Arany!
Az alábbi szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Ez kell nekünk, nem a dolog, meg a motívum-vándorlás a szíj végeken! Nem az Atilla, csak a koporsója. Legalább egy-két tenyérnyi az aranydeszkából, amibe belezárták! Mindjárt vennénk belőle egy-két tehenecskét az őszi vásáron!
Lehet, nem szép tőlem bevallani, hogy ilyenek vagyunk, de hát mit csináljunk neki? Akkor is csak ilyenek vagyunk, ha szép pátoszos hazugságokat fogunk magunkra.
Nagyon meg voltam illetődve, mikor Kis-Zomborban rátaláltam Szent László nyilas vitézeire. Magam is éreztem a hangomon, ahogy kiemeltem a sírból a vékony kis ezüstpénzt és összekurjantottam a magyarjaimat.
– Hát tudják meg, emberek, hogy ez László szent királyunk pénze. Az ő népe csontjai fekszenek itt.
Még a sapkám is levettem. Nem mintha színházat akartam volna játszani, hanem, mert lekívánkozott a fejemről. És akaratlanul is biztattam a szememmel a magyarjaim, hogy ők is adjanak ennyi tiszteletet az ősöknek. Tátogtak értetlenül egy pillanatig, aztán az öreg keserű hangot adott a közvéleménynek.
– No az is szögény királ löhetött, ha ilyen kis hitvány péze volt. Azért nincs hát özökkel a halottakkal se arany, se sömmi, amibe értelöm vóna.
Mert értelem csak akkor volna az ásatásokban, ha minden nap találnánk legalább egy kalap aranyat. Gondolom, nagyobb urak is így tartják ezt, csak azok nem merik ágy kimondani, mint a paraszt s ez is valami. A kultúrérzék szimulálása már nagyon jelentékeny haladás a kultúra felé.
Kis-kúnjaimon azonban mindjárt az első nap láttam, hogy nem hajlandók ilyen áldott tettetésre. Ha a lelkem kiteszem nekik, akkor se hiszik el, hogy én nem kincset keresek a Fehértóban. Úrnak néznek, ennélfogva elvből nem hisznek nekem. Nem is boszszant, ismerem a fajtám, én is ilyen volnék, ha köztük maradtam volna. Ezer év óta minden úrfélével megjártuk, akivel dolgunk volt. Gyámoltalanságunkban nekünk olyan természetes oltalmunk ez a bizalmatlanság, mint a nyúlnak a futás, vagy a sündisznónak a tüske-ruha.
Hanem azért én mégis kifogtam a véreim hitetlenségén. Azt mondtam nekik:
– Értsék meg, emberek, hogy én nem kincskereső vagyok. Azért kutatjuk az ősöket, hogy megtudjuk, kik voltak, hogy éltek, mit dolgoztak s hogy ebből tanuljanak a népek, mikor a múzeumban nézelődnek. Jól meg kell vigyázni minden ásónyomot, össze nem törni semmit, nekem egy csont-késnyél többet érhet, mint egy akkora darab arany. Tudják mit? Azt se bánom, ha ami aranyat találunk, az a maguké lesz, csak én előbb föltekinthessem, meg lerajzolhassam.
Hát ez elég meggondolatlan beszéd volt és egészen fölösleges ígéret. Hiszen én fizetek, én parancsolok és az enyém minden, ha hatot, ha vakot vet a kocka. Mért fájjon azért az én fejem, mit hisz a paraszt, mit nem? Hiszen világos dolog az is, hogy a kincskeresőnek nagyobb becsülete van, mint a tudósnak. Aztán meg hátha bolondjában itt találjuk meg nagyurunkat, Atillát, egy tarisznya arannyal a feje alatt? No hiszen Schliemann is ököllel törülhette volna a szemét, ha a Priamos kincseit bizalomkeltés céljából vaktában odaígérte volna a hisszalliki Juszuf bácsiknak, meg Jakub bácsiknak!
Persze Schliemann okos ember volt és nem csinált ilyen bolondot. Ő elküldte a muzulmánjait kukoricát sütni és addig a felesége kötőjébe rakta a néhai trójai király lopva kiásott smukkjait. De hát én semmit se akarok lopva csinálni. Én nem teszem bolonddá a népemet. Azt akarom, hogy higyjen bennem és ne tartson úri huncutnak.
El is értem a célomat. A kis-kunjaim tisztába jöttek vele, hogy nem huncut vagyok én, csak olyan bolondforma. Nem egészen megkeveredett, csak olyan nem egészen tökéletes. Olyan „többel jó”, ahogy fehértói virágnyelven mondják. Akinek nem jól szolgál a belső világossága, ha maga van, de ha a többiek fölkarolják, akkor rendes emberszámba megy. Szemmel láthatóan fölkarolt a tizenkét kiskunom. Ugyancsak tizenegy, de a tizenkettedik nem számít. Azt ők maguk is csak úgy hívják, hogy a „kutyahitű Döncő”. Csúnya mord kis-kun, kötözködő, aggatódzó, mindent máskép tudó, igazi „szögrehúzó” ember, ahogy errefelé mondják. Ha jövök, ha megyek, a köszönésem nem fogadja, cigarettát, szivart ha kap, a fejét se biccenti érte. Tisztán olvasok a szemében, ahogy belémdöfi a tekintetét az ereszetes szemöldöke alól. „Engem le nem veszől a lábamról, akárhogy tömködsz. Én tudom, hogy csak úr vagy te is, kutya van benned.” Döncőbe valamelyik királygyilkos ősének a lelke szorulhatott. Ha „jól születik”, nagy országháborító lehetett volna belőle, aki oroszlánvirtussal bömbölne a zabért, így paraszti sorban csak kaffogó kócos kuvasz. A maga fajtája se szereti, de határozottan van tekintélye. Még én is respektálom, aki mindig érzem magamon a görbe tekintetét.
Azért mégse ő csinálta a bajt, hanem én magam. Akkor, amikor Jánost, a helytartómat számkivetésbe küldtem. Egy kis differencia támadt köztünk, – „mi régészek” is az irritabile genus-ba tartozunk. János keresztbe akarta húzatni az árkokat, én meg hosszában s mivel a nyílt összeütközésekre nincs elég férfias bátorságom, az óvatos tirannusok példájára tettem el Jánost láb alól. Elküldtem négynapos felderítő szolgálatra a harmadik vármegyébe s a fehértói frontra kihirdettem a legszigorúbb diktatúrát.
– Csak ott szabad ásni, ahol én kijelölöm. A maga szakállára senki se turkálhat. Mindenütt lemenni az eleven földig. Akinek az ásója csontot ér, az abbahagyja a munkát és jelentést tesz. A csontvázhoz senki nem nyúl, a föltakarítás az én dolgom. Még én ki nem érek, semmit megbolygatni nem szabad.
Az első két nap nem is volt semmi baj se, vasfegyelem nehezedett a kis-kun nemzetre. Este bekísértek az emberek a vasútig és szíves barátsággal kívántunk egymásnak nyugodalmas jó éjszakát.
Másnap azonban nagyon kelletlenül köszöntötték rám a jó reggelt. Pedig szerencsésen indult a nap, hat sírban is csonthoz koccant az ásó, mire kiértem. Früstök után egy-egy tréfával is megfűszereztem a cigaretta-porciót. Kényszeredett fogadtatásra talált mindenütt. Éreztem, hogy van valami a levegőben. A vihar előtti csönd, ahogy a politikában mondják. Valamiért feneevésben vannak a kis-kunok. Valamit keveselnek, vagy valamit sokalnak. Alighanem hogy sokalják a munkát és keveslik a napszámot. De hát akkor mért nem mondják? Csak nem kívánhatják, hogy én kérdezzem meg őket, nem sértődnének-e meg, ha felemelném a zsoldot. Az ördög látott ilyen nagy erkölcsű népet. Mindnyájának úgy lóg az orra, mint akinek a tyúk megette a kenyerét. No majd ha kisüt a nap, ők is földerülnek. Én velem is van az úgy, hogy a rossz idő ráfekszik a kedvemre, másnak is jussa van felhúzni az orrát.
A nap kisütött, de a kedélyek nem. Máskor együtt költi el a népem a köröm közül való ebédet figurázva, nevetgélve, egymást ugratva, de most kettes-hármas csoportokra szakadoznak. Halkan, de izgatottan vitatkoznak itt is, ott is. Ahova odalépek, elhallgatnak és tömik befelé a sós-paprikás kenyeret, mintha attól nem tudnának szólni. Kutyahitű Döncő az akácfának vetett háttal ül a dűlőúton és gledicsia-tüsökkel döfködi a fogát. Mint a lakoma hulladékaiból látom, hideg hajába-krumpli mehetett bele s Döncő a fogpiszkálással húsevés illúzióját akarja kelteni, inkább bennem, mint önmagában. A nagylelkű ellenség tudatos lojalitásával motozok a táskámban, – különben is rántott-csirke tartózkodik benne s azt én mind az ellenséggel etetném meg.
– No, Döncő, – kezdem nyájasan – hogy legyen mért piszkálni a fogát.
Döncő keresztbe veti a lábát a keskeny ösvényen, hogy vagy álljak meg, vagy lépjek be a friss szántásba, ahol egyszerre teleszalad a félcipőm homokkal.
– Hja, az úr a pokolban is úr, tudja, – néz rám valami érthetetlen dühvel és a végén csattan a szava, mint az ostor. De azért a jobblábát mégis csak visszahúzza, lassan, gondolkozva, aztán hirtelen elhatározással megint kilöki, hogy csak úgy koppan a bocskora sarka.
Egy pillanatra szeretnék belerúgni édes atyámfiába, de rögtön a helyzet magaslatára emelkedem és nevetve visszavonulok. Megértem, hogy ez volt a hadüzenet és most már kíváncsian lesem, mikor dördül el az ágyú az ismeretlen hadicélért. Ahogy ebéd után munkába állunk, az én szavam is keményen pattog. „Ügyetlen.” „Utat.” „Odább!” „Ásót!” „Okosabb embert kérek.” „Mozogjunk, mozogjunk.” „Ne aludjunk, tatám.” „Te belőled is jó halál lenne, öcsém!”
Aki parancsolni tud, annak van tekintélye. Senki se mer rám visszamordulni. Az emberek lehajtott fejjel dolgoznak, hidegen villognak az ásók és nekikeseredve zuhognak a csákányok.
– Hat óra, – hajtogatom össze az írásaimat. Az emberek kiugrálnak a gödrökből és szedelődzködnek. Előveszem a cigarettadobozt és kiporciózok harminchat Hunniát. – Döncő! – szólítom, aki legközelebb van hozzám és nyújtom neki a részit.
A kutyahitű ember megcsóválja a fejét.
– Tögye el az úr a cigaretlijét. Nem vagyunk mink mán arra rászorulva. Csak azt az egyet mongya mög, hogy gilt-e még, amit ígért? Csak aztat szeretnénk tudni.
– Mit ígértem én? – kérdem őszinte csodálkozással.
– Hogy ami aranyat tanálunk, az a mienk löhet. Tizönkét embör hallotta, mög az élő Isten. Ugyan a János is hallotta, de az nem számít, mert az a maga zsoldjában van. Hát a miénk, vagy nem a miénk?
Majd beleszédülök a gödörbe. Köhögtetem magam félreszívott füsttel, hogy észre ne vegyék az elsápadásom és időm legyen gondolkozni. Tizenkét éhes szempár villog rám komolyan. Félelmes csönd, hallom a szívem verését. Felelem, ahogy a becsület és az okosság követeli.
– Amit mondtam, megmondtam. Ki talált aranyat?
– Én tanáltam, kéröm – mondja Döncő a fegyverszünet követelte nyugalommal. – Nem kerestem, csak mögláttam, ahogy a koponya véletlenül kigurult az ásóm alul. A száztizönhetes sírban. Az arany ott volt a koponya alatt. Akkora, mint az öklöm.
Fúrom a sarkam a földbe, hogy keményen álljak rajta. Egy kicsit rekedten kérdezem, hol az arany.
– A Jakab bácsi tarisznyájában. Rábíztam, mert ű köztünk a legöregebb.
– Nézzem!
Jakab bácsi leakasztja a nyakából a vászontarisznyát. Először megtapogatja kívülről, aztán belenyúl. Ugrál benne a keze előre-hátra, mint a fogoly nyúlfiók. Az emberek rámerednek, ki ijedten, ki nevetve. Kezdek reménykedni. Az aprajából való lehet az a hunok kincsének, amelyik így el tud veszni abban a zacskóban.
– Ne te ne! – kezd verejtékezni a Jakab bácsi halántéka. S biztatja a kincset hol szépen, hol csúnyán. Kedveskedik neki, hogy „gyere mán, te büdös” és eteti a fenével azt is, aki kitalálta, azt is, aki megtalálta.
Az ad personam érintett kutyahitű férfiúban talpra ugrik az érzékenység. Mérgesen kap a tarisznya után.
– Hoci mán no, azt az ijedt szentségit kendnek!
– Nonono, – derül föl a Jakab bácsi képe – mit kapkodsz, mint Bernát a ménkűhöz, hiszön tudod, hogy nem vitte el a Markoláb. Ehun van-e, ödd mög.
Most aztán rajtam van a nevetés sora. Először is az ökölnyi aranydarab akkora, amekkora Döncő ökle ezelőtt negyven esztendővel lehetett, egynapos korában. Másodszor ez az arany nem arany, hanem pirit. De még annak is kalchopirit. Ismerem jól a betyárt, mert harminc esztendővel ezelőtt ebből nyaggatott az ásványtani alapvizsgán Krenner tanár úr, Isten nyugtassa. Szemre szebb, mint az arany, de nem haszonra való. Se vasat, se rezet nem lehet belőle olvasztani, mert a kén törékennyé teszi. De szikrát lehet belőle csiholni s alighanem ilyen hivatala volt a hun vitéz birtokában is. Ez volt neki az acél-kovája a taplóhoz. De az is lehet, hogy ő is úgy járt vele, mint a hun utódok. Aranynak nézte s úgy tetette a feje alá a másvilági útra, hogy jobb szívvel fogadják odaát.
– Hát ez nem arany, emberek, – mondom a népemnek s elmagyarázom nekik, miféle állat az a kalchopirit. Azt hiszem, sokkal értelmesebben beszéltem, mint a tanári vizsgán, de sokkal kevesebb eredménnyel.
– Egy szó se igaz belüle – vette fel Döncő a harcot. – Hanem az az igaz, hogy maga is csak olyan úr, mint a többi és mög akari csalni a szögényi népet.
Körülnéztem a szögényi népet és láttam rajtuk, hogy „kétfelé kételkednek szőrös mellükben”, ahogy a klasszikus mondja. Visszaadtam a kutyahitű népvezérnek a fortélyos leletet.
– Majd reggel hozok ki igazi aranyat a múzeumból, vessék össze azzal, aztán beszéljenek. Addig maga őrizze, de vigyázzon rá, mint a két szemire, mert maga felel érte.
Nem tudom, volt-e már koronaőrnek olyan nyugtalan éjszakája, mint amilyent a kalchopirit őrének át kellett kínlódni. Nem vallattam ki efelül, de láttam reggel a bicskával faragott ábrázatán, hogy egész éjszaka rajta táncolhattak a korai népvándorlás boszorkányai. Én ellenben egy triumfátor dölyfével szálltam le az autóról, letévén a kis-kun nemzet asztalára, már mint a tanyakút tetejére egy tenyérnyi körmöci kvarcitot, amit termés-arany erecskéi szeldesnek át.
– Tessék. Így terem az igazi arany.
Nem mozdul senki. Úgy kellett őket bátorítanom, hogy nem harap az, bátran kézbe lehet venni. Jakab bácsi fölbátorodott és megemelte. Méricskélte először a jobb, azután a bal tenyerén.
– Hát ölég nehéz. Nézd-e, Pétör!
A Pétör nevezetű szakértő fejbólintással járult az előtte szóló véleményéhez és továbbadta a követ. Járt kézről-kézre. Szólni nem szólt senki, csak nézett Döncőre, mint a közbizalom letéteményesére. Magam is úgy tettem s meglepetve láttam, hogy a kutyahitű emberben lábra állt az önbizalom. Megfrissült az arca, hetykén rántott egyet a vállán, végigpillantotta a szemét a gyülekezeten s ledobta az aranykőzetet a kútfödélre.
– Mit mutogat ezön az úr? – fúrta belém a szeme pengéjét. – Ez csak békasó, kár volt vele kicipekedni a múziomból, ott a vasúti töltésön mázsás darabok is vannak.
– De ember, – dühödtem rá – hát nem látja benne ezeket, a csíkokat? Ezt ni, meg emezt, ni! Hát ez az arany!
– Biztosan tudja?
– Bizonyistennel mondom.
Diadalmasan elvigyorodott. Brennus nézhette ilyen gőgösen a megalázott Rómát, mikor az a híres aranymázsálás volt.
– No, ha olyan bizonyos benne, akkor érje be vele. Mink is beérjük a magunkéval, igaz-e, embörök?
– Csakis! Jól mondja! Döncő érti magát! – voksoltak le a kiskunok.
Az igazat ismerő lélek nyugalmával tettem meg az intézkedéseket a frontáttörésre.
– Hát nézze. Döncő, mondok én maguknak valamit. Itt az a talált arany?
– Itt ám – ütött a kislajbi-zsebre.
– Nekem meg itt van az autóm. Üljön bele valamelyik emberrel, menjenek be Szegedre, értsen szót azzal az ékszerésszel, amelyikkel akar és adja el az aranyát úgy, ahogy tudja, aztán majd elosztoznak rajta, amit kap érte. Jó lesz-e így?
– Így mán ügön! Ez a beszéd! – hangzott a nép szava.
Döncő a nyakát csavargatta.
– Ebbe beleegyesülök, de Szögedébe nem mögyök. Mert maga mán ottan szót érthetött a többi zsidóval. Nem azért mondom, nézze, hogy mögsértsem, csak úgy töszöm föl. Hanem van Kistelekön egy hitelös zsidó...
– No, nekem ahhoz nincs szerencsém. Hát akkor menjenek ahhoz és értsenek szót a tulajdon hiteles zsidajukkal.
Varga úr, a városi autó soffőrje bizodalmason odasúgta hozzám, míg Döncő és Péter fölszöszmötölődtek az útra:
– Nehogy a rendőrségre vigyem őket, igazgató úr?
– Isten őrizz! Hiszen nem tettek ezek semmi rosszat. Az igazságukat keresik.
A szikpor fehér felhője kísérte az autót, még látszott; de az emberek akkor is elgondolkozva néztek utána, mikor már nem látták. Nem volt szívem munkára zavarni őket. Hadd álmodjanak szegények abba a porfelhőbe egy-egy fél házacskát a hozzátartozó tehénkével, malackával együtt! Elég hamar szétfoszlik a csudamutogató felhő úgyis!
Jó óra múlva foszlott szét. Én még csak annyit láttam, hogy jön vissza az autónk borzasztó sebesen. De a Jakab bácsi pusztán élesedett szeme már ki tudta venni az arcokat is, sőt olvasott is belőlük. Fölkapta az ásóját és összehujantotta a bandát.
– Lássunk hozzá, embörök, mert abbul mög nem élünk, ha csak a szánk jár. Az csak ennek a nagyszájú Döncőnek való.
Mire Döncő kivackolódott az ördögszekérből, mindenki végezte a dolgát, ügyet se vetett rá senki. Lesunyt fejjel állt elém és a markomba csúsztatta a kincset, rövid beszéd kíséretében. Nagyon szégyelhette magát, mert nagyon cifrázta a stílust.
– Le vagyok csökkentve, kérőm szépen ... Möghigyje, sose avatkozok többet az ilyen tudományi ténybe.
Azzal nagyot rúgott a Teca kutyán, mint a tudományi tények alkalmi áldozatán.
Péter azonban, mint csöndös társ, igen elégedetten szólt ki a szőr közül.
– No, így legalább eccör az életbe a város kocsiján is ültem. Hát jobb is az a Szent Mihály lovánál.