadon?

LUCIFER (Helénéhez)

Elég sovány díj, s illyet sem nyerek? -

HELÉNE

S mi hálával tartoznám én neked?

LUCIFER

Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag

Megmente téged is? Minő hiúság.

Ha a lovag megmenti a kisasszonyt,

Komornáját a fegyvernök bizonnyal.

HELÉNE

S mit nyertem volna. Vagy hálás leszek,

És ott vagyok, mintha elér a vész:

Vagy háladatlan, így is kárhozott. -

Pedig nem volt rút a négy üldöző.

ÁDÁM

Óh, hölgy, hová vezesselek, parancsolj.

ÉVA

Előttünk áll a zárda ajtaja.

ÁDÁM

A zárda, mondod? Óh, de ajtaja

Nem zárja tőlem a reményt el, úgy-e?

Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez,

Hogy míg amaz tisztemben küzdni hív,

Legszebb álmomnak hozza vissza képét,

S ne únjak várni hosszu éveken,

Melyek végéről pályabérem int. -

ÉVA

Im, e szalag. -

ÁDÁM

Ez éjsötét szalag? -

Óh, hölgy! reményt, reményt, ne bánatot.

ÉVA

Enyém ez a jel, mást nem adhatok.

A zárdafal közt nem tenyész remény.

ÁDÁM

De szerelem sem. És ahol te vagy,

Hogyan ne volna szerelem, leány!

Mezed mutatja, nem vagy még apáca.

ÉVA

Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel,

Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. -

LUCIFER

És el fog zárni e fal téged is?

HELÉNE

El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve.

LUCIFER

Nagy kár - beh szép elégiát faragnék

E bús esetről. -

HELÉNE

Csalfa, menj előlem!

LUCIFER

S miért? hát nem nagy eszme az, midőn

Tengerfenékre szállok kulcsodért?

HELÉNE

Ah, ezt nem is kivánom.

LUCIFER

Már megyek. -

A mélynek szörnye fen reám agyart.

HELÉNE

Jöjj vissza, jöjj, megöl a félelem -

Inkább a kulcs majd ablakomba’ lesz. -

ÁDÁM

Hadd tudjam hát neved meg legalább,

Imámba, tudjam meg, hogy mit csatoljak,

Áldást kérvén rád, hogyha végzeted

Gyászát megosztni már nem engeded.

ÉVA

Nevem Izóra. S a tiéd, lovag?

Imádság jobban illet zárdaszűzet.

ÁDÁM

Tankréd vagyok.

ÉVA

Tankréd, Isten veled.

ÁDÁM

Izóra, óh, ne hagyj el ily sietve,

Megátkozom különben a nevet,

Melyet bucsúzva mondottál először, -

Rövid volt e perc, még álomnak is,

Hogy folytatom, ha ily rejtély maradsz,

S nem bírom sorsod drága fonalával

Kihímzeni? -

ÉVA

Halljad hát sorsomat.

Atyám is a szent sír vitéze volt.

Midőn egy éjt meglepte a vad ellen,

Üvöltve, tűzzel-vassal, táborát.

Menekvéséhez már nem volt remény,

És szent fogadást tőn Szűz Máriának,

Hogy engemet, ki még gyermek valék,

Ha visszatérhet, néki felajánl.

Ő visszatért, én szent ostyát vevék

Ez ígéretre.

ÁDÁM

Óh, te szent anya!

Te testesített tiszta szeretet,

Nem fordulál-e el megbántva ily

Szentségtelen igérettől, minő

Erényeidre nyom bűnbélyeget,

Átokká téve az égnek malasztját. - -

HELÉNE

S te nem kivánod tudni sorsomat?

LUCIFER

Azt már tudom: szerettél, megcsalódtál,

Szerettél újra, s akkor már te csaltál.

Ismét szerettél - hősödet meguntad;

S üres szived most új lakóra vár. -

HELÉNE

Ez különös! Az ördög van veled tán?

De oly szerénynek mégse hittelek,

Hogy szívemet üresnek hidd jelenleg.

LUCIFER (Ádámhoz)

Uram, siess. Te nem bírsz elbucsúzni,

S én nem birom gátolni győzedelmem.

ÁDÁM

Izóra! minden szód fulánk szivemben.

Egy csókkal mérgét, óh, hölgy, édesítsd meg.

ÉVA

Lovag, mit kívánsz - hallád eskümet.

ÁDÁM

De az nincs tiltva tán, hogy én szeresselek.

ÉVA

Te boldog vagy, de hogy feledlek én?

Tankréd, megyek már, vagy kifogy erőm.

Isten veled - meglátlak ott az égben.

ÁDÁM

Isten veled. - E nap emléke vélem. -

(Éva a zárdába lép.)

HELÉNE (félre)

Ah, gyáva te - hát mindent én tegyek? (fent)

Ablakba’ lesz majd, nem tengerben a kulcs.

(Évát követi.)

ÁDÁM (feleszmélve)

Most hát jerünk.

LUCIFER

Már késő - vége van. -

Ládd, illyen őrült fajzat a tiéd,

Majd állati vágyának eszközéül

Tekinti a nőt, és durvult kezekkel

Letörli a költészet hímporát

Arcárul, önmagát rabolva meg

Szerelme legkecsesb virágitól;

Majd istenűl oltárra helyezi,

És vérzik érte és küzd hasztalan,

Míg terméketlen hervad csókja el. -

Mért nem tekinti és becsűli nőül,

Nőhívatása megjelölt körében.

(Ezalatt egészen besötétült, a hold felkél. Izóra és Heléne az ablakon.)

ÉVA

Mi vágyva néze rám, mint reszketett,

Ah, e hős férfi reszketett előttem,

De nőerényem és a hit parancsol -

Itt szenvedek ki, mint szent áldozat.

HELÉNE

Csodálatos, minő őrült nemünk!

Ha az előitélettel szakít,

Vadállatul rohan a kéj után,

A méltóságot arcáról letépi

És megvetetten sárban ténfereg.

Ha nem szakít, önárnyától remeg,

Fonnyadni hagyja meddő bájait,

Mástól s magától elrabolva a kéjt. -

Miért nem jár középen. Vagy mit árt

Egy kis kaland, egy kis gyöngéd viszony

Illemmel olykor, meg nem foghatom.

Hiszen a nő se szellem csak merőben.

ÉVA

Heléne, nézz ki, itten áll-e még?

Hogyan ment volna ollyan könnyen el.

Csak egyszer halljam még meg szózatát.

ÁDÁM (Luciferhez)

Tekints körül, nem áll-e ablakánál,

Nem küldne-é egy pillantást utánam?

Csak egyszer lássam még sugár alakját -

Izóra! óh, ne bánd, hogy itt vagyok még.

ÉVA

Mindkettőnkért jobb lenne itt nem állnod.

Az elszakadt szív könnyen összeforr,

S megint csak fáj, ha újra elszakasztjuk. -

ÁDÁM

Nem félsz-e így a csendes éjbe nézni,

Mely, mint nagy szív, szerelemtől dobog.

Szeretni hol csak nékünk nem szabad?

Nem félsz-e, hogy varázsa elragad? - -

ÉVA

Él bennem is mindez, mint tünde álom,

Mely tán az égből kísért e világra;

A lég hullámin szép dal árjadoz,

Mosolygni látok nemtők ezreit

Testvéri csókkal minden lomb mögül,

De hozzánk többé, Tankréd, nem beszélnek. -

ÁDÁM

S miért, miért! e rossz fal gátol-é? -

Ki annyi sarcot vívtam a pogánytól,

Nem bírom-é áthágni ezt a sáncot? -

LUCIFER

Nem ám, mert védi a kor szelleme,

Erősebb, mint te.

ÁDÁM

Hah, ki mondja azt!

(A háttérben egy máglya világa gyúl ki.)

AZ ERETNEKEK (karban távolról)

Mentsd meg az én lelkemet a fegyvertől és

az én egyetlen egyemet az ebnek kezéből.

Szabadíts meg engemet az oroszlánnak

szájából és az unicornisoknak szarvaik ellen

hallgass meg engemet.

Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak;

a gyülekezetek közepette dicsérlek tégedet.

ÉVA

Irgalmazz, Isten, bűnös lelkeiknek! -

ÁDÁM (visszaborzadva)

Mi rettentő dal.

LUCIFER

Nászénektek az.

ÁDÁM

Mindegy, legyen, én meg nem rettenek.

Dacolni érted mindennel fogok.

A BARÁTOK (karban távolról)

- - öltöztessenek fel gyalázatossággal és

szidalommal, kik felfuvalkodnak ellenem.

Vigadjanak és örüljenek, kik akarják az én

igazságomat; és mondják azt mindenkor: Magasz-

taltassék az Úr, ki akar békességet az ő szolgájának.

(A fentebbi karének kezdetével Ádám, ki a zárda ajtajához lépett volt, ismét megállt, a tornyon egy kuvik kiált, a légben boszorkányok szállnak, s az ajtó előtt egy csontváz kél a földből, s fenyegetve áll Ádám előtt.)

ÉVA (az ablakot becsapva)

Isten segíts!

A CSONTVÁZ

El e szentelt küszöbről.

ÁDÁM

Ki vagy te, rém!

A CSONTVÁZ

Én az vagyok, ki ott lesz

Minden csókodban, minden ölelésben. -

BOSZORKÁNYOK (kacagva)

Édes vetés, fanyar gyümölcs,

Galambfival kigyókat költs.

Izóra, hívunk!

ÁDÁM

Millyen alakok!

Ti változátok-é el, vagy magam?

Ismertelek, midőn mosolygtatok.

Mi itt valóság és mi itten álom?

Varázsotokra ellankad karom. -

LUCIFER

Véletlenül mi kedves társaságba

Juték. Mi régtől várom e szerencsét,

Ez illedelmes szép boszorkahad,

Mely a mezetlen nimfát mindazáltal

Orcátlanságban messze túlhaladja,

Ez a vén bajtárs, a rémes halál,

Mely torzképezve a rideg erényt,

Megútáltatja azt a föld fiával.

Mind üdvözöllek. Kár, hogy rá nem érek

Közöttetek az éjet elfecsegni. -

(A jelenések eltűnnek.)

Tankréd, fel, Tankréd! kedvesed becsapta

Az ablakot; mit állunk itt az éjben?

A szél hideg, köszvény leszen jutalmad.

Heléne meg mindjárt jő, s mit teszek?

Szerelmeskedni nem fog tán az ördög,

Nevetségessé lenne mindörökre,

S akkor hatalmát elvinné maga. -

Csodálatos, az ember hő kebellel

Eseng epedve szerelem után,

S csak kínt arat. Az ördög jégkebellel

Alig bír tőle szabadulni jókor.

ÁDÁM

Vezess, vezess új létre, Lucifer!

Csatára szálltam szent eszmék után,

S találtam átkot hitvány felfogásban,

Isten dicsére embert áldozának,

S az ember korcs volt, eszmémet betöltni.

Nemesbbé vágytam tenni élveink,

S bűn bélyegét süték az élvezetre,

Lovagerényt állíték, s ez döfött

Szivembe tőrt. El innét, új világba,

Eléggé megmutattam, hogy mit érek,

Ki vívni tudtam és lemondni tudtam,

Szégyen ne’kűl elhagyhatom helyem. -

Ne lelkesítsen többé semmi is,

Mozogjon a világ, amint akar,

Kerekeit többé nem ígazítom,

Egykedvüen nézvén botlásait.

Kifáradtam - pihenni akarok. -

LUCIFER

Pihenj tehát. De én alig hiszem,

Hogy szellemed, e nyugtalan erő,

Pihenni hagyjon. Ádám, jőj utánam.

NYOLCADIK SZÍN

(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagász-torony, előtte tágas erkély Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel. Lucifer mint Kepler famulusa az erké¬lyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak, közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. - Rudolf császár Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.)

ELSŐ UDVARONC

Ki az megint, ki ottan fűtözik,

Eretnek vagy boszorkány?

MÁSODIK UDVARONC

Nem tudom.

Nincs már divatban, hogy még érdekeljen,

Csak söpredék gyül a máglyák köré.

S nem őrjöng az sem már öröm miatt,

Csak hallgatag néz és morog magában.

ELSŐ UDVARONC

Az én időmben ünnep volt az illyes,

Ott volt az udvar, a nemes világ.

Ah, így fajulnak el a jó idők. - (Elhaladnak.)

LUCIFER

Ily hűvös estve e tűz jólesik,

Bizon-bizon már jó régen melenget.

De félek, hogy kialszik nemsokára.

Nem férfias határzattól eloltva,

Nem új nézetnek engedvén helyet,

De e közömbös korban nem leend,

Ki új hasábot vetne a parázsra,

S én fázhatom. - Minden nagy gondolatnak,

Hiába, ily kicsínyes a bukása. - - (El a toronyba.)

(Rudolf és Ádám az előtérre lépve.)

RUDOLF

Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,

Rosz álmam volt az éjjel, rettegek,

Mi konjunktúrákban van csillagom.

Baljóslatú jel tűnt fel udvarában

Már múltkor is, ott a kigyó fejénél.

ÁDÁM

Meglesz, uram, amint parancsolod.

RUDOLF

Ha majd e klimaktérikus napok

Elmúltak, a nagy műt is újrakezdjük,

Mely a minap sikertelen maradt.

Átnéztem újra Hermes Trismagistust,

Synesiust, Albertust, Paracelsust,

Salamon kulcsát és más műveket,

Mig rátaláltam az ejtett hibára.

Amint izzasztók a vénhedt királyt,

Feltűnt a holló s a veres oroszlány,

Utánuk a kettes merkur kifejlett

A két planéta egyesült hatásán,

S leszállt az ércek bölcseletsava.

De elhibáztuk a nedves tüzet,

Száraz vizet, s azért nem létesült

A szent menyegző, a dicső eredmény,

Mely ifjuságot önt az agg erébe,

Nemességet visz át a szürke ércbe.

ÁDÁM

Értem, felséges úr.

RUDOLF

Egy szóra még.

Rossz hír kering az udvarban felőled,

Hogy új tanoknak híveül szegődtél,

Rostálod a szentegyház téteit;

Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány

Legsúlyosb vád alatt börtönben ül,

Méltó gyanúba jössz te is, midőn

Olyan nyakasan s ernyedetlenül

Igyekszel őt kiszabadítani.

ÁDÁM

Felséges úr! hiszen fia vagyok.

RUDOLF

A szentegyház, fiam, igazb anyád.

Hagyd a világot, jól van az, miként van,

Ne kívánd kontárul javítani. -

Nem halmozálak-é kegyekkel el,

Atyád, tudod jól, korcsmáros vala

S nemességed kétség fölül helyeztem,

Pedig bizony elég bajomba telt.

Fölemelélek trónomhoz, s csak így

Jutál Müller Borbála szép kezéhez.

Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó. (El.)

(Ádám gondolatokba merülve erkélyének lépcsőinél megáll. Két udvaronc az előtérbe érve.)

HARMADIK UDVARONC

Nézd, mint mereng ismét a csillagász.

NEGYEDIK UDVARONC

A féltés bántja szüntelen szegényt,

Hiába, nem tud új körébe szokni,

Kirí belőle mindig a paraszt.

HARMADIK UDVARONC

Nem fogja fel, hogy az igaz lovag,

Bár istenség gyanánt imádja a nőt,

Vérét odadni volna érte kész,

Ha rágalom érintené erényét; -

Ő hódolásban mellékcélt gyanít.

ÉVA (Más csoporttal a két udvaronchoz csatlakozik, s nevetve legyezőjével a második udva¬ronc vállára ver.)

Ah, menj, lovag - az istenért, kegyelmezz,

Tréfáidon halálra kell nevetnem. -

Nézd, itt e két úr mily szörnyű komoly. -

Talán megszállott már titeket is

Az újitásnak átkos szelleme?

Úgy el szememből! Nem szenvedhetem

E fajt, mely olly epés, bús felfogással

Megírigyelte ezt a csillogó

Nyugodt világot tőlünk s újat eszmél.

HARMADIK UDVARONC

Minket nem illet e vád, drága hölgy,

Ki vágyna illyen körben változásra.

ELSŐ UDVARONC

De, hogyha nem csalódom, ottan áll

Egy férfi, arcán e sötét jelek.

ÉVA

Férjem szegény? - az istenért, urak,

Kiméljétek meg őt az ily gyanútól

Előttem, kit hozzá szent kötelék

Csatol. - Hisz ő beteg - nagyon beteg.

MÁSODIK UDVARONC

Betegje tán e súgárzó szemeknek?

HARMADIK UDVARONC

Valóban, amit senki nem merészel,

Ő sértne-é meg féltékeny gyanúval? -

Óh, bár lehetne lovagod gyanánt

Szemébe kesztyűt dobnom a merésznek.

(Ezalatt Ádámhoz érnek.)

Ah, mester! épp jó, hogy találkozunk,

Jószágaimra kívánnék utazni,

Időjóslást szeretnék!

ELSŐ UDVARONC

Én pedig

Fiamnak vágynám csillagát kitudni.

Éjfél után, múlt éjjel jött világra.

ÁDÁM

Reggel mindkettő készen vár, urak.

NEGYEDIK UDVARONC

A társaság oszol, menjünk mi is.

HARMADIK UDVARONC

Lépcsője itt van - jó éjt, asszonyom.

(súgva)

Egy óra múlva.

ÉVA

(súgva) Jobbra, a lugosban.

(fent) Jó éjt, urak. - Jőj, kedves Jánosom.

(Mind elmennek. Ádám és Éva az erkélyre. Ádám zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll. Mind¬inkább besötétedik.)

ÉVA

János, nekem szükségem volna pénzre.

ÁDÁM

Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

ÉVA

Örök szükséget tűrjek-é tehát?

Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,

Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.

Valóban, hogyha egy-egy udvaronc

Felém hajolva, mosolyogva mond,

Hogy a királyné köztük én vagyok,

Szégyenkezem miattad, aki a

Királynét így állítod udvarába.

ÁDÁM

Nem fáradok-e éjet és napot,

Elárulom tudásomat miattad,

Megfertőzöm, midőn haszontalan

Időjóslást, horoszkópot csinálok,

Eltitkolom, mit lelkem felfogott,

És hirdetem, mit jól tudok, hamis.

Pirulnom kell, mert rosszabbá levék,

Mint a szibillák, kik hivének abban,

Amit jósoltak, míg én nem hiszek.

De megteszem, hogy leljem kedvedet.

Hová teszem, mit bűndijul kapok?

Hisz nékem nem kell semmi a világon,

Csak az éj és tündöklő csillaga,

Csak a szférák titkos harmóniája

Tiéd a többi. - Ámde ládd, ha a

Császár pénztára többnyire üres

Sok kérelemre rendetlen fizetnek.

Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,

S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

ÉVA (sírva)

Szememre hányod, hogy mit áldozasz,

S nem áldozék-e én is eleget,

Miattad? én, nemes háznak leánya,

Midőn kétséges rangodhoz csatoltam

Jövőmet, és nem általam jutál-e

Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. -

ÁDÁM

Kétséges rang-e hát szellem, tudás?

Homályos származás-e a sugár,

Amelly az égből homlokomra szállt?

Hol van nemesség, más ezen kivül?

Amit ti úgy neveztek, porlatag

Hanyatló báb, mit lelke elhagyott,

De az enyém örökifjú, erős. -

Óh, nő, ha te meg bírnál érteni,

Ha volna lelked oly rokon velem,

Minőnek első csókodnál hivém,

Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd

Kivűl a boldogságot körömön,

Nem hordanál mindent, mi benned édes,

Világ elé s mindent, mi keserű,

Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. -

Óh, nő, mi végtelen szerettelek.

Szeretlek most is, ah, de keserűen

Fulánkos a méz, mely szivembe szállt.

Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd,

Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett,

Mely a nőt báb-istenként tartja még,

Mint istenűl tartotta a lovagkor,

De akkor hittek benne, nagy idő volt,

Most senki sem hisz, törpe az idő,

S a báb-istenség csak vétket takar. -

Elválnék tőled, szívemet kitépném,

Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék,

S te is nélkűlem boldogabb lehetnél;

De ott van újra a már meglevő rend:

Az a tekintély - egyházunk szava;

S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.

(Fejét kezébe hajtja, Éva meghatva simogatja.)

ÉVA

No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd,

Ha mondok is egyet-mást néha-néha,

Nem akarálak búba ejteni.

De ládd, az udvar oly csodálatos,

És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,

Mit kezdjek én dacolni ellenök?

Nincs már közöttünk, úgyebár, harag,

Jó éjt - reggelre ne feledd a pénzt.

(Lemegy a lépcsőn a kertbe.)

ÁDÁM

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek

A nő, méregből s mézből összeszűrve.

Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,

Míg bűne a koré, mely szülte őt.

Hej, famulus!

(Lucifer jő lámpával, s az asztalra teszi.)

LUCIFER

Parancsolsz, mesterem?

ÁDÁM

Időjóslatra és nativitásra

Vagyon szükségem, készíts íziben.

LUCIFER

Természetes, csillámlót, fényeset;

Ki venne pénzeért rideg valót.

ÁDÁM

De ne olyant, mely szinte képtelen.

LUCIFER

Olyat nem is bírnék tán feltalálni,

Min megbotránkoznának a szülők,

Nem messiás-é minden újszülött,

Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,

S csak későbben fejlik szokott pimasszá. (Ír.)

(Éva ezalatt a lugoshoz ért, a harmadik udvaronc elébe lép.)

HARMADIK UDVARONC

Mi rég epesztesz itten, óh, kegyetlen.

ÉVA

Talán neked nagy már az áldozat

Az éj hüvös szelét kiállani,

Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg,

Az ég átkát, világ itéletét

Vonom magamra éretted, lovag?

[HARMADIK] UDVARONC

Ah, az ég átka, a világitélet

Nem hat titkába e sötét lugosnak.

ÁDÁM (merengve)

Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,

Hol a társas rend megszokott nyomát,

E megszentelt előitéletet

Nem bántja senki, hol nyugodhatom,

És egykedvű mosollyal hagyhatom

Hegedni hosszu harcaim sebét. -

Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben

A lélek él - e kínos szent örökség,

Mit az egekből nyert a dőre ember -,

Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,

S csatára kél a renyhe élvezettel. -

Hej, famulus! hozz bort, úgy reszketek,

Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.

E törpe korban így kell lelkesülni

És elszakadni mocskoló porától. -

(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál.)

Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég,

Rejtélyes és szent könyvedet előttem;

Törvényidet ha már-már ellesém,

Felejtem a kort és mindent körűlem.

Te örökös vagy, míg az mind mulandó,

Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt. -

[HARMADIK] UDVARONC

Borbála, óh, ha az enyém lehetnél!

Ha Isten elszólítná férjedet,

Hogy az eget jobban fel bírja fogni,

Miért éltében mindig fáradott.

ÉVA

Hallgass, lovag, úgy sajnálnám szegényt,

Hogy könnyeim közt csók nem jutna néked.

[HARMADIK] UDVARONC

Te tréfát űzesz.

ÉVA

Sőt, valót beszélek.

[HARMADIK] UDVARONC

Ki érti ezt a rejtélyes kedélyt?

Borbála! hisz te így nem is szeretsz.

Vagy mondd, ha volnék számüzött, szegény,

Mit volnál képes tenni hívedért? -

ÉVA

Valóban, azt mostan nem tudhatom.

ÁDÁM

Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt

Leolvasztandja, s mely új tetterővel

Szemébe néz az elavult lomoknak,

Biróúl lép fel, büntet és emel,

(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép.)

Nem retten vissza a nagy eszközöktől,

Nem fél a rejtett szót kimondani,

Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt

Haladni fog a végzetes uton,

S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.

(A Marseillaise dallama hallik.)

Óh, hallom, hallom a jövő dalát,

Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,

Mely a vén földet ifjuvá teszi:

KILENCEDIK SZÍN

(A nézőhely hirtelen Párizs Greve-piacává változik. Az erkély egy guillotine-emelvénnyé, az íróasztal nyaktilóvá, mely mellett Lucifer mint bakó áll. Ádám mint Danton az emelvény széléről zajgó néptömegnek szónokol. - Dobszó mellett igen rongyos újonchad jelenik meg, és az állványnál sorakozik. Fényes nap.)

ÁDÁM (folytatva)

Egyenlőség, testvériség, szabadság! -

NÉPTÖMEG

Halál reá, ki el nem ismeri!

ÁDÁM

Azt mondom én is. - Két szó menti meg

A mindenünnen megtámadt nagy eszmét,

A jók számára mondjuk egyikét:

,,Veszélyben a hon” és ők ébredeznek.

A másikát a bűnre mennydörögjük,

E szó: ,,reszkessetek!” - s megsemmisülnek. -

Felkeltek a királyok ellenünk,

S eléjök dobtuk fejdelmünk fejét,

Felkeltek a papok, s villámukat

Kicsavarók kezökből, visszatéve

Trónjára az észt, e rég üldözöttet.

De a másik szózat sem hangzik el,

Mit a jobbakhoz intézett honunk.

Tizenegy hadsereg küzd a határon,

S mi hő ifjúság tódul szüntelen

Az elhullott hősök helyét kitöltni.

Ki mondja, hogy vérengző őrület

A nemzetet meg fogja tizedelni?

Ha forr az érc, a rossz salak kihull,

De a nemesb rész tisztán megmarad.

És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,

Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,

Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,

Csak a haza legyen nagy és szabad. -

ÚJONCOK

Fegyvert nekünk, csak fegyvert és vezért!

ÁDÁM

Helyes, helyes! Ti csak fegyvert kivántok,

Míg annyi tárgyban szenvedtek hiányt,

Ruhátok foszlik, lábatok mezetlen,

Hanem szuronnyal mind kiszerzitek,

Mert győzni fogtok. A nép győzhetetlen.

Most hulla vére egy tábornokunknak,

Ki katonáink élén meg hagyá

Magát veretni.

NÉPTÖMEG

Óh, az áruló! -

ÁDÁM

Helyesen mondod. Nincs más kincse a

Népnek, mint a vér, mellyet oly pazar

Nagylelküséggel áldoz a hazának. -

S ki egy népnek szent kincsével parancsol,

Nem bírván meghódítni a világot,

Az áruló. -

(Az újoncok közül egy tiszt kilép.)

A TISZT

Tégy engemet helyébe,

Polgár, s letörlöm a gyalázatot.

ÁDÁM

Dicséretes, barátom, önbizalmad,

De biztosítást, hogy szavadnak állsz,

Előbb a harcok színhelyén szerezz.

A TISZT

A biztosíték lelkemben lakik,

Aztán imé! van nékem is fejem,

Mely többet ér tán, mint az a lehullott.

ÁDÁM

S ki a kezes, hogy elhozod, ha kérem.

A TISZT

S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok,

Ki életem nem nézem semmibe?

ÁDÁM

Az ifjuság nem úgy gondolkodik.

A TISZT

Polgár, még egyszer felszólítalak. -

ÁDÁM

Türelem még, a cél el nem marad.

A TISZT

Nem bízol bennem, látom, hát tanulj

Felőlem jobban vélekedni, polgár. -

(Főbe lövi magát.)

ÁDÁM

Kár érte, egy ellenséges golyót

Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. -

Viszontlátásig, győzelem után.

(Az újonchad elléptet.)

Óh, bár oszthatnám én is sorsotok. -

De nékem harc jutott csak, nem dicsőség,

Nem ellenség, mely által esni is dísz,

De mely rejtekből orvul leskedik

Fondorlatával rám s a szent hazára. -

NÉPTÖMEG

Mutasd meg ujjal, és halál reá!

ÁDÁM

Akit mutatni bírok, az meg is halt.

NÉPTÖMEG

Hát a gyanúsak? - Hisz aki gyanús,

Már bűnös is, megbélyegezte a

Népérzület, ez a nem tévedő jós. -

Halál, halál az arisztokratákra! -

Jerünk, jerünk a börtönüregekbe,

Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.

(A néptömeg indul a börtönökbe.)

ÁDÁM

Nem ott van a vész, a retesz erős,

A bűzhödt lég, mely elmét, izmot öl,

Szövetségestek úgyis, hagyjuk őket.

Az árulás emelt fővel kacag,

S tőrt élesít a Konvent padjain.

NÉPTÖMEG

Fel a Konventre hát, nincs még eléggé

Átválogatva. - A Konventre később,

Gyakorlatúl előbb a börtönökbe. -

Addig szedd össze minden áruló

Nevét, Danton.

(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé.)

EGY SANS-CULOTTE

Imé, itten hozunk

Ismét két ifju arisztokratát,

E büszke arc, finom fehér ruha

Világosan mutatja bűnöket!

ÁDÁM

Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak.

A SANS-CULOTTE

Mi meg jerünk bajtársaink után,

Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.

(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)

ÁDÁM

Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,

De önveszélyemmel megmentelek.

A MÁRKI

Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,

Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;

Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

ÁDÁM

Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? -

A MÁRKI

Márki vagyok. -

ÁDÁM

Megállj - vagy nem tudod,

Hogy ,,polgáron” kivül nincs cím egyéb?

A MÁRKI

Nem hallottam, hogy eltörlé királyom

A címeket.

ÁDÁM

Szerencsétlen, ne folytasd,

E guillotine is szinte hallgatózik. -

Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

A MÁRKI

Nincs engedélyem, polgár, a királytól,

Hogy idegen seregbe léphetek.

ÁDÁM

Úgy meg fogsz halni.

A MÁRKI

Eggyel több leend

Családomból, ki meghalt a királyért.

ÁDÁM

Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

A MÁRKI

S azt véled-é, hogy e nemes előjog

Csak titeket illet, népemberek? -

ÁDÁM

Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.

Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,

S e jellemért egy higgadtabb jövő,

Melyben kihamvadt a pártszenvedély,

Hálát fog adni nékem. - Nemzetőrök!

Lakomra véle. Ti feleltek érte.

(Nehány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri.)

ÉVA

Bátyám, erős légy!

A MÁRKI

Húgom, óvjon Isten. - (El.)

ÉVA

Itt is van egy fő, nem roszabb Rolandnál.

ÁDÁM

Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.

ÉVA

A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.

ÁDÁM

Az én világom e szörnyű emelvény.

Midőn ráléptél, véled egy darab

Menyország szállt le, s szentélyébe zár.

ÉVA

Az áldozatra szentelt állatot

Sem gúnyolák útjában a papok.

ÁDÁM

Az áldozat, hidd el, magam vagyok.

S ha írigyelve nézik is hatalmam,

Örömtelen, megvetve életet

Meg a halált, nézem királyi székem,

Melyről mellőlem hullnak el naponkint,

S várom, mikor jő már reám a sor. -

E vér közt úgy gyötör az egyedüllét,

A sejtelem, mi jó lehet szeretni. -

Óh, nő, csak egy napig tanítanál

Ez égi tudományra - második nap

Nyugodtan hajtnám bárd alá fejem. -

ÉVA

S e rémvilágban még szeretni vágysz,

Nem rettent-é a lelkiösmeret? -

ÁDÁM

A lelkiösmeret a közvilág

Előjoga; kit a végzés vezet,

Az rá nem ér körültekinteni. -

Hol hallád a viharról, hogy megállt,

Ha gyönge rózsa hajlong útain? -

S aztán ki lenne vakmerő eléggé,

Itélni a közélet emberéről?

Ki látja a szálat, mely színpadán

Egy Catilínát, egy Brutust vezet?

Vagy azt hiszik, kiről a hír beszél,

Megszűnt egyúttal ember lenni, és

Oly földfeletti lénnyé változott,

Kit a lenézett apró száz viszony,

Mindennapos gond mitsem érdekel. -

Óh, jaj, ne hidd - a trónon is ver a szív,

S Caesarnak, hogyha volt szerelmese,

Ez őt talán csupán úgy ismeré,

Mint jó fiút, s nem volt sejtelme sem,

Hogy retteg tőle s megrendűl a föld. -

S ha így van ez, mondd, mondd, mért nem szeretnél?

Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú?

Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,

Amint magával hozza e világra:

Én érzem, e szív hogy rokon tiéddel,

S te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd? -

ÉVA

S ha meg? Mi haszna. Más Isten vezet,

Mint akit én szivemben hordozok.

Nem érthetjük meg így egymást soha. -

ÁDÁM

Hagyd el tehát avult eszményidet,

Mit áldozol száműzött isteneknek?

A nőt ugyis oly oltár illeti

Csupán, mely mindig ifju - és ez a szív.

ÉVA

Az elhagyott oltárnak is lehet

Mártírja. Óh, Danton, magasztosabb

Kegyelettel megóvni a romot,

Mint üdvözölni a felkelt hatalmat;

S e hívatás nőt legjobban megillet.

ÁDÁM

Nem látott ember még érzelgeni,

S ha látna most, ellenség, jóbarát,

Hogy az, kit a sors korbácsolt tova,

Vihar gyanánt tisztítni a világot,

Mostan megáll a vérpadon, szeretni

Egy kisleánynál, és köny ég szemében:

Megjóslaná, hogy Danton elbukik,

Kacagna, és nem félne senki többé. -

S mégis könyörgök egy reménysugárt. -

ÉVA

Ha síron túl kibékélt szellemed

Levetkezi a kor véres porát,

Talán -

ÁDÁM

Ne mondd, ne mondd, leány, tovább,

Én azt a túlvilágot nem hiszem,

Reménytelen csatázok végzetemmel. -

(A néptömeg véres fegyverekkel, lándzsákon nehány véres főt hurcolva, vadul visszatér. Nehánya az állványra hat.)

NÉPTÖMEG

Igazságot tevénk. - Mi büszke faj volt.

EGY SANS-CULOTTE (gyűrűt adva Dantonnak)

Imé, e gyűrü a hon zsámolyára.

Kezembe nyomta az egyik cudar,

Midőn nyakának tartám késemet.

Azt tartja e faj, hogy rablók vagyunk. -

Hát még te élsz? - kövesd testvéridet. -

(Évát leszúrja, ki az állvány hátrészén lebukik.)

ÁDÁM (szemét elfödve)

Jaj, vége hát. - Óh, sors, ki bír veled?

NÉPTÖMEG

Most a Konventbe. Polgártárs, vezess. -

Kiszedted-é az árulók nevét? -

(A nép letakarodik az állványról. Éva mint rongyos, felgerjedt pórnő kibontakozik a soka¬ságból, és egyik kezében tőrrel, másikban egy véres fejjel Dantonhoz rohan.)

ÉVA

Danton! tekints ez összeesküvőre,

Téged kivánt megölni, én ölém meg.

ÁDÁM

Ha e helyet jobban megállta volna,

Roszul tevél; ha nem, tetted helyes. -

ÉVA

Tettem helyes, s jutalmamat kivánom:

Tölts vélem egy éjet, nagy férfiú.

ÁDÁM

Minő rokonszenv kelhet ily kebelben?

Mi gyöngéd érzés a nőtigrisé?

ÉVA

Valóban, polgár, úgy látszik, te is

Kékvér arisztokrataul szegődtél,

Vagy hagymázban szólsz ily regényesen. -

Te férfi vagy, én ifju s nő vagyok,

Bámúlatom hozzád vezet, nagy ember.

ÁDÁM

(félre)Végigborzongat; elfordul szemem.

Nem bírom e szörnyű káprázatot.

Minő csodás hasonlat! - Aki az

Angyalt ismérte, s látta azután,

Hogy elbukott, az látott tán hasonlót.

Azon vonások, termet és beszéd,

Minden, csak egy kicsinyke semmiség,

Amit leírni sem lehet, hiányzik,

S minő egészen más lön az egész! -

Azt nem bírhattam, védte glóriája,

Ettől pokolnak gőze undorít el. -

ÉVA

Mit is beszélsz magadban?

ÁDÁM

Számolom,

Asszony, hogy nincsen annyi éjszakám,

Ahány árúló van még a hazában.

NÉPTÖMEG

Fel a Konventre, csak nevezd meg őket.

(Ezalatt Robespierre, Saint-Just s más konvent-tagok új néptömeggel jőnek, s egy rögtönzött emelvényre állnak.)

SAINT-JUST

Hogyan nevezné, ő főcinkosuk. -

(A nép zúg.)

ÁDÁM

Vádolni mersz, Saint-Just, nem ismered,

Minő erős vagyok? -

SAINT-JUST

Voltál előbb,

A népben. Ámde a nép bölcs, megismert,

S a Konvent végzését megszentesíti.

ÁDÁM

Nem ismerek birót magam felett

Mást, mint a nép, s a nép, tudom, barátom.

(Ismét zúgás a nép között.)

SAINT-JUST

Barátod az, ki a hon ellene.

A felséges nép majd itél fölötted,

Előtte vádollak, honáruló:

Csempészetért az állami javakban,

Rokonszenvért az arisztokratákkal,

Vágyódásért a zsarnok úralomra.

ÁDÁM

Saint-Just, vigyázz, lemennydörög szavam.

Vádad hamis. -

ROBESPIERRE

Ne hagyjátok beszélni,

Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó.

Fogjátok el, szabadságunk nevében. -

NÉPTÖMEG

Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el.

(Körülveszik s elfogják.)

ÁDÁM

Ne halljatok hát, ámde én se halljam

A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást

Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.

Robespierre, megelőztél csupán,

Ez az egész, ne kérkedjél vele.

Magam teszem le a fegyvert - elég volt. -

De ím, ezennel felszólítalak,

Hogy három hó alatt kövess ez úton. -

Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el.

(Fejét a nyaktiló alá hajtja.)

TIZEDIK SZÍN

(Az egész hirtelen olyanná változik vissza, mint a nyolcadik színben volt. Ádám ismét mint Kepler, íróasztalára hajtott fővel látszik, Lucifer mint famulus mellette áll s vállára üt. A reg szürkül.)

LUCIFER

Ezúttal a nyakazás elmarad. -

ÁDÁM (felemelkedve)

Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim?

LUCIFER

Elszálltak a mámorral, mesterem.

ÁDÁM

E hitvány korban, megvénült kebelnek

Csak a mámor teremt-e hát nagyot?

Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!

Vak, aki Isten szikráját nem érti,

Ha vérrel és sárral volt is befenve.

Mi óriás volt bűne és erénye,

És mind a kettő mily bámúlatos.

Mert az erő nyomá rá bélyegét. -

Óh, mért ébredtem? hogy körültekintve,

Jobban megértsem e kor törpeségét,

Mosolygó arc alá rejtett bünével,

S a megszokás hazug erényivel. -

LUCIFER

Ismérem én az ily lehangolást,

Mely a mámornak reggelén köszön be.

ÉVA (a lugosból kilépve)

El tőlem, el - nem csalt tehát gyanúm,

Fel mersz szólítni férjem gyilkosául.

Ily ocsmány tettre képesnek hiszed,

Kit szíved ideáljaul hazudsz.

AZ UDVARONC

Az istenért, nyugodtan, kedvesem,

Ha észrevesznek, még botrányt okozsz.

ÁDÁM

S az a két nő is álom volt-e csak?

De mit beszélek, egy nő, két alakban,

Változva sorsom zajgó végzetével,

Mint a hab, mely most fénylik, most sötét.

ÉVA

Ah, úgy, a botrány nálad fődolog,

Mit érdekelne a bűn, rejtekében,

Te megrovást nem szenvedő lovag! -

Óh, jaj, ti addig gúnyoljátok a nőt,

Míg szűz erénye ősi hagyományát

Előitéletként ledobja, s akkor

Kicsínyelő mosollyal nézitek

Önbűnötöknek aljas eszközéül. -

El tőlem, el, ne lássalak ezentúl.

AZ UDVARONC

Ez ismét túlzás. Gúnytárgyul leszünk

Ily ünnepélyes színben nézve e

Hétköznapos ügyet. - Mi látjuk egymást

Ezentúl is, mosolygva és enyelgve,

S arról, mi történt, szót sem ejtve többé.

Jó reggelt, asszonyom. - (El.)

ÉVA

A nyomorult! -

Im, itt vagyok, bünömmel s könnyeimmel. (El.)

ÁDÁM

Tehát csak álom volt, és vége van.

De nem mindennek. Az eszmék erősbek

A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti

Erőszak, az örökre élni fog.

S fejlődni látom szent eszméimet,

Tisztulva mindig, méltóságosan,

Míg, lassan bár, betöltik a világot.

LUCIFER

A nap halad, mester, vár a tanóra,

Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik,

Bölcsességedből elleshetni egy szót.

(A csillagász-toronyra alkalmazott csengetőn csenget.)

ÁDÁM

Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással,

Pirulnom kell, ha dicsérnek ezért.

LUCIFER

Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?

ÁDÁM

Nem oktatom, csak idomítom őket,

Szavak szerint, miket nem értenek,

De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.

Az oktalan bámúl, és azt hiszi,

E szép szavakkal szellemet idézünk,

Pedig fogás csak az egész, takarni

A szemfényvesztés mesterségeit.

(Egy tanítvány gyors léptekkel jő s az erkélyre megy.)

TANÍTVÁNY

Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,

Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,

S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,

Mint másra célszerűnek tartod azt.

ÁDÁM

Igaz, igaz, szorgalmad oly kitűnő,

Hogy ez előnyre méltán tart jogot.

TANÍTVÁNY

Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg,

Belátni a természet műhelyébe.

Felfogni mindent és élvezni jobban,

Uralkodván felsőbbség érzetével

Anyag- s szellemvilágban egyaránt.

ÁDÁM

Sokat kivánsz. Paránya a világnak,

Hogy lássad át a nagyszerű egészet? -

Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást.

Ha súlyától nem dűlne össze kebled,

S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. -

Kevesbet óhajts, s tán elérheted.

TANÍTVÁNY

Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak,

Nagy férfiú, én csak nyerek vele,

Mert érezem, semmit fel nem fogok.

ÁDÁM

Jól van tehát, látom, te érdemes vagy,

S a legrejtettebb szentélyig beviszlek,

Lásd a valót, mint én látom magam.

De nem les-é avatlan hallgató, mert

Az az igazság rettentő, halálos,

Ha nép közé megy a mai világban.

Majd jő idő, óh, bár itt lenne már,

Midőn utcákon fogják azt beszélni,

De akkor a nép sem lesz kiskorú. -

Most adj kezet, hogy el nem árulod,

Amit megértesz. - Így - halljad tehát. -

TANÍTVÁNY

Mint reszketek vágytól és félelemtől -

ÁDÁM

Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?

TANÍTVÁNY

Hogy lényegében semmit nem fogok fel.

ÁDÁM (vigyázattal)

No, látod, én sem - s hidd el, senki más.

A bölcselet csupán költészete

Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. -

S egyéb tanok közt ez legjámborabb még.

Mert csak magában múlat csendesen,

Agyrémekkel hímzett világa közt.

De számtalan egyéb oly társa van,

Mely fontos arccal rajzol a porondban,

Egyik vonalt örvénynek mondogatja,

Szentélynek a kört, hogy már-már kacagsz

A vígjátékon, amidőn belátod,

Mi rettentő komoly csiny az egész.

Mert míg szorult kebellel és remegve

Kerűli minden a porrajzokat,

Itt-ott kelepce áll, s a vakmerőt,

Ki általlépi, véresen megejti.

Ily dőreség áll, látod, szüntelen

Utunkba, szentséges kegyeletül

Védő a már megalakult hatalmat. -

TANÍTVÁNY

Ah, értlek, értlek, s így lesz-é örökre?

ÁDÁM

Egykor nevetni fognak az egészen.

Az államférfit, kit nagynak neveztünk,

Az ortodoxot, akit bámulánk -

Komédiásnak nézi az utókor,

Ha a valódi nagyság lép helyébe,

Az egyszerű és a természetes,

Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van,

Ottan hagy útat, ahol nyílt a tér.

S a tant, mely most őrültséghez vezet

Szövevényes voltával, akkoron

Bár nem tanulja senki, minden érti.

TANÍTVÁNY

Ez a nyelv hát az a megérthető,

Melyen beszéltek az apostolok. -

De hogyha minden más merő lom is,

Ne vedd el a müvészetben hitem.

S azt bétanulni mégiscsak szabály kell.

ÁDÁM

A művészetnek is legfőbb tökélye,

Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik.

TANÍTVÁNY

Hát a rideg valónál álljak-é meg?

Eszményesítés ad művünkbe lelket.

ÁDÁM

Igaz, igaz, az önt rá szellemet,

A természettel, mely egyenjogúvá

Teszi s teremtett lénnyé érleli,

Mi anélkül csupán halott csinálmány.

Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz,

Kifogsz az élő nagy természeten.

De a szabályt, a mintát hagyd pihenni.

Kiben erő van és Isten lakik,

Az szónokolni fog, vés vagy dalol,

Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,

Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza.

S bár új utat tör, bizton célra ér. -

Müvéből fog készítni új szabályt,

Nyűgül talán, de szárnyakul soha

Egy törpe fajnak az absztrakció. -

TANÍTVÁNY

Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.

Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,

Csak a butával lettem-é egyenlő,

És mind e munka elveszett hiába? -

ÁDÁM

El nem veszett, mert épp ez ád jogot,

Most már megvetni minden csábjait.

Ki még nem nézett a vésznek szemébe,

Ha hátrál, gyáva. A próbált vitéz

Bátran mellőzi a kötekedőt,

Bátorságához nem férhet gyanú. -

Fogd hát e sárgult pergamenteket,

E fóliánsokat, miken penész ül,

Dobd tűzre mind. Ezek feledtetik

Saját lábunkon a járást velünk,

És megkimélnek a gondolkodástól.

Ezek viszik múlt századok hibáit

Előitéletűl az új világba.

A tűzre vélök! és ki a szabadba.

Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal,

Minő az erdő, míg az élet elfoly,

Örömtelen poros szobafalak közt.

Hosszúnak nézed-é az életet,

Hogy sírodig teóriát tanulsz?

Együtt mondunk bucsút az iskolának,

Téged vezessen rózsás ifjuságod

Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;

Engem vezess te, kétes szellemőr,

Az új világba, mely fejlődni fog,

Ha egy nagy ember eszméit megérti,

S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,

Ledűlt romoknak átkozott porán. -

TIZENEGYEDIK SZÍN

(Londonban. A Tower és a Temze közt vásár. Tarka sokaság hullámzik, zajong. Ádám mint élemedett férfiú Luciferrel a Tower egyik bástyáján áll. Estve felé.)

KAR (a zsibongó sokaság morajából eggyéolvadva, s halk zenétől kísérve)

Zúg az élet tengerárja,

Mindenik hab új világ,

Mit szánod, ha elmerűl ez,

Mit félsz, az ha feljebb hág? -

Majd attól félsz, az egyént hogy

Elnyelendi a tömeg,

Majd, hogy a kiváló egyes

A milljót semmíti meg.

Rettegsz a költészetért ma,

Holnap a tudás miatt,

S szűk rendszernek mértekébe

Zárod a hullámokat,

S bármint küzdesz, bármint fáradsz,

Nem merítsz mást, mint vizet,

A méltóságos tenger zúg,

Zajg tovább is és nevet.

Hagyd zajongni, majd az élet

Korlátozza önmagát.

Nem vesz el harcában semmi,

Mindég új s mindég a régi.

Halld csak igéző dalát.

ÁDÁM

Ez az, ez az, miért mindég epedtem,

Pályám mindeddig tömkeleg vala,

Az élet áll most teljesen előttem,

Mi szép, mi buzdító versenydala.

LUCIFER

Szép a magasból, mint a templomének,

Bármily rekedt hang, jajszó és sohaj

Dallamba olvad össze, míg fölér. -

Így hallja azt az Isten is, azért

Hiszi, hogy jól csinálta e világot.

De odalent másképpen hallanók,

Hol közbeszól a szív verése is.

ÁDÁM

Te, kétkedő gúny, hát nem szebb világ ez,

Mint mindaz, amin eddig átgyötörtél?

Ledűltek a mohos korlátfalak,

Eltűntek a rémes kisértetek,

Miket a múlt megszentelt glóriával

Hagy a jövőre, kínzó átokul.

Szabad versenytér nyílt meg a kebelnek,

Rabszolgákkal gulát ma nem emelnek. -

LUCIFER

Egyiptomban sem hallott volna fel

Ilyen magasra a rabok nyögése,

S mi istenik enélkül művei!

Vagy Athenében nem cselekszik-é

A felséges nép méltón, nagyszerűen,

Feláldozván nagy s kedves emberét,

Mivel a hon forog máskint veszélyben,

Ha ily magasról nézzük, s nem zavarnak

Nőkönnyek és egyéb hitvány fogalmak.

ÁDÁM

Hallgass, hallgass, te, örökös szofista.

LUCIFER

De bárha áll is, a jaj hogy kihalt,

Helyette minden úgy el van lapulva. -

Hol a magas, mi vonz? a mély, mi rettent?

Hol életünknek édes tarkasága?

Többé nem tenger küzdő fényes árja,

Sima mocsár csak, békával tele. -

ÁDÁM

Kárpótol a közjólét érzete.

LUCIFER

Ugy ítélsz, ládd, te is nagy polcodon

Az életről, mely lábadnál mozog,

Mint a múltakról a história.

Nem hallja a jajszót, rekedt beszédet;

Mit feljegyez, a múltnak csak dala.

ÁDÁM

Ah, már a sátán is romantizál,

Vagy doktrinér lesz; vívmány ez s amaz.

LUCIFER (a Towerre mutatván)

Az nem csoda, midőn az ősidők

Kisértetén állunk, egy új világ közt.

ÁDÁM

E korhadt álláspont se kell nekem,

Az új világba elszántan leszállok,

S nem félek, a költészetet, nagy eszmét

Hullámi közt, hogy újra ne találjam. -

Lehet, hogy többé nem nyilatkozik

Eget megrázó ős titáni harcban,

De annál ígézőbb, áldásosabb

Világot alkotand szerény körében.

LUCIFER

Haszontalan aggódás is leendne

Azt féltened. Míg létez az anyag,

Mindaddig áll az én hatalmam is,

Tagadásul, mely véle harcban áll.

S mig emberszív van, míg eszmél az agy,

S fenálló rend a vágynak gátat ír,

Szintén fog élni a szellemvilágban

Tagadásul költészet és nagy eszme.

De mondd, mi alakot vegyünk magunkra,

Midőn leszállunk a zajgó tömegbe,

Mert így csak e helyen birunk megállni,

Hol múlt idők ábrándja leng körül.

ÁDÁM

Akárminőt. Hisz nincsen már kiváló,

Hálá a sorsnak. Hogy tudjuk, mit érez:

Le kell szállnunk a nép nagy rétegéhez.

(Mindketten lemennek a Tower belsejébe, s csakhamar munkásokul öltözve kilépnek annak kapuján, a sokadalomba vegyülvén. - Egy bábjátékos bódéja mellett áll, melyen majom ül veres kabátban, láncon.)

A BÁBJÁTÉKOS

Csak erre, erre, kedves jó urak,

Mindjárt kezdődik az előadás.

Mulatságos komédia nagyon,

Szemlélni, mint szedé rá a kigyó

Az első nőt, ki már kiváncsi volt,

S mint vitte ez csávába akkor is már

A férfiút. - Láthattok fürge majmot,

Mi méltósággal játssza emberét,

Láthattok medvét táncmester gyanánt.

Csak erre, erre, kedves jó urak! -

(Tolongás a bódé körül.)

LUCIFER

Ah, Ádám! itten minket emlegetnek,

Csak szép dolog, kinek olyan szerep

Jutott, hogy még hat ezredév után is

Mulat felette a vig ifjuság. -

ÁDÁM

El az izetlen tréfától. - Tovább.

LUCIFER

Izetlen tréfa? nézd csak, mint mulatnak,

Kik még imént szunnyadtak a padokban,

Hallgatva Népost - e piros fiúk.

S ki mondja meg, kinek van igaza,

Azoknak-é, kik az életbe lépnek

Az ébredő erő önérzetével,

Vagy aki, korhadt aggyal már, kilép. -

Vajon tetszőbb-e egy Shakespeare neked,

Mint nékik e torzképü összevissza?

ÁDÁM

A torz az éppen, mit nem tűrhetek.

LUCIFER

Rajtad tapadt még a görög világból.

Ládd, én fia vagy apja, hogyha tetszik

- Mert szellemek közt ez nem nagy különbség -,

Az új iránynak, a romantikának,

Én éppen a torzban gyönyörködöm.

Az emberarcra egy majomvonás;

A nagyszerű után egy sárdobás;

Ficamlott érzés, tisztes szőrruha;

Kéjhölgytül a szemérem szózata;

Tömjénezése hitványnak, kicsinynek;

Szerelmi élvre átka egy kiéltnek:

Feledtetik, hogy országom veszett,

Mert új alakban újraéledek. -

A BÁBJÁTÉKOS (Ádám vállára ütve)

Mit foglaljátok ezt a jó helyet,

Te, jómadár, csak az mulattat ingyen,

Ki életunt, s felkötteti magát.

(Ádám és Lucifer félreállnak. Egy kisleány ibolyát árulva jő.)

A KISLEÁNY

Kis ibolyák, első követei

A jó tavasznak. Vásároljanak!

E kis virág az árvának kenyért,

És a szegénynek is szép éket ad. -

EGY ANYA (ibolyát vásárolva)

Adj, adj nekem, holt gyermekem kezébe.

EGY LEÁNY (szintén vásárolva)

Sötét hajamnak lesz legszebbik éke.

A KISLEÁNY

Kis ibolyák! - Vegyenek, uraim! (Elhalad.)

EGY ÉKSZERÁRUS (bódéjában)

Hogy e gaz mindig versenyez velünk,

S ki nem bírjuk szorítni a divatból. -

Pedig szép nyakra drága gyöngy való csak,

Melyért az is már, aki fölhozá,

Kétségbeejtő elszántsággal a

Tenger mélyének szörnyeit kisérti. -

(Két polgárlány együtt jő.)

ELSŐ POLGÁRLÁNY

Mi sok szép kelme, mennyi drága ékszer!

MÁSODIK POLGÁRLÁNY

Vásárfiát ha volna, aki venne.

ELSŐ POLGÁRLÁNY

A mái férfi illyesmit csupán

Gyalázatos mellékcélokra tenne.

MÁSODIK POLGÁRLÁNY

Még úgy se, nincs többé ízlése már

Elrontá sok ledér hölgy s káviár.

ELSŐ POLGÁRLÁNY

Azért oly elbizott, hogy nem veszen fel.

MÁSODIK POLGÁRLÁNY

Vagy oly szerény, hogy többé már nem is mer.

(Elhaladnak.)

(Leveles szín alatt italt mérnek, az asztal körül dőzsölő munkások. Hátrább zene és tánc. Katonák, polgárok s mindenféle nép mulat és ácsorog.)

KORCSMÁROS (vendégei közt)

Urak, vigan, a tegnap elveszett,

A holnapot nem érjük el soha,

Isten táplálja a madarakat,

S minden hiúság, mond a Biblia.

LUCIFER

Tetszik nekem e filozófia.

Üljünk le itt e szép árnyas padon,

S nézzük, mi olcsón és mi jól mulat

Savanyu borral s rossz zenével a nép.

ELSŐ MUNKÁS (az asztalnál)

A gépek, mondom, ördög művei:

Szánktól ragadják a kenyeret el.

MÁSODIK MUNKÁS

Csak az ital maradjon, elfeledjük.

ELSŐ MUNKÁS

A dús meg - ördög, vérünk szíja ki.

Most jőne csak! hadd küldeném pokolba.

Több példa kéne, mint a múltkori.

HARMADIK MUNKÁS

Mit nyernél véle. Már ma függni fog.

Sorsunk meg, mint előbb, csak úgy forog.

MÁSODIK MUNKÁS

Bolond beszédek, jőjön hát az a dús,

Nem vétek néki, mellém ültetem,

Lássuk, ki az úr, és ki tud mulatni.

A KORCSMÁROS (Ádámhoz)

Uram, mivel szolgáljak?

ÁDÁM

Semmivel.

A KORCSMÁROS

El hát padomról, semmiháziak.

Azt vélitek tán, a pénzt csak lopom,

Vagy gyermekem s nőm koldusbotra termett.

ÁDÁM (fölkelve)

Így mersz beszélni?

LUCIFER

Hagyd el a pimaszt.

ÁDÁM

Jerünk tehát, mit is nézzük tovább,

Hogyan silányul állattá az ember.

LUCIFER

Ah, íme, itt van, mit régtől kerestem,

Itt vígadunk kedéllyel, fesztelen.

Ez a döbörgés és e vad kacaj,

E bacchanális tűz felgerjedése,

Mely minden arcra rózsa-árt idéz,

Mint dőre képzet a nyomor fölé,

Hát nem dicső ez?

ÁDÁM

Engem undorít.

(Ezalatt a táncolókhoz értek. Két koldus civódva jő.)

ELSŐ KOLDUS

E hely sajátom, itt van engedélyem.

MÁSODIK KOLDUS

Könyörülj rajtam, másként meghalok,

Már két hete, hogy nem dolgozhatom.

ELSŐ KOLDUS

Igaz koldus sem vagy hát eszerint,

Kontár sehonnai, rendőrt hivok. -

(A második koldus elsompolyog. Az első helyet foglal.)

Krisztusnak öt sebére, alamizsnát

A szenvedőnek, édes uraim! -

(Egy katona egy mesterlegény kezéből elveszi táncosnéját.)

KATONA

Paraszt, odébb! - vagy azt hiszed talán,

Hogy még te is valami vagy.

MESTERLEGÉNY

Megérzed,

Ha nem hiszed.

MÁSODIK MESTERLEGÉNY

Ne bántsd. Térj ki előle:

A hatalom s dicsőség mind övé.

ELSŐ MESTERLEGÉNY

No hát, lenézéssel miért tetézi,

Ha már ugyis nadályként szívja vérünk.

EGY KÉJHÖLGY (danolva)

Sárkányoktól is kivívták

Egykoron az aranyalmát -

Almák még most is teremnek,

A sárkányok rég kivesztek:

Bamba, aki nézi, nézi,

És letépni nem merészli. - (Egy ifjúhoz simul.)

LUCIFER (a mulatók nézésébe merülve)

Ez a kacérság tetszik, ládd, nekem,

Mutassa a dús, hogy mi kincse van.

Vasas ládában, mellyen a fukar

Ül, úgy lehet fövény, mint színarany. -

Mi megható féltése e kamasznak!

Hogy őrzi lánya egy tekintetét,

Isméri a jelen percnek becsét,

Bár tudja jól - de hát mi gondja arra -,

Hogy a jövőben másnak dől karára.

ÁDÁM (egyik zenészhez)

Miért bánsz így a művészettel, ember!

Mondd, tetszik-é, amit húzasz, magadnak?

A ZENÉSZ

Dehogy tetszik, dehogy! Sőt végtelen kín

Ezt húzni napról napra, s nézve nézni,

Miként mulatnak kurjongatva rajta.

E vad hang elhat álmaimba is.

De mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást.

LUCIFER (még mindig a szemléletbe merülve)

Ah, illyen gondos filozófiát

Ki tenne fel a röpke ifjuságról. -

E lányka tudja, hogy nem az utolsó,

Melyet most élvez, a perc életében,

S amíg ölelget, új viszonyt keres

Máris szeme. - Ah, drága gyermekek;

Mi örömem telik most bennetek,

Hogy oly mosolygva munkáltok nekem!

Áldásom a bűn és nyomor legyen.

MÁSODIK MESTERLEGÉNY (danolva)

Aki munkás hét után

Tiszta szívvel, dal között

Csókot és bort elköszönt,

Kacagja az ördögöt. -

(Templomi zene nehány végakkordja hallik, Éva mint polgárlány, imakönyvvel s bokrétával kezében anyjával jő a templomból.)

EGY ÁRUS

Csak erre, erre, drága szép kisasszony!

Olcsóbban senki nem szolgálhat önnek.

MÁSIK ÁRUS

Ne higgyen néki, rossz mértéke van,

S árúja régi. - Erre, szép kisasszony!

ÁDÁM

Ah, Lucifer! ládd, ily hitvány helyen

Tartasz le, míg az üdv, megtestesülten,

Majd észrevétlen leng tőlem tova.

LUCIFER

Ilyesmi már éppen nem új dolog. -

ÁDÁM

A templomból jő, óh, mi szép, mi szép!

LUCIFER

Láttatni volt ott, s látni is talán.

ÁDÁM

E gúny hideg, ne érintsd őt vele.

Az ájtatosság ül még ajkain.

LUCIFER

Látom, megtérsz, sőt pietista léssz.

ÁDÁM

Rosz élc, mert keblem bárminő rideg,

Az nékem baj; de a leánykebelben

Kivánom az előitéletet,

E szent poézist, múlt idők zenéjét,

Érintetlen zománcát a virágnak. -

LUCIFER

De mellyik hát, mutasd, az a darab menny -

Mert azt az ördögtől sem várhatod,

Ízlésedet hogy mindig felkutassa,

Elég, ha aztán birtokába juttat.

ÁDÁM

Lehet-e más, mint e hölgy? -

LUCIFER

Így beszél

A zsolna is, ha férget fog magának,

Féltékenyen körülnéz, s azt hiszi,

Hogy a világon ez legjobb falat,

Mig a galamb undorral néz reá.

Az ember is üdvét csak önmaga

Találja fel - sokszor tán éppen ott,

Hol másik társa poklot alkotott.

ÁDÁM

Minő méltóság, millyen szűz-erény;

Megközelítni szinte nem merem.

LUCIFER

Bátran csak, nem vagy a nőknél ujonc,

S ha jól megnézzük, ő is eladó lesz.

ÁDÁM

Hallgass!

LUCIFER

Hisz tán drágább a többinél.

(Egy ifjú ezalatt szerényen Évához lép s egy mézeskalács-szívet nyújt neki.)

AZ IFJÚ

Kisasszony, kérem, e vásárfiát

Fogadja el kezemből szívesen.

ÉVA

Artúr, ön jó, megemlékszik felőlem.

ANYA

Rég nem láttuk már; mért nem látogat meg?

(Halkan beszélgetnek, Ádám izgatottan nézi, míg az ifjú távozik.)

ÁDÁM

Ez éretlen fiú bírná-e hát,

Mit férfiszívem hasztalan ohajt -

Mi meghitten szól véle, mint mosolyg -

Még int utána - óh, mi kín, mi kín! -

Meg kell szólítnom. - (Évához közelít.)

ANYA

Artúr szűlei

Vagyonosak, igaz, de nem tudom,

Mi szemmel nézik a viszonyt veled.

Azért egészen vágytársát se mellőzd,

Ki ma is e csokorral meglepett.

ÁDÁM

Engedjék, hölgyeim, hogy elkisérjem,

Nehogy baj érje e tolakodásban.

ÉVA

Mi szemtelenség!

ANYA

El, tolakodó!

Tán azt hiszi, hogy ollyan e leány,

Kinek akárki mondhat szépeket? -

ÁDÁM

S hát mondhat-é mást? - Sokszor álmodám így

A hölgytökélynek legszebb ideálját.

ANYA

Álmodhatik, amit tetszik magának;

De akinek e lányka báji nyílnak,

Az ily gézenguz ember nem lehet. -

(Ádám zavartan áll, egy cigányasszony Évához lép.)

CIGÁNYASSZONY

Ah, drágalátos hölgy, világ csodája,

Mutassa csak piciny fehér kezét,

Hadd mondjam el, a sors ezer malasztja

Miként himzendi boldog életét. (kezébe nézve)

Szép mátka várja - ah, közel nagyon -,

Szép gyermekek, egészség és vagyon. (Pénzt kap.)

LUCIFER (Ádámra mutatva)

Hugom! társam sorsáról is beszélj. -

CIGÁNYASSZONY

Nem látom tisztán, éhség vagy kötél. -

ÁDÁM (Évához)

Ne útasítson így el ön magától,

Ah, érzem, e szív nékem van teremtve. -

ÉVA

Anyám, ne engedd hát -

ANYA

Rendőrt kiáltok,

Ha nem tágul.

ÉVA

Ne bántsd - eszére tér tán,

S tulajdonképp nem is tett semmi rosszat.

(Elhaladnak.)

ÁDÁM

Óh, szent költészet, eltünél-e hát

E prózai világból már egészen?

LUCIFER

Dehogy tűnt! hát az a mézeskalács,

Virágcsokor, az a tánc, gallylugos,

Mi volt egyéb? csak oly finnyás ne légy,

És ábrándozni van még tárgy elég.

ÁDÁM

Mit ér, ha a nyervágy, haszonlesés,

Olálkodik köztük, s önzéstelen

Emelkedettség nincsen már sehol.

LUCIFER

Az is akad az iskolás padok közt,

Hol még az élet nem gazdálkodott.

Épp itt jő néhány illyen cimbora. -

(Nehány tanuló jő sétálva.)

ELSŐ TANULÓ

Vigan, fiúk, mögöttünk a penész,

Ma élvezünk valami derekast.

MÁSODIK TANULÓ

Ki a szabadba, a várost utálom,

Korlátolt rendét, e kalmár világot.

HARMADIK TANULÓ

Valakivel próbáljunk összetűzni,

Ez izgató és férfias mulatság.

ELSŐ TANULÓ

Ragadjuk el e zsoldosok öléből

Lánykáikat, s mindjárt lesz háború is;

Aztán szabadba sietünk velök,

Nehány pohár sör és zenére van pénz,

S estélig győzelmünk emlékivel

Piros pofák közt hercegek leszünk.

NEGYEDIK TANULÓ

Dicső, dicső, bosszantni a filisztert.

ELSŐ TANULÓ

Összébbfűzvén frigyünknek láncait -

S mulatni, ahogy most tőlünk telik,

Mig egykor a hazáért lelkesedve,

Nemesebb küzdtért foglal majd erélyünk.

(Elhaladnak.)

ÁDÁM

Kedves látvány ez e lapos világban,

Szebb kor csiráját sejti benne szűm.

LUCIFER

Meglátod, a csira mivé fesel,

Lerázva majd a tantermek porát.

E két gyáros, ki itt felénk közelg,

Ifjonton az volt, mik most e fiúk.

(Két gyáros beszélgetve jő.)

ELSŐ GYÁROS

Hiába, a versenyt nem állhatom,

Mindenki az olcsóbb után eseng,

Árum jóságát kell megvesztegetnem.

MÁSODIK GYÁROS

A munka bérét kell csökkenteni.

ELSŐ GYÁROS

Azt nem lehet, most is lázonganak,

Hogy meg nem bírnak élni, a kutyák,

S van is tán a panaszban egy kicsi,

De hát ki mondja, hogy nősüljenek,

Ki mondja, hogy hat gyermekök legyen.

MÁSODIK GYÁROS

Erősebben kell hát befogni őket,

Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban,

Elég pihenni a másik fele,

Kinek álmodni úgysem célszerű. (Elmennek.)

ÁDÁM

El vélek. - Mért is hagytad látnom őket. -

De mondd, hová is lett az a leány? -

Most, Lucifer, mutasd hatalmadat,

Segíts, hogy meghallgasson.

LUCIFER

Lucifer se

Fecsérli erejét ily semmiségre.

ÁDÁM

Mi néked semmi, nékem egy világ.

LUCIFER

Nyerd el tehát. - Csak korlátozni bírd

Érzésidet, hazugságtól ne félj,

Felelj, mint kérdlek, s karjaidba dűl.

(Hangosan, hogy a mögöttük hallgatózó cigányasszony meghallja.)

Most látja már, mylord, mi kellemetlen,

Álarc alatt a nép közé vegyülni,

Mindúntalan új bántalomra botlunk.

Ha sejtené e nép, hogy négy hajónk

Még már ma révbe szálland Indiából,

Másképp fogadna.

ÁDÁM

Az valószínű.

CIGÁNYASSZONY (félre)

E felfödözés szép sommát megér. (Ádámhoz)

Egy szóra kérem - ön elrejtezett,

Én megbüntettem a jövendöléssel,

Mert énelőttem nem létez titok,

Ki a sátánnal régen cimborálok.

LUCIFER (félre)

No, még az kéne csak, te vén szipirtyó.

CIGÁNYASSZONY

Önnek hajói már ma itt leendnek,

De, ami ennél még örvendetesb,

Egy szép leányka epedez önért.

ÁDÁM

S hogy nyerhetem meg?

CIGÁNYASSZONY

Hisz már-már öné.

ÁDÁM

Elútasított.

CIGÁNYASSZONY

Épp azért öné lesz.

Meglátja, itt lesz ismét nemsokára.

Emlékezzék bár a jósnő szavára. (El.)

ÁDÁM

Lucifer! e banya rajtad kifog.

LUCIFER

El nem vitázom fényes érdemét,

Most ő pótolja az ördög helyét. -

(Egy nyegle, taligán, trombitaszóval, tömegtől környezve megjelen, s a szín közepén megáll.)

A NYEGLE

Félrébb az útból! - tisztelet nekem,

Megőszült tudományban a fejem,

Mig a természet titkos kincseit

Felástam ernyedetlen szorgalommal.

ÁDÁM

Minő csodás bolond ez, Lucifer?

LUCIFER

A tudomány, mely nyegle, hogy megéljen,

Éppen, mint akkor, hogy tudóskodál,

Csakhogy több zaj kell most, mint kelle hajdan.

ÁDÁM

Ilyen mértékben azt sosem tevém.

Gyalázat rá.

LUCIFER

Arról ő nem tehet.

Természete, ha fél, s kerülni vágyik,

Hogy ez ne álljon sírköve felett:

Ex gratia speciali

Mortuus in hospitali.

Ha másokért áldozván éjt, napot,

Jutalmának kéréséhez jutott.

A NYEGLE

Az emberek javára fáradék,

S im, itt van a dicső eredmény:

Ez az edényke élet-elixir,

Melytől megifjul a beteg, vén.

Ezt szedték hajdan a nagy fáraók.

Ez Tankréd bűvös bájitalja;

E szépitőt használta Helene,

Ez Kepler asztrológiája. -

ÁDÁM

Hallod, mit árul? - Míg mi a jövőben

Kerestük a fényt, ő a rég lefolytban.

LUCIFER

Sohase tiszteletes a jelen.

Mint embernagyság a hálószobában.

Nőnk az, tízévi házas állapotban -

Már azt is tudjuk, hogy szeplője hány van.

A NYEGLE

Vegyetek ím, nem bánja meg, ki vesz,

Ily alkalom még nem volt és nem is lesz.

A TÖMEGBŐL

Ide vele. - Nekem bármellyik elkel. -

Ah, mily szerencse. - Millyen drága vétel.

LUCIFER

No, ládd, e nép, mely közt már senki nem hisz,

Ami csodás, hogyan kapkodja mégis. -

(Éva, anyjával visszajő, a cigányasszony suttogva követi.)

ÉVA

Haszontalan beszéd, hisz ismerünk már.

CIGÁNYASSZONY

Ne üdvözüljek, hogyha nem igaz.

Olyan szerelmes önbe az az úr,

Hogy már ma még maîtresse-ének veszi.

Mint hercegasszony, oly szállást lakik,

Színházba, táncra négy lovon robog.

ANYA

Ha jól felvesszük, százszor célszerűbb,

Mint elhervadni fejkötő alatt

Egy szurtos varga bűzös műhelyében.

CIGÁNYASSZONY

Csak nézze ön, ott áll - hogyan keres.

ÉVA

Elég nem szép, hogy még nem láta meg. -

Keze finom, tartása úrias. -

ANYA

Nekem még társa sincsen ellenemre,

Bár orra kissé horgas, lába görbe,

De ollyan tisztes, éltes férfiú. -

Megyek, leányom. Legjobb közbejárás,

Ha magatokra hagylak egy kicsit.

CIGÁNYASSZONY (Ádámhoz)

Lám, itt van a szép; mint eped önért. -

ÁDÁM

Repűlök hozzá. - Óh, mi kéj - mi kéj!

CIGÁNYASSZONY

A közbejárót sem kell elfeledni.

LUCIFER (pénzt ad neki)

Társamtul a pénz, tőlem kézszorítás.

CIGÁNYASSZONY (felsikoltva)

Uh! mily kemény kéz! (El.)

LUCIFER

Kéjét érzenéd,

Ha az volnál, kit játszol, vén banya! -

ÉVA (Ádámhoz)

Vehetne ön vásárfiát nekem,

E szépitőszer mint kinálkozik -

ÁDÁM

A nőiség varázsa arcodon

A szépitőszer, melynek párja nincs.

(A nyegle ezalatt elvonul.)

ÉVA

Ah, ön nagyon kegyes.

ÁDÁM

Ne szégyeníts meg:

Gyémántot, gyöngyöt fűzök szép nyakadra,

Nem mintha ékesíteni akarnám,

De mert méltóbb helyen már nem ragyoghat.

ÉVA

Amott odább láttam sok ékszerárust,

De nem való az ily szegény leánynak.

ÁDÁM

No, hát nézzük meg.

LUCIFER

Az felesleges.

Kitűnő ékszer van velem esetleg.

(Ékszereket ad át, melyeket Éva nagy örömmel nézeget és próbál.)

ÉVA

Mi szép, mi kedves, mint irígylik ezt majd. -

ÁDÁM

De ezt a szívet - ezt többé ne lássam.

ÉVA

Eldobhatom, ha ellenére van. (Elveti.)

LUCIFER

Helyes, majd én meg rálépek. (Ráhág.)

ÉVA

Mi az:

Sikoltást hallok, vagy csak képzelődöm?

(Ezalatt egy elítéltet hoznak taligán a színen keresztül, nép tolong utána.)

A TÖMEGBŐL

Siessünk. - Mondtam úgy-e, hogy mi gyáva. -

Most is dacos még. - Fel csak, fel, utána!

ÁDÁM

Minő zaj ez, mi hallatlan tolongás?

ÉVA

Akasztanak. Beh jó, hogy itt vagyunk.

Gyerünk mi is, oly izgató e látvány,

S szép alkalom ragyogni ékeimben.

ÁDÁM

Mi bűne a hitványnak?

ÉVA

Nem tudom.

LUCIFER

Mindegy is az, de majd elmondom én:

Lovel gyárában dolgozott soká.

De az ón méreg, s azt szivá örökké,

Aztán több hétre kórházba kerűlt.

Kedves nejénél a szükség beszólt,

Lovel fia ifjú volt s jószivű,

Meglelték egymást, és mindent feledtek. -

ELSŐ MUNKÁS

Vigan, pajtás! - mártírként vérzel el,

Neved közöttünk fényes név marad.

LUCIFER

A férj kigyógyult, s a nőt nem lelé,

Helye betölt, munkát hiába kért,

Fellázadt keble, fenyegetni mert,

Lovel fia pofonnal válaszolt.

Az átkozottnak kés akadt kezébe -

Most itt viszik - a vén Lovel megőrült. -

(Az utolsó szavaknál Lovel őrült mélasággal jő.)

LOVEL

Hazudsz, hazudsz, én őrült nem vagyok,

Nem értem-é, mit súg fiam sebe?

Vegyed, vegyed végetlen kincsemet,

S tedd, hogy ne értsem. Őrüljek meg inkább.

HARMADIK MUNKÁS

Ne félj, ne félj, meg léssz boszulva egykor.

ELSŐ MUNKÁS

Emelkedjél fel, ők a csúfosak. -

(Az elítélt elhalad kíséretével.)

ÁDÁM

Velőt fagyasztó látvány, mit kisértsz?

Ki mondja itt meg, mellyik bűnösebb,

Avagy csupán a társaság talán -?

Hol ez rohad - buján tenyész a bűn.

LOVEL

A társaság, igen. - Vedd kincsemet,

Csak azt a seb beszédét hadd ne értsem. (El.)

ÉVA

Jerünk, jerünk, mert nem kapunk helyet.

ÁDÁM

Áldlak, sors, hogy biróvá nem tevél.

Mi könnyü törvényt írni pamlagon -

Könnyű itélni a felűletesnek,

És mily nehéz, ki a szivet kutatja,

Méltányolván minden redőzetét.

LUCIFER

Ily elvek mellett pör nem érne véget.

A rosszat, mert rossz, senki nem cselekszi,

Az ördög is jogcímeket idéz,

S magáét véli mindenik erősbnek.

A törvénytúdós széjjelvágja a

Kuszált csomót, minek fonalait

Ezer filantróp szét nem bontaná. -

(Ezalatt a Towerhez érnek, melynek egy fülkéjében szentkép áll.)

ÉVA

Megálljunk csak, barátom, egy kicsinyt,

Hadd tűzöm e szentképhez csokromat. -

LUCIFER (súgva)

Ne hadd, ne hadd, vagy végünk van különben.

ÁDÁM

Ártatlan gyermek - én nem gátolom. -

ÉVA

Megszoktam e képről, még mint gyerek,

Megemlékezni, hogyha elmegyek

Előtte, s most is ollyan jólesik.

Mindjárt meglesz már, s futva pótolandjuk,

Mit elmulasztunk.

(A virágcsokrot feltűzi a kép mellé, de az hirtelen lehervad, s nyakáról, karjáról az ékszerek gyíkokká változva leperegnek.)

Istenem, mi ez?

LUCIFER

Haszontalan intettelek. -

ÉVA

Segítség!

ÁDÁM

Nyugodtan, kedves, a nép megfigyel -

Ezerte dúsabb ékszer jő nyakadra.

ÉVA

El tőlem, el! segítség, irgalom!

Szemfényvesztők és egy rút vén boszorkány

Így meggyaláztak egy becsűletes nőt. -

(A nép csoportosulni kezd, a cigányasszony rendőrökkel jő.)

CIGÁNYASSZONY

Hamis pénzt adtak, itt kell lenniök,

Higannyá olvadt markomban.

LUCIFER

Talán

Markodban volt, nem a pénzben, hiba. -

Ádám, el innen, itt nem jó mulatni.

(A Towerbe tűnnek, s míg lent a csoportozás és zavar növekszik, ismét megjelennek a bástya tetején.)

ÁDÁM

Ismét csalódtam, azt hivém, elég

Ledönteni a múltnak rémeit,

S szabad versenyt szerezni az erőknek. -

Kilöktem a gépből egy főcsavart,

Mely összetartá, a kegyeletet,

S pótolni elmulasztám más erősbbel.

Mi verseny ez, hol egyik kardosan

Áll a mezetlen ellennek szemében,

Mi függetlenség, száz hol éhezik,

Ha az egyes jármába nem hajol.

Kutyáknak harca ez egy konc felett.

Én társaságot kívánok helyette,

Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt,

Közös erővel összeműködik,

Minőt a tudomány eszmél magának,

És melynek rendén értelem viraszt. -

Ez el fog jőni, érzem jól, tudom,

Vezess, vezess, Lucifer, e világba. - -

LUCIFER

Hiú ember, s mert korlátolt szemed

Zilált csoportot lát csak odalent,

Már azt hiszed, nincs összeműködés,

Nincs rendszer az életnek műhelyében?

Nézz hát egy percre szellemi szemekkel,

És lásd a munkát, mellyet létrehoznak,

Csakhogy nekünk ám, s nem kicsiny magoknak.

(Besötétül. Az egész vásár csoportozattá alakul, mely a szín közepén tátongó síron ás, azt körültáncolja, míg egymás után mind beléje ugornak, részint némán, részint, amint egymás után szólottak.)

KAR

Csak rajta, pengjen a kapa:

Ma kell végezni, holnap késő,

Bár egypár ezredév után

Még mindig nem lesz kész a nagy mű.

Bölcső s koporsó ugyanaz,

Ma végzi, amit holnap kezd el,

Örökké éhes s jóllakott,

Mi már ma bémegy, holnap felkel!

(A lélekharang megcsendül.)

Megcsendült, ím, az estharang,

Bevégezők; el, nyúgalomra,

Kiket a reg új létre költ,

A nagy müvet kezdjék el újra.

A BÁBJÁTÉKOS

Én a komédiát lejátsztam,

Mulattattam, de nem mulattam.

A KORCSMÁROS

Kiitta mindenik borát,

Vendégeim, jó éjszakát!

A KISLEÁNY

Kis ibolyáim mind elkeltek,

Majd újak síromon teremnek.

CIGÁNYASSZONY

Jövőjét vágyta látni minden:

S szemét behúnyja most ijedten.

LOVEL

Kincsem nem nyújta boldogságot:

S most ingyen nyúgalmat találok.

MUNKÁS

A hét letelt, a szombatest itt,

Kinyugszom végre fáradalmit.

TANULÓ

Álmodtam szépet - felzavartak,

Szép álom, jőj, most már folytatlak.

KATONA

Hivém, derék vagyok nagyon,

S egy rossz gödörben megbukom. -

KÉJHÖLGY

A mámor elszállt, a festék lement,

Itt oly hideg van: jobb-e odalent?

AZ ELÍTÉLT

Maradj, bilincs, a hitvány por felett,

Más törvényt sejtek e küszöb megett.

A NYEGLE

Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk:

Most a valónál mind elámulunk.

ÉVA

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!

Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:

A por hull csak belé, e föld szülötte,

Én glóriával átallépem azt.

Szerelem, költészet s ifíuság

Nemtője tár utat örök honomba;

E földre csak mosolyom hoz gyönyört,

Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

(Fátyolát, palástját a sírba ejtve, dicsőülten felemelkedik.)

LUCIFER

Isméred-é, Ádám?

ÁDÁM

Ah, Éva, Éva! -

TIZENKETTEDIK SZÍN

(U alakra épült nagyszerű falanszter udvara. A két szárny földszintje nyílt oszlopos csarnokot képez. A jobb oldali csarnokban mozgásban levő kerekes gőzgépek között munkások foglal¬koznak. A bal oldaliban a legkülönfélébb természettudományi tárgyak, mechanikai eszközök, csillagászati, kémiai műszerek s egyéb különösségek múzeumában egy tudós működik. Mindnyájan a falanszterhez tartozók - egyenlően vannak öltözve. Ádám és Lucifer az udvar közepén felbukkannak a földből. Nappal.)

ÁDÁM

Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?

LUCIFER

E régi eszmék többé nincsenek.

Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?

Előitélet szülte egykor azt,

Szűkkeblüség, versenygés védte meg.

Most már egész föld a széles haza,

Közcél felé társ már most minden ember,

S a csendesen folyó szép rend fölött

Tisztelve áll őrűl a tudomány.

ÁDÁM

Beteljesült hát lelkem ideálja,

Ez mind derék, ezt így kivántam én is.

Egyet bánok csak: a haza fogalmát,

Megállott volna az tán, úgy hiszem,

Ez új rend közt is. Az emberkebel

Korlátot kíván, fél a végtelentől,

Belterjében veszt, hogyha szétterül;

Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz;

Félek, nem lelkesűl a nagyvilágért,

Mint a szülők sírjáért lelkesült.

Ki a családért vérét ontaná,

Barátjaért legfeljebb könnye van. -

LUCIFER

Eszményedet, mint látom, elveted,

Előbb még, mintsem testesülhetett.

ÁDÁM

Korántse hidd, de kandivá levék:

Mi eszme az, mely a széles világot

Eggyé olvasztja, melly a lelkesűlést,

Az emberszív e szent, örök tüzét,

Mit eddig száz hitványsággal szitott,

S ábrándos harcra zsákmányolt ki csak,

Nemesb célhoz vezérelendi végre. -

De mondd, hol állunk mégis, mily hely ez?

Aztán vezess, hogy lelkem kéjelegjen

A boldogságban, mellyet annyi harcra

Jól érdemelt dijul kapott az ember.

LUCIFER

Sok más hasonló közt ez egy falanszter,

Tanyája az új eszmék emberének. -

ÁDÁM

Jerünk tehát.

LUCIFER

Megállj, ne oly sietve.

Előbb levetjük ezt a régi bőrt.

Ha mint Ádám s Lucifer érkezünk,

Nem hinne bennünk e tudós világ,

S megsemmisülnénk, vagy lombikba zárna.

ÁDÁM

Mily oktalan beszéd ez már megint.

LUCIFER

Már az nincs másképp a szellemvilágban.

ÁDÁM

Tégy hát, amint akarsz, de szaporán.

(Lucifer mindkettőjüket átalakítja a falanszterbeliekhez hasonlóvá.)

LUCIFER

Im, vedd e gúnyát. El hajfürteiddel -

Készen vagyunk. -

ÁDÁM

Szóljunk be e tudóshoz.

LUCIFER

Üdvöz légy, túdós!

TUDÓS

Meg ne háboríts

Nagy művemben, nem érek rá fecsegni.

LUCIFER

Nagyon sajnálom. Mink az ezredik

Falanszterből vagyunk tudósjelöltek,

S ily messze útra nagy hired hozott.

TUDÓS

Dicséretes buzgóság, mondhatom.

De hisz müvem most félben is maradhat,

Csak a meleg ne fogyjon lombikomban,

S akaratomnak enged az anyag. -

LUCIFER

Ah, nem csalódtam, megmaradt tehát

Még benned is, ki a természetet,

Embert leszűrted, mint végső salak,

A nagy hiúság. -

TUDÓS

Most mulathatunk már. -

De mely szakmába tartoztok sajátlag?

ÁDÁM

Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,

Átpillantását vágyjuk az egésznek. -

TUDÓS

Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy,

Olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.

ÁDÁM

Igaz. - Tudom jól, hogy kell ollyan is,

Ki homokot hord, vagy követ farag:

Nélkűle nem emelkedik terem.

De ez csak a homályban tévelyeg,

S fogalma sincs arról, miben segít. -

Csak az építész látja az egészet,

S bár megfaragni nem tud egy követ,

A művet ő teremti, mint egy isten. -

Ily épitész nagy a tudásban is.

LUCIFER

S azért jövénk tehozzád, óh, nagy ember.

TUDÓS

Azt jól tevétek, méltányolni tudlak.

A tudománynak gazdag ágai

Egy organizmus sok külön vonása,

Együtt igéző csak.

LUCIFER

Szép hölgy gyanánt.

TUDÓS

De mindamellett a vegytan csupán -

LUCIFER

Az a közép, hol élete lakik. -

TUDÓS

Találtad.

LUCIFER

Ezt mondá a matézisről

Előttem már egy matematikus.

TUDÓS

Hiúságból mindenki önmagát

Tekinti látkörében a középnek. -

LUCIFER

Te jól választád kedvenc tárgyadul

A kémiát.

TUDÓS

Abban nyugodt vagyok. -

De hát nézzük meg a muzeumot.

Páratlan az egész mai világon,

Az ősvilág kihalt állatjai

Valódi példányokban állnak itt,

Mind jól kitömve. - Ezrenként lakoztak

Apáink közt, míg barbárok valának,

Megosztva vélök a világ uralmát. -

Maradt felőlök sok csudás mese,

Például erről, hogy gőzmozdonyul volt.

ÁDÁM

Ez ló, de korcsult fajta, mondhatom,

Más állat volt ám hajdan Al-borak.

TUDÓS

Erről meg azt regélik, hogy barátul

Tartá az ember, ingyen, munka nélkül,

S fel bírta fogni, hű elismeréssel

Lesvén, az ember gondolatjait.

Mi több, mondják, hogy elsajátitá

Bűnét is, a tulajdonnak fogalmát,

S mint őr, od’adta érte életét. -

Ezt úgy beszélem csak, mint írva van,

Nem mintha hinném mind feltétlenül.

Sok őrültség volt a múltban, sok ábránd,

Melyből ránk szintén e mese maradt.

ÁDÁM

Ez a kutya. - Mind áll, mit róla mondasz. -

LUCIFER

Vigyázz, Ádám, elárulod magad. -

TUDÓS

Ez a szegénynek rabszolgája volt.

ÁDÁM

Mint a szegény meg ökre gazdagoknak.

TUDÓS

Ez a puszták királya.

ÁDÁM

Az oroszlány -

Im, itt a tigris, itt a fürge őz,

Mi állat él tehát még a világon?

TUDÓS

Minő kérdés, hát nálatok nem így van?

Él, ami hasznos, és mit ekkorig

A tudomány pótolni nem tudott:

A disznó és a birka, de korántse

Olyan hiányosan már, mint minőnek

A kontár természet megalkotá:

Az élő zsír, ez hús- s gyapjútömeg,

Mely, mint a lombik, céljainkra szolgál.

De úgy látom, hogy ezt mind ösmered,

Lássunk tehát mást. Ím, ásványaink.

Nézzétek, millyen roppant széndarab:

Egész hegyek valának illy anyagból,

Az emberek már készen szedheték

Mit most a légből szűr a tudomány

Nagy fáradsággal. Ezt az ércet itt

Vasnak nevezték, s míg el nem fogyott,

Az alumínért nem kellett kutatni. -

Ez a darabka az arany, nagyon

Nevezetes s nagyon haszontalan.

Mert még midőn az ember, vakhitében,

Imádott felsőbb lényeket magánál,

Felűlállókat még a sorson is:

Ilyennek hitte az aranyat is,

Oltárain jólétet és jogot,

Mindent, mi szent volt, áldozott, hogy egy

Büvös darabját bírja megszerezni,

Melyért cserébe mindent kaphatott -

Csodálatos tény, még kenyeret is.

ÁDÁM

Mást, mást mutass, ezt is mind ösmerem.

TUDÓS

Valóban nagy tudós vagy, idegen.

Lássuk tehát az ős növényzetet.

Im, itt van az utolsó rózsa, mely

Nyílt a világon. Hasztalan virág,

Más százezer testvérrel foglalá el

A legbujább tért a lengő kalásztól;

Nagy gyermekek kedves játékszere.

Sajátságos jelenség az valóban,

Mint kaptak egykor ily játékokon,

Virágot terme még a szellem is:

A költészet s hit ábrándképeit,

S csalóka álmok karján ringatózva

Eltékozolta a legjobb erőt,

Hogy életcélja parlagon maradt.

Itt őrizünk még ritkaság gyanánt

Két ily müvet. Az első költemény;

Iróját akkor, még midőn bünös

Önhittel az egyén érvényt kivánt,

Homérnak hívták. Ábrándos világot

Rajzol le abban, Hádésznek nevezvén.

Rég megcáfoltuk már minden sorát.

A másik Tacitus Agricolája,

Nevetséges s mégis sajnálatos

Fogalmak képe a barbár világból.

ÁDÁM

Hát fennmaradt még e nehány levél

A nagy napokból, mint végrendelet,

S nem bírja mégis lángra gyújtani

A korcs utódot, tettre ingerelvén,

Mely mesterkélt világtokat ledönti?

TUDÓS

Helyes megjegyzés, átláttuk mi ezt,

A méreg, mellyet rejt, nagyon veszélyes,

Azért nem is szabad olvasni másnak,

Csak aki hatvan évet meghaladt,

S a tudománynak szentelé magát.

ÁDÁM

De hát a dajka tündér daljai,

Ezek nem oltnak-é a gyönge szívbe

Sejtelmeket?

TUDÓS

Igen bizon, s azért

Dajkáink a magasb egyenletekről,

A mértanról beszélnek gyermekinknek. -

ÁDÁM (félre)

Ah, gyilkosok, nem féltek-é egész

S legszebb korától a szűt megrabolni!

TUDÓS

Menjünk tovább. - Im, itt e műszerek,

Műtárgyak mily csodás alakzatúak,

Ez álgyu; rajta rejtélyes fölírás:

Ultima ratio regum. - Hogyan

Használtatott, ki tudja? - Im, e kard,

Kizárólag csak embergyilkoló szer -

És nem volt bűnös, aki ezzel ölt.

E kép szabad kézzel készült egészen,

Fél emberéltet vett talán igénybe,

És tárgya, nézd, csak hóbortos mese.

Ma a nap végzi e munkát helyettünk,

S mig az csalárdul ídealizált,

Ez mély hüséggel szolgál céljainknak.

ÁDÁM

(félre) De a müvészet, a szellem maradt el -

TUDÓS

E százszerű tárgy, millyen cifra mind,

Mi gyermekes. A serlegen virág,

A széktámlán ábrándos arabeszk,

Emberkezek pazarlott műve mind.

S üdítőbb-é a víz azon pohárból,

Kényelmesb-é e széken az ülés?

Most gépeink teszik mindezt helyettünk,

Legcélszerűbb, legegyszerűbb alakban,

És a tökélyről az kezeskedik,

Hogy a munkás, ki ma csavart csinál,

Végső napjáig amellett marad.

ÁDÁM

Azért nincs élet, nincs egyéniség,

Mely mesterén túl járna, semmi műben. -

Hol leljen tért erő és gondolat,

Bebizonyítni égi származását?

Ha küzdni vágyik és körültekint

Ezen szabályos, e rendes világban,

Még a veszély gyönyörét sem leli,

Nem lel csak egy vérengező vadat se.

Csalódtam hát a tudományban is:

Unalmas gyermekiskolát lelek

A boldogság helyén, mit tőle vártam.

TUDÓS

Nincs-é behozva a testvériség?

Hol szenved ember anyagi hiányt?

Valóban, illy eszmék megérdemelnék

A megfenyítést.

ÁDÁM

Mondd, mi hát az eszme,

Mely egy ily népbe egységet lehel,

Mely, mint közös cél, lelkesítni tud?

TUDÓS

Ez eszme nálunk a megélhetés.

Midőn az ember földén megjelent,

Jól béruházott éléskamra volt az:

Csak a kezét kellett kinyújtani,

Hogy készen szedje mindazt, ami kell.

Költött tehát meggondolatlanul,

Mint a sajtféreg, s édes mámorában

Ráért regényes hipotézisekben

Keresni ingert és költészetet.

De már nekünk, a legvégső falatnál,

Fukarkodnunk kell, általlátva rég,

Hogy elfogy a sajt, és éhen veszünk.

Négy ezredév után a nap kihűl,

Növényeket nem szül többé a föld;

Ez a négy ezredév hát a mienk,

Hogy a napot pótolni megtanuljuk.

Elég idő tudásunknak, hiszem.

Fűtőszerűl a víz ajánlkozik,

Ez oxidált legtűztartóbb anyag.

Az organizmus titkai közel-

Állnak ma is már a fölleplezéshez. -

Éppen jó, hogy beszédünk erre vitt,

Majdnem feledtem volna lombikom,

Mert én is épp e tárgyban dolgozom.

LUCIFER

Nagyon vénűl az ember, hogyha már

Lombikhoz tér, midőn organizál. -

De hogyha sikerülne is müved,

Mi szörny lesz az, mi szótlan gondolat,

Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs,

Lény, mellyet a természet eltagad,

Melyhez nincs ellentét, nincsen rokon,

Ha nem korlátozandja az egyén.

S honnan veendi ennek jellegét,

Elzárva külhatástól, szenvedéstől,

Egy szűk üvegben kelve öntudatra?

TUDÓS

Nézd, nézd, hogyan forr, nézd, miként ragyog,

Itt-ott tünékeny alakok mozognak,

Ezen meleg, e jól elzárt üvegben,

A vegyrokonság és ellenhatás

Mind összevág, és kényszerülve lesz

Engedni az anyag kivánatomnak.

LUCIFER

Bámullak, túdós! még csak azt nem értem,

Tudnád-e tenni, hogy, mi most rokon,

Ne vonja egymást, és ne lökje el

Az ellentét.

TUDÓS

Minő badar beszéd;

Örök törvénye ez az anyagoknak.

LUCIFER

Ah, értem, mondd csak el, min alapul?

TUDÓS

Min alapul? törvény, mert úgy vagyon,

Mutatja nékünk a tapasztalás.

LUCIFER

A természet fűtője vagy tehát csak,

A többit ő magában végezi. -

TUDÓS

De én szabom korlátit az üveggel,

S kivonszolom a rejtélyes homályból.

LUCIFER

Nem látok eddig még életjelet.

TUDÓS

El nem maradhat. Én, ki úgy kilestem

Az organizmus minden titkait,

Ki százszor boncolám az életet -

ÁDÁM

Hullát fogál fel csak mindannyiszor.

A tudomány sántán követi csak

A meglevő ifjú tapasztalást,

S miként bérenc költője a királynak,

Kész kommentálni a nagy tetteket,

De megjósolni hívatása nincs. -

TUDÓS

Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é,

Egy szikra kell csak, és életre jő? -

ÁDÁM

De azt a szikrát, azt honnan veszed?

TUDÓS

Csak egy lépés az, ami hátra van.

ÁDÁM

De ezt az egy lépést ki nem tevé:

Az nem tett semmit, nem tud semmit is.

A többi mind künn volt az udvaron,

A legszentebbe épp ez egy vezetne. -

Óh, lesz-e, aki egykor megteszi? -

(Ezalatt a lombik felett lebegő füst sűrűdni kezd s dörög.)

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA (a füstből)

Nem lesz soha. - Ez a lombik nekem

Nagyon szűk és nagyon tág. - Hisz te ismersz,

Ádám, ugy-é? - most még nem is gyanítnak.

ÁDÁM

Hallottad-é a szellem-szózatot,

Óh, nézd, óh, nézd, te gőgös, gyönge ember,

Hogy bírnál azzal, aki ott lebeg. -

TUDÓS

Őrült roham. Ah, aggódom miattad.

(A lombik elpattan, a szellem eltűnik.)

A lombik eltört, újra kezdhetem

A nagy müvet. Midőn már int a cél,

Kisded göröngy, a dőre vakeset,

Elejt.

LUCIFER

Végzetnek hívták hajdanán.

S kevésbé szégyenítő volt hatalma

Alatt megtörni, mint engedni most

A dőre vakesetnek. -

(Csengetnek.)

Mit jelent ez?

TUDÓS

A munka megszűnt, jő a sétaóra,

Itt jőnek a gyárakból, a mezőről,

Most kap fenyítést, aki vétkezett,

Most osztatnak be a nők s gyermekek.

Jerünk oda, dolgom lesz nékem is.

(Hosszú sorban férfiak jőnek, másban nők, néhányan közülük gyermekkel, köztük Éva is. Az udvaron mindnyájan kört képeznek, egy aggastyán eléjök lép. Ádám, Lucifer s a tudós az előtérben állnak a múzeum mellett.)

AZ AGGASTYÁN

Harmincadik szám!

LUTHER (a sorból kilépve)

Itt vagyok.

AZ AGGASTYÁN

Te ismét

Mértéktelen fűtötted a kazánt.

Valóban úgy látszik, hogy szenvedélyed

Veszélybe hozni az egész falansztert.

LUTHER

S ki állna ellent a csábnak, midőn

Szikrázva, bőgve a vadult elem,

A láng ezer nyelvével vesz körül,

Elérni kíván, hogy megsemmisítsen:

S ott állni bátran, szítani tovább,

Jól tudva, hogy hatalmunkban vagyon. -

Nem ismered te a tűznek varázsát,

Ki csak fazék alatt isméred azt.

AZ AGGASTYÁN

Hiú beszéd, ezért ma nem ebédelsz.

LUTHER (visszalépve)

De holnap újra szítom a tüzet.

ÁDÁM

Mit látok? ezt a férfit ismerem.

Ez volt Luther.

AZ AGGASTYÁN

Kétszázkilencedik!

CASSIUS (kilépve)

Itt.

AZ AGGASTYÁN

Tégedet harmadszor intelek már,

Hogy ok nélkül keressz verekedést.

CASSIUS (visszalépve)

Ok nélkül, merthogy nem panaszkodom? -

Pulya, ki más segítséget keres,

Míg karja ép. Vagy gyöngébb volt-e tán

Ellenfelem, mért nem védé magát? -

AZ AGGASTYÁN

Ne feleselj. - Nem menti koponyád

Alakzata sem e rossz hajlamot,

Mert az nemes, mert az hiánytalan.

De véred oly forrongó és szilaj!

Gyógyítni fognak, amíg megszelídülsz.

ÁDÁM

Ah, Cassius! ha ismernél, ki véled

Philippinél csatáztam. - Hát odáig

Bir-é a rossz rend, a teória

Tévedni, hogy egy ily nemes kebel

Csak gátjaul van, s fel sem ismeri.

AZ AGGASTYÁN

Négyszázadik szám.

PLÁTÓ (kilépve)

Hallom.

AZ AGGASTYÁN

Már megint

Úgy elmerültél álomképeidben,

Hogy a rádbízott marha kárba ment.

Hogy ébren légy, borsón fogsz térdepelni.

PLÁTÓ (visszalépve)

Még a borsón is szépet álmodom.

ÁDÁM

Ah, mily szerep jutott, Plátó, neked

A társaságban, melly után epedtél! -

AZ AGGASTYÁN

A hetvenkettedik szám!

MICHELANGELO (kilépve)

Íme, itt. -

AZ AGGASTYÁN

Rendetlenül hagyád el műhelyed.

MICHELANGELO

Igen, mert mindig széklábat csináltam,

És azt is a leghitványabb alakra.

Soká könyörgtem, hagyják módosítnom,

Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt,

Nem engedék. Kivántam változásul

A szék támláját, mindent hasztalan.

Megőrüléshez voltam már közel,

S otthagytam a kínt, ott a műhelyet.

(Visszalép.)

AZ AGGASTYÁN

E rendbontásért a szobába mégy,

S nem élvezed e szép meleg napot.

ÁDÁM

Michelangelo, mily pokol lehet

Szűd istenének, hogy nem bír teremtni. -

Óh, mennyi ismerős mindenfelé,

És mennyi szellem, mennyi őserő.

Ez vélem harcolt - az mártírhalált halt,

Ez szűknek érzé a világtekét,

S mi egyformára, mily törpére szűrte

Az állam. Óh, Lucifer, jőj, jerünk;

Nem bírja lelkem e látványt tovább. -

AZ AGGASTYÁN

Ma két gyerek tölté be az időt,

Melyben szükséges volt az anyagond,

Most a közös növelde várja őket,

Elő, elő!

(Éva és még egy nő gyermekeikkel kilépnek.)

ÁDÁM

Mi ragyogó jelenség!

Megvan hát e rideg világnak is

Költészete!

LUCIFER

Nos, Ádám, nem megyünk?

ÁDÁM

Sőt inkább itt fogunk csak megnyugodni.

AZ AGGASTYÁN

Tudós! vizsgáld fejalkotásukat

E gyermekeknek.

(A tudós észleli a gyermekeket.)

ÉVA

Óh, mi vár reám.

ÁDÁM

E hang!

LUCIFER

De mit kapsz e közsorsu nőn,

Ki Szemirámisz csókját ízleléd?

ÁDÁM

Még akkor ezt nem ismerém.

LUCIFER

Ah, úgy!

Ez régi dalja a szerelmeseknek:

Azt tartja mind, hogy ő fedezte fel

A szenvedélyt, előtte senki még

Szeretni nem bírt, és ez így megyen

Nehány évezred óta szüntelen.

TUDÓS

E gyermeket orvosnak kell tanítni

Ebből pásztor lesz.

AZ AGGASTYÁN

El tehát velök.

(A gyermekeket el akarják vinni. Éva ellentáll.)

ÉVA

Hozzá ne nyúlj! e gyermek az enyém:

Ki tépi őt el az anyakebelről! -

AZ AGGASTYÁN

Vegyétek el, mit késtek még vele.

ÉVA

Óh, gyermekem! hisz én tápláltalak

Szivem vérével. - Hol van az erő,

Mely e szent kapcsot elszakítni bírja?

Lemondjak-é hát rólad mindörökre,

Hogy elvessz a tömegben, és szemem

Fürkésző gonddal hasztalan keressen

A száz egyenlő ídegen között?

ÁDÁM

Ah, emberek, ha van előttetek szent,

Hagyjátok ez anyának gyermekét.

ÉVA

Ugy-é, ugy-é, te áldott ídegen.

AZ AGGASTYÁN

Merész játékot űzesz, idegen;

Ha a család előitéletét

Éledni hagyjuk, rögtön összedűl

Minden vívmánya a szent tudománynak.

ÉVA

Mit nékem a fagyasztó tudomány!

Bukjék, midőn a természet beszél.

AZ AGGASTYÁN

Meglesz már?

ÁDÁM

Hah! hozzá ne nyúljatok.

Amott van egy kard, megtanítalak,

Hogy kell kezelni.

LUCIFER

Álomkép, ne mozdulj!

(Ádám vállára teszi kezét, ez megdermed.)

Érezd kezemnek végzetes hatalmát. -

ÉVA

Óh, gyermekem!

(Összerogy, gyermekét elviszik.)

AZ AGGASTYÁN

E két nő pártalan,

Jelentkezzék, ki párjaúl igényli.

ÁDÁM

Ezt én igénylem.

AZ AGGASTYÁN

Túdós! véleményed.

TUDÓS

Rajongó férfi és idegbeteg nő

Korcs nemzedéket szűl, ez nem helyes pár.

ÁDÁM

De én nem állok el, ha ő akarja.

ÉVA

Tiéd vagyok, nagylelkű férfiú.

ÁDÁM

Szeretlek, hölgy, szivem egész hevével.

ÉVA

Szeretlek én is, érzem, mindörökké.

TUDÓS

Ez őrülés. - Sajátságos, valóban,

A múlt kisértetét feltűnni látni

Világos századunkban. - Honnan ez?

ÁDÁM

Az édenkertnek egy késő sugára.

AZ AGGASTYÁN

Sajnálatos. -

ÁDÁM

Ne szánjatok. - Miénk

Ez őrülés; mi józanságtokat

Nem írigyeljük. Hisz, mi a világon

Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,

Melynek higgadt gond korlátot nem ír. -

Szellembeszéd az, mely nemesb körökbül

Felénk rebeg, mint édes zengemény,

Tanúja, hogy lelkünk vele rokon,

S megvetjük e földnek hitvány porát,

Keresve útat a magasb körökbe. -

(Évát ölelve tartja.)

AZ AGGASTYÁN

Mit hallgatjuk tovább, kórházba őket!

LUCIFER

Itt gyors segély kell. Ádám, útazunk!

(Elsüllyednek.)

TIZENHARMADIK SZÍN

(Az űr. Földünk egy szelete a távolban látszik, mindég kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek közé vegyülten. A szín félhomállyal kezdődik, mely vaksötétté válik lassankint. Ádám mint öreg, Luciferrel röpülve.)

ÁDÁM

Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?

LUCIFER

Hát nem vágytál-e, menten a salaktól,

Magasb körökbe, honnan, hogyha jól

Értettelek, rokon szellem beszédét

Hallottad?

ÁDÁM

Az igaz, de ily ridegnek

Nem képzelém feléjök útamat.

E tér oly puszta, ollyan idegen,

Mint hogyha szentségsértő járna benne,

S keblemben két érzés küzdelme foly:

Érzem, mi hitvány a föld, hogy magas

Lelkem lezárja, s vágyom el köréből;

De visszasírok, fáj, hogy elszakadtam. -

Ah, Lucifer! nézz csak földünkre vissza,

Először a virág tűnt el szemünkből,

Aztán az erdők rezgő lombjai;

A jólismert táj száz kedves helyével

Jellem nélkűli síksággá lapult.

Mi érdekes volt, minden elmosódott.

Most már a szirt törpül le rossz görönggyé,

A villámterhes felhő, melyben ott lenn

Szent szózatot sejt a pór s megriad,

Mi nyomorú párázattá silányul.

A bömbölő tenger végetlene

Hová, hová lett? szürke folt gyanánt áll

A gömbön, mely keringve elvegyül

Milljó társ közt, s az volt egész világunk.

Óh, Lucifer, aztán meg ő, meg ő - -

El kelle tőlünk annak is maradni? - -

LUCIFER

Emelkedett szempontunkból, hiába,

Először a báj vész el, azután

A nagyság és erő, míg nem marad

Számunkra más, mint a rideg matézis. - -

ÁDÁM

A csillagok megettünk elmaradnak,

S nem látok célt, nem érzek akadályt.

Szerelem és küzdés nélkül mit ér

A lét. Hideg borzongat, Lucifer!

LUCIFER

Ha eddig tartott csak nagy hősiséged,

Úgy térjünk vissza porban játszani.

ÁDÁM

Ki mondja ezt? előre hát, előre:

Csak addig fáj, míg végképp elszakad,

Mely a földhöz csatol, minden kötél. -

De, hajh, mi ez, lélekzetem szorul,

Erőm elhágy, eszméletem zavart,

Több volna-é mesénél Anteus,

Ki addig élt csak, míg a föld porával

Érintkezett?

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

Igen, több az mesénél.

Te ismersz már, a földnek szellemét,

Csak én lélekzem benned, tudhatod.

Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,

Térj vissza, élsz - hágd át, megsemmisülsz,

Mint ázalagféreg, mely csöpp vizében

Fickándozik. - E csepp a föld neked. -

ÁDÁM

Dacolok véled, hasztalan ijesztesz,

Testem tiéd tán, lelkem az enyém,

A gondolat s igazság végtelen,

Előbb megvolt az, mint anyagvilágod.

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

Hiú ember! próbáld, s szörnyet bukol.

Előbbvaló-e rózsánál az illat,

Alak a testnél, s napnál a sugára?

Óh, hogyha látnád árva lelkedet

A végtelen űrben keringeni,

Amint értelmet és kifejezést

Keres hiába, idegen világban,

S nem érez többé semmit és nem ért,

Megborzadnál. Mert minden felfogás

És minden érzés, mely benned feszül, csak

Kisúgárzása e csoport anyagnak,

Mit földednek hívsz, s mely ha más leendne,

Nem létezhetnék többé, véled együtt. -

A szépet, rútat, üdvöt és pokolt

Csak szellememtől vontad el magadnak,

Mely kis hazádnak rendét lengi át. -

Óh, ami itten örökös igazság,

Egy más világban az tán képtelen,

És a lehetlen tán természetes.

A súly nem létez, a lét nem mozog,

Mi itten lég, az ott tán gondolat,

Mi itten fény, az ottan hang talán,

S jegecül tán, mi itten nőve nő. -

ÁDÁM

Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör. -

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

Ádám, Ádám, a végső perc közelg:

Térj vissza, a földön naggyá lehetsz,

Míg, hogyha a mindenség gyűrüjéből

Léted kitéped, el nem tűri Isten,

Hogy megközelítsd őt - s elront kicsínyül. -

ÁDÁM

Ugyis nem ront-e majd el a halál? -

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

A vén hazugság e hiú szavát

Ne mondd, ne mondd, itt a szellemvilágban -

Egész természet átborzadna tőle. -

Szentelt pecsét az, feltartá az Úr

Magának. A tudás almája sem

Törhette azt fel.

ÁDÁM

Majd én feltöröm.

(Továbbrepülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül.)

Végem van!

LUCIFER (kacagva)

Győzött hát a vén hazugság. -

(Amint Ádámot eltaszítja magától.)

E báb-istenség most már elkeringhet

Az űrben, új bolygóként, mellyen újra

Számomra fog tán élet fejledezni. -

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA

Korán a káröröm még, Lucifer!

Csak érinté az idegen világot,

Nem oly könnyű országomból kitörni. -

Honos szózat hív, térj, fiam, magadhoz!

ÁDÁM (eszmélve)

Élek megint. - Érzem, mert szenvedek,

De szenvedésem is édes nekem,

Oly iszonyatos az, megsemmisülni. - - -

Óh, Lucifer! vezess földemre vissza,

Hol oly sokat csatáztam hasztalan,

Csatázzam újra, és boldog leszek. -

LUCIFER

S e sok próbára mégis azt hiszed,

Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?

S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen

Gyermekkedély csak emberé lehet. -

ÁDÁM

Korántse vonz ily dőre képzelet,

A célt, tudom, még százszor el nem érem.

Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?

A cél, megszűnte a dicső csatának,

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.

LUCIFER

Valóban szép vigasz, már hogyha még

A harc eszméje volna legalább nagy,

De holnap gúnyolod, miért ma vívsz,

Gyermekjáték volt, ami lelkesített. -

Nem vérezél-e el Chaeroneánál

A megbukott szabadság védletében,

És Constantinnal nem küzdél-e később,

Világuralmát hogy megalapítsd?

Nem vesztél-é el hitmártír gyanánt,

S később a tudománynak fegyverével

Nem álltál-é a hitnek ellenében?

ÁDÁM

Igaz, igaz, de mindegy, bármi hitvány

Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,

Emelt, és így nagy és szent eszme volt.

Mindegy, kereszt vagy túdomány, szabadság

Vagy nagyravágy formájában hatott-e,

Előre vitte az embernemet. -

Óh, vissza hát a földre, új csatára. -

LUCIFER

S feledted-é már a tudós szavát,

Ki felszámolta, hogy négy ezredévre

Világod megfagy - a küzdés eláll?

ÁDÁM

Ha tudományunk nem dacol vele.

De fog dacolni, érezem, tudom. -

LUCIFER

S aztán? - Van-é küzdés, nagyság, erő

A mesterkélt világban, mellyet az

Ész rendezett teóriáiból,

S melyet magad szemlélhetél imént. -

ÁDÁM

Csak mentse meg a földet - elmulik

Az is, mint minden, ami hívatását

Betölté, s akkor újra felmerűl

Az eszme, melly éltet lehel reája.

Vezess csak vissza, égek látni már,

A megmentett földön mi új tanért

Fogok fellelkesülni.

LUCIFER

Vissza hát! -

TIZENNEGYEDIK SZÍN

(Hóval és jéggel borított hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az előtéren nehány korcs nyír, boróka és kúszó-fenyőbokor között eszkimó viskó. Ádám mint egészen megtört aggastyán, bot mellett jő lefelé a hegyekről Luciferrel.)

ÁDÁM

Mit járjuk e végetlen hóvilágot,

Hol a halál néz ránk üres szemekkel,

Csak egy-egy fóka ver zajt, vízbe bukva,

Amint felretten lépteink zaján;

Hol a növény is küzdni már kifáradt,

Korcsult bokor leng a zuzmók között,

S a hold vörös képpel néz köd megől

Halál lámpájaként a sírgödörbe. -

Oda vezess, hol pálmafák virulnak,

A napnak, illatoknak szép honába,

Holott az ember lelke, erejének

Öntudatára fejlődött egészen. -

LUCIFER

Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.

Lábunk alatt a föld egyenlitője. -

A tudomány nem győzött végzetén. -

ÁDÁM

Szörnyű világ! - csupán meghalni jó.

Nem sajnálandom, amit itt hagyok.

Ah, Lucifer! ki egykor ottan álltam

Az ember bölcsejénél, aki láttam,

Mi nagy jövő reménye ringa benne,

Ki annyi harcát mind végigcsatáztam,

Ez órjás síron, melyre gyászlepelt

A természet dobott, midőn merengek,

Első, utolsó ember a világon:

Szeretném tudni, hogy bukott fajom?

Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,

Nyomorún-é, törpülve ízrül ízre,

Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen.

LUCIFER

Ah, ah, hiú ha vagy nagy szellemedre, -

Amint nevezni már, úgy kedveled

Azon erőt, mely a vért lükteti,

És ifjú keblet eszményért dagaszt:

Ne kívánj állni végre mint tanú

Saját halotti ágyadnál. - Ez óra

Csodálatos átvizsgálása ám

A gazda nélkül készült számvetésnek.

A hagymázos láz elriasztja mind

Az életláz csillámló képeit,

Aztán ki tudja, mellyik volt való.

A végső küzdés kisszerű jaja

Nagy gúnykacaj éltünk küzdelmire.

ÁDÁM

Miért nem vesztem hát el a magasban,

Erőm és lelkem teljes érzetével,

Inkább, mint így hallgatni önmagam

Síríratát, mit egy szellem rideg

Közönye tart, ki harcaimban és

Halálomban nem osztozik velem. -

LUCIFER

Ismét fajodra ismerek könyedben,

Mellyel kiséred ébredésedet

Kedvenc ábrándból tiszta felfogásra. -

De nyúgodjál meg, hisz még él fajod.

Nézd, ott is áll még egy embertanya,

S gazdája, ím, most lép ki ajtaján. -

(Egy eszkimó a gulibából kilép, fókavadászatra felkészülten.)

ÁDÁM

E korcs alak, e torzkép volna-é

Nagyságomnak bitor örököse?

Mért hagytad látnom, Lucifer! valóban

A vígasz rosszabb, mint volt bánatom.

AZ ESZKIMÓ

Léteznek hát mégiscsak istenek

Felettünk? ím, előttem megjelentek.

De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e,

Menekszem tőlük, az legbiztosabb.

(Vissza akar vonulni.)

LUCIFER

Megállj, egy szóra!

AZ ESZKIMÓ (leborulva)

Kegyelem, uram!

Az első fókát néked áldozom,

Mit elfogok, csak hallgass meg, s ne ronts el.

LUCIFER

Hát ahhoz a fókához mily jogod van,

Hogy éltével váltod meg a tiédet?

AZ ESZKIMÓ

Hogy bírok véle: hisz látom, körűlem

Miként eszi a férget fürge hal,

Halat a fóka, a fókát meg én.

LUCIFER

S a nagy szellem veled táplálkozik.

AZ ESZKIMÓ

Tudom, tudom, de a kicsíny időt,

Melyben mozogni hágy kegyelmesen,

Vásárolom meg véres áldozattal.

ÁDÁM

Mi gyáva nézlet!

LUCIFER

S mást tevél-e te?

Az a különbség csak közöttetek,

Hogy ő fókát, te embert áldozál

Az istenségnek, mellyet alkotál

Saját képedre, mint ez az övére.

AZ ESZKIMÓ

Látom, haragszol, és érzem, miért.

Ínségemben hogy fel mertem sohajtni

A nap jótékony istenéhez, aki

Nem kér, csak ád, ki ős regénk szerint

Itt is parancsolt egykor. - Óh, bocsáss meg,

S elátkozom örökre.

ÁDÁM

Ím, nagy Isten,

Tekints le és pirulj, mi nyomorult,

Akit remeknek alkotál, az ember!

AZ ESZKIMÓ

Nagyon haragszik társad, éhes ő is?

LUCIFER

Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik.

ÁDÁM

Mi helytelen faragsz rosz élceket!

LUCIFER

Igazság az, nem élc. Okoskodásod

A jóllakotté, míg itt társadé

Éhes gyomornak filozófiája.

Okokkal egymást meg nem győzitek,

De egyetérttek rögtön, hogyha te

Kiéhezél, vagy ő majd jóllakott.

Igen, igen, akármint képzelődöl,

Mindég az állat első bennetek,

És csak midőn ezt el birád csitítni,

Eszmél az ember, hogy nagy-gőgösen

Megvesse azt, mi első lényege. -

ÁDÁM

Méltó beszéd hozzád, Lucifer, ez,

Ki minden szentet kárörvendve vonsz

A föld porába. Hát minden nagy eszme,

Nemes cselekmény konyhánk gőze csak,

Vagy oly körülmény dőre magzata,

Mit egytül egyig a hitvány anyag

Nehány törvénye mozgat, s tart lekötve? -

LUCIFER

S van-é különben? - Azt hiszed talán,

Hogy Leonídász meghal a szorosban,

Ha ahelyett, hogy barna levesével

Táplálkozik olyan köztársaságban,

Melynek még pénze sincs, lucullusi

Villában issza édes mámorát

Kelet minden kéjének? Vagy talán

Brutus meghal, ha a szép Porciához

Hazasiet, s a harc izgalmait

Kiheveri egy jó ebéd után?

Hogyan tenyész a bűn, hogy a nemesség?

Nem ronda lég, nyomor szülé-e azt,

Nem napvilág, szabadságérzet ezt,

Átörökítve késő származékban

Alakban és szellemben önmagát?

Hányan mondák, hogy számoltak magukkal,

És felköték egy fára magukat.

De ha leoldák hívatlan kezek,

Az élet új érintkezése már

Feledteté velök a számadást. -

Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében

Jő a világra, hogyha szerecsen

Sátornak árnya reszket bölcsején:

Mi lesz első hőséből a keresztnek?

Vagy Luther, hogyha pápa lessz esetleg,

S Leó tanár egy német egyetemben:

Ki tudja, nem reformál-é emez,

S az sújtja átkát a dúló merészre?

Mi lesz Napóleon, ha büszke útját

Nem egy nép vére egyenlíti ki?

Elposhad tán egy bűzhödt laktanyában. -

ÁDÁM (Lucifer száját befogva)

Ne többet! - mind, amit csak fejtegetsz,

Oly egyszerűnek látszik, oly valónak:

De annál károsabb. - A babona

Bárgyút vakít csak, aki úgysem érzi

A szellemet, mely köztünk hat, mozog;

De testvérét felismerné a jobb, ha

Rideg tanod számokkal meg nem ölné. -

LUCIFER

Beszélj tehát társaddal, meg nem árt

Még egy kis lecke az önismeretből.

ÁDÁM

Sokan tengődtök-é még e vidéken?

AZ ESZKIMÓ

Sokan bizon, többen, mint ujjamon

Számíthatok. - Szomszédimat, igaz,

Agyonverém már mind, de hasztalan,

Mindég kerülnek újak; s oly kevés

A fókafaj. - Ha isten vagy, tegyed,

Könyörgök, hogy kevesb ember legyen,

S több fóka. -

ÁDÁM

Lucifer, jerünk, elég volt!

LUCIFER

No, legalább tekintsük meg nejét.

ÁDÁM

Nem akarom meglátni, mert ha süllyedt

A férfiú, szemünknek ronda látvány:

De megvetést szül keblünkben csupán.

A nő, az eszmény, e megtestesült

Költészet, hogyha süllyedt, torzalak lesz,

Mely borzadályt szül. Menj, ne lássam őt.

(Ezalatt Lucifer Ádámot a gunyhó felé vonta, most az ajtót felrúgja, bent Éva mint az eszkimó neje látszik. Ádám mereven bámul, a küszöbön állva.)

LUCIFER

Nem lelsz-e benne régi ismerősre?

Öleld meg hát, hisz e becsűletes

Ember halálba’ sértve lesz, ha ily

Tisztességet se gyakorolsz nején.

ÁDÁM

Öleljem ezt, ki egy Aszpásziát

Tarték karomban! Ezt, kiben derengni

Látom megint annak vonásait,

De úgy, mint hogyha csókjai között

Állattá válna. -

AZ ESZKIMÓ (gunyhójába lépve)

Nőm! vendégeink

Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.

(Éva Ádám nyakába borul, s a gunyhóba vonja.)

ÉVA

Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg.

ÁDÁM (bontakozva)

Segítség, Lucifer! el innen, el,

Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,

Ne lássam többé ádáz sorsomat:

A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg:

Dacoljak-é még Isten végzetével. -

LUCIFER

Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. -

TIZENÖTÖDIK SZÍN

(A nézőhely átváltozik a harmadik szín pálmafás vidékévé. Ádám, ismét mint ifjú, még álom¬ittasan kilép a gunyhóból s álmélkodva körülnéz. Éva bent szunnyad. Lucifer a középen áll. Ragyogó nap.)

ÁDÁM

Rettentő képek, óh, hová levétek?

Körültem minden úgy él, úgy mosolyg,

Mint elhagyám, míg szívem megtörött.

LUCIFER

Hiú ember! Hát azt kivánod-é,

Hogy a természet rendje felbomoljon,

Új üstökös ragyogjon éjeden,

Remegjen a föld, egy féreg, ha elvesz?

ÁDÁM

Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,

És átalán több-é, mint álom, a lét,

Egy percre melly a holt anyagra száll,

Hogy azzal együtt végképp szétbomoljon?

Miért, miért e percnyi öntudat,

Hogy lássuk a nemlét borzalmait? -

LUCIFER

Siránkozol? - csupán a gyávaság

Fogadja el harc nélkül a csapást,

Mit elkerülni még hatalma van.

De a végzetnek örökös betűit

Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik

Miattuk az erős, azt nézve csak,

Hogy állhatand meg még alattuk is.

Ily végzet áll a történet felett,

Te eszköz vagy csak, mellyet hajt előre. -

ÁDÁM

Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.

Kiérdemeltem ezt nagyon magamnak,

Lemondtam érte a paradicsomról.

Sokat tanultam álomképeimből,

Kiábrándultam sokból, s most csupán

Tőlem függ, útam másképpen vezetni.

LUCIFER

Ha a felejtés és örök remény

Nem volna a végzetnek frígyese,

Hogy, míg amaz hegeszti a sebet,

Ez szőnyeget von a mélység fölé

S biztatva mondja: száz merész beléhullt,

Te léssz a boldog, aki átugorja. -

De látál, úgye, mint tudós, egyéb

Sok furcsaság közt oly bélférget is,

Mely vércsében s macskában bír csak élni,

S kifejlődése első korszakát

Mégis csak az egérben töltheti.

Sem egy, sem más egér nincs kitűzve

Érezni macska-, vércse-körmöket,

S mely óvatos, ki is kerülheti,

Mint agg múlván ki házias körében.

De renditetlen törvény őrködik,

Hogy annyi jusson mégis ellenének,

Amennyi kell, hogy ezredek után

Még a puhány is éljen a világon. -

Az ember sincs egyénileg lekötve,

De az egész nem hordja láncait;

A lelkesűlés, mint ár, elragad,

Ma egy tárgyért, holnap másért megint.

A máglyának meglesznek martaléki,

S meglesznek, akik gúnyolódni fognak. -

S ki lajstromozza majd a számokat,

Következetes voltán bámuland

A sorsnak, mely házasságot, halált,

Bűnt és erényt arányosan vezet,

Hitet, őrűlést és öngyilkolást. -

ÁDÁM

Megállj! mi eszme villant meg fejemben -

Dacolhatok még, Isten, véled is.

Bár százszor mondja a sors: eddig élj,

Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.

Nem egymagam vagyok még e világon?

Előttem e szirt, és alatta mély:

Egy ugrás, mint utolsó felvonás...

S azt mondom: vége a komédiának. -

(Ádám a szirt felé halad, Éva kilép az ajtón.)

LUCIFER

Ah, vége, vége: mily badar beszéd!

Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?

Ezért láttál-e néhány ezredévet? -

ÉVA

Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,

Utolsó csókod oly hideg vala,

S gond vagy harag van most is arcodon.

Úgy félek tőled...

ÁDÁM (továbbhaladva)

Mért is jársz utánam,

Mit leskelődöl lépteim után?

A férfiúnak, e világ urának,

Más dolga is van, mint hiú enyelgés.

Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.

(ellágyulva)

Mért nem szunyadtál még csak egy kicsinyt:

Nehezebb lesz most már az áldozat,

Mit a jövőnek hozni tartozom. -

ÉVA

Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,

Mert ami eddig kétséges vala,

Most biztosítva áll már: a jövő. -

ÁDÁM

Hogyan?

ÉVA

Tudom, fel fog mosolygni arcod,

Ha megsugom. De jőj hát közelebb:

Anyának érzem, óh, Ádám, magam.

ÁDÁM (térdre esve)

Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok

Nélkűled, ellened hiába vívok:

Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

LUCIFER

Féreg! feledted-é nagyságodat,

Melyet nekem köszönhetsz. -

ÁDÁM

Hagyd el azt!

Hiú káprázat volt; ez nyúgalom!

LUCIFER

S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel?

Fiad Édenben is bűnnel fogamzott.

Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.

ÉVA

Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik

Más a nyomorban, aki eltörűli,

Testvériséget hozván a világra. -

LUCIFER

Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?

Fel a porból, állat.

(Ádám felé rúg. Az ég megnyílik: az Úr dicsőülten, angyaloktól környezve megjelen.)

AZ ÚR

A porba, szellem!

Előttem nincsen nagyság.

LUCIFER (görnyedezve)

Átok, átok!

AZ ÚR

Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,

Midőn látod, kegyembe veszlek újra.

LUCIFER

(félre) Mint látom, itt családi jelenet

Fejlődik, szép talán az érzelemnek,

De értelmemnek végtelen unalmas.

Legjobb elsompolyognom. (Indul.)

AZ ÚR

Lucifer!

Szavam van hozzád is, maradj tehát.

Te meg, fiam, beszéld el, hogy mi bánt úgy.

ÁDÁM

Uram! rettentő látások gyötörtek,

És nem tudom, mi bennök a való.

Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:

E szűkhatáru lét-e mindenem,

Melynek küzdése közt lelkem szürődik,

Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztult,

A földre öntsd, és béigya porond?

Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?

Megy-é előbbre majdan fajzatom,

Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,

Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,

S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?

Van-é jutalma a nemes kebelnek,

Melyet kigúnyol vérhullásaért

A kislelkű tömeg? Világosíts fel,

S hálásan hordok bármi végzetet;

Csak nyerhetek cserémben, mert ezen

Bizonytalanság a pokol. -

AZ ÚR

Ne kérdd

Tovább a titkot, mit jótékonyan

Takart el istenkéz vágyó szemedtől.

Ha látnád, a földön múlékonyan

Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:

Erény nem volna itt szenvedni többé.

Ha látnád, a por lelkedet felissza:

Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt,

Hogy a muló perc élvéről lemondj?

Míg most, jövőd ködön csillogva át,

Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,

Emel majd a végetlen érzete.

S ha ennek elragadna büszkesége,

Fog korlátozni az arasznyi lét.

És biztosítva áll nagyság, erény. -

LUCIFER (kacagva)

Valóban, melyre lépsz, dicső a pálya,

Nagyság s erény leszen tehát vezéred,

E két szó, mely csak úgy bír testesülni,

Ha babona, előitélet és

Tudatlanság álland mellette őrt. -

Miért is kezdtem emberrel nagyot,

Ki sárból, napsugárból összegyúrva

Tudásra törpe, és vakságra nagy. -

ÁDÁM

Ne gúnyolj, óh, Lucifer, csak ne gúnyolj:

Láttam tudásod tiszta alkotását,

Nagyon hideg volt ottan e kebelnek. -

De, óh, Uram! ki fog feltartani,

Hogy megmaradjak a helyes uton?

Elvontad tőlem a vezérkezet,

Hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.

AZ ÚR

Karod erős - szived emelkedett:

Végetlen a tér, mely munkára hív,

S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd

Szünetlenül, mely visszaint s emel,

Csak azt kövesd. S ha tettdús életed

Zajában elnémúl ez égi szó,

E gyönge nő tisztább lelkűlete,

Az érdekek mocskától távolabb,

Meghallja azt, és szíverén keresztűl

Költészetté fog és dallá szürődni.

E két eszközzel álland oldalodnál,

Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,

Vigasztaló, mosolygó géniusz. -

Te, Lucifer meg, egy gyürű te is

Mindenségemben - működjél tovább:

Hideg tudásod, dőre tagadásod

Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,

S eltántorítja bár - az mit se tesz -

Egy percre az embert, majd visszatér.

De bűnhödésed végtelen leend

Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,

Szép és nemesnek új csirája lesz. -

ANGYALOK KARA

Szabadon bűn és erény közt

Választhatni, mily nagy eszme,

S tudni mégis, hogy felettünk

Pajzsul áll Isten kegyelme.

Tégy bátran hát, és ne bánd, ha

A tömeg hálátlan is lesz,

Mert ne azt tekintse célul,

Önbecsét csak, ki nagyot tesz,

Szégyenelve tenni másképp;

És e szégyen öntudatja

A hitványat földre szegzi,

A dicsőet felragadja, -

Ámde útad felségében

Ne vakítson el a képzet,

Hogy, amit téssz, azt az Isten

Dicsőségére te végzed,

És ő éppen rád szorulna,

Mint végzése eszközére:

Sőt te nyertél tőle díszt, ha

Engedi, hogy tégy helyette. -

ÉVA

Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

ÁDÁM

Gyanítom én is, és fogom követni.

Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! -

AZ ÚR

Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!

---