A jámborok, meg a zenebonák
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Ezek is olyan régészeti terminus technikusok, amelyek még eddig nincsenek benne a világ semmiféle szaklexikonában.
Nem is igen valószínű, hogy belekerüljenek, mert Jakab bácsitól származnak, az pedig csak szombat este foglalkozik irodalommal, mikor a heti napszámkimutatást alá kell írni. Olyankor is kétkézre fogja a tintaplajbászt, erősen megmarkolja a harmadfél fogával a pipát, lesüllyeszti a fejét, megemeli a szemöldökét, segítségül hívja a teljes szentháromság-egyistent és végre csakugyan odaírja a nyugta alá szép intuitív írással, hogy Sirs Magolna, ami Zsiros Magdolnának olvasandó. Tudniillik, úgy hívták Jakab bácsinak az édesanyját, aki hivatala szerint tudósasszony volt, ennélfogva írni is tudott, amennyiben majdnem hogy ki tudta írni a nevét. Mivel pedig látta, hogy ez hasznos dolog, megtanította rá Jakab bácsit is, mikor azt még csak Jakabkának hívták s ezzel fölöslegessé tette számára a magasabb iskolai képesítés megszerzését. Jakab bácsi minden magánaktát és közokiratot mint Zsiros Magdolna ír alá, de még így is különb írástudó, mint teszem Nagy Károly császár volt és talán mint szociológus is jobban megállja a helyét. Mert ki tudja már azt könyv nélkül, hogy miféle akolba istállózták be az emberi nemzetet a nagy császár kapittiláréi? Ellenben ahogy Jakab bácsi igazságot tesz az ásónk alá kerülő népek közt, azon még a császárok is egyszeriben el tudnának igazodni. Mert hiszen van is abban valami császári világszemlélet, ahogy az öreg kis-kún osztályoz.
Ha olyan csontvázat találunk, amelyik férfi-létére se igen volt egyébbel feltarisznyázva, mint egy-két vascsattal, arra azt mondja:
– No, erre a jámborra se volt több bízva, mint amennyi énrám.
Mikor ellenben olyan úri embert hámozunk napvilágra a föld alól, akinek öldöklő szerszámokat raktak a kezeügyibe még az örök nyugodalom számára is, akkor Jakab bácsi elismerően billenti meg a fejét.
– Ez már ügön. Nagy fene zenebona embör löhetött ez is a maga idejében.
Jámborok és zenebonák – ezekből állt ezerötszáz esztendővel ezelőtt a húnkori nemzet a Fehértó partján és ha jól föltekintjük a dolgokat, a világtörténelem még ennyiből se áll. Mert abban egyáltalában nincsenek benne azok a tömérdek sok Jakab bácsik, akik annyian voltak a világ kezdete óta, mint a tenger fövenye, de mivel jámborok voltak, nem csináltak egyebet, csak szántottak-vetettek, szabtak, kalapáltak, nyájat terelgettek, téglát veregettek, tisztelték az Istent és szolgálták a zenebonákat. Vagyis azokat, akik belekerültek a világtörténelembe, éppen azért, mert zenebonát csináltak, ki a kardjával, ki a szavával, ki az eszével, ki az eszetlenségével. És ki tudja, mikor lesz ez máskép és egyáltalán lehet-e másképpen?
Elég az hozzá, hogy mikor végre idáig értem és számot akarok adni róla, mit találtam a férfi-renden lévő előmagyarok sírjaiban, akkor gondolkozóba ejt a Jakab bácsi történetfilozófiai rendszere. Kit ereszszek előre? A jámbor ősöket, akik többen voltak, de még a múzeumban is a szegénysoron kapnak kvártélyt, a szekrény aljában, ahol csak az láthatja a hagyatékukat, aki nem restel érte leguggolni? Vagy itt is a zenebona embereké legyen az elsőség, akiknek selyempapírba takargatjuk az ércfityegőit és olyan magas polcra rakjuk az üveg alatt, hogy a hún utódoknak a nyakukat kell érte meresztgetni? Mitévő legyen az ilyen magamforma jámbor zenebona, aki mind a két felekezethez érez egy kis tartozandóságot?
Azt hiszem, nem esik helyrehozhatatlan sérelem a világ rendjéül szolgáló tekintélyen, ha a kardnak ezúttal mégis eléje kerül a sarló, ami elég ritka a húnkori temetőkben és nemzeti tekintetből is némi méltánylást igényel. Mert arról éppen eleget tud a világ, hogy a hunok igen hadakozó népek voltak, sőt egyebet mink magunk se igen tudunk a világpusztító testvérekről, pedig ehol, a sarlóval is tudnak bánni, sőt azt a becsületet is megadták neki, hogy a másvilági útra is odatették a gazdája mellé. Két férfi-sírban is találtunk sarlót a Fehértó partján, mind a kettő fanyélbe volt ütve a rövid tüskéjével és valami ruhafélébe volt csavargatva, mert annak a foszlányai belerozsdásodtak a vaspengébe. Azt persze nem tudták megmondani, kölest vágtak-e vele, búzát-e, füvet-e, az alakjától akár nádvágó kacor is lehetett s az is nagyon haszonra való szerszám volt ezen a szigetkén, amit akkor mindenfelől mocsarak vettek körül. Sőt én azt se tudnám megcáfolni, aki azt állítaná, hogy a sarló szükség esetén éppen olyan harci szerszám lehetett, mint a szekerce, amiből három darabot találtunk a halottak lábához fektetve s amit bizonyára nemcsak favágásra lehetett használni, hanem az ellenség nemesebb részeit is meg lehetett vele tapogatni, akár a fokával, akár az élével. A legősibb fegyvernemek közül való a csákányszekerce, aminek a magyar régészek nesztora, Bella Lajos bátyám szép magyar nevet is talált. Még pedig a sopronvidéki magyar legényeknél, akik fejbíszőnek tisztelik azt a testhezálló szerszámot, amivel vasárnapi virtuskodások alkalmával vért eresztenek egymásból.
Megengedem, hogyha a sora kijött, a hún legények is fejbe bíszték egymást a szekercével, de az már bizonyos, hogy az eke-papucs nem szolgált semmiféle vérengző célt s azt nem húzták csata előtt lábukra a hunok, hogy vele tapossák ki a római légionáriusból a lelket. Papucsfej formájú, kétrét hajtott, tenyérnyinél szélesebb vaslemez az eke-papucs, ami az ősi faekének a tartozéka volt. Az embereim vaskesztyűnek nézték és mindenféle romantikus szerepét költötték, többek közt azt is, hogy Attila ezzel pofozta a minisztereit, ezért volt olyan nagy rend a hún birodalomban. (Ezt a felfedezést a kutyahitű Döncő tette, akinek a legegyénibb kiskun ideái vannak a legégetőbb közéleti reformokról, Jánosom azonban, aki mint múzeumi szolga maga is részese a hivatalos hatalomnak, azonnal rászólt a kutyahitűre, hogy jelenleg ne foglalkozzon politikával.) Magamat is zavarba hozott volna a vaspapucs, mert ilyen sohase került még az ásóm alá s a Hampel kézikönyve se ismeri. De tudom, hogy Kiss Lajos kollégám őriz egyet a nyíregyházi múzeumban valamelyik szabolcsi leletből s annak a rendeltetését még a boldogult Jósa András mondta meg, az utolsó magyar polihisztor s amit az mondott, az szentírás. Csakhogy a nyíregyházi eke-papucs valami kelta temetőből való s régibb a fehértóinál vagy ezer évvel. Hún temetőből, ha jól tudom, a mienk az első példány s nagyon megbecsülnivaló bizonysága az akkori szántás-vetésnek.
Ugyan annyit e nélkül is gondolna az ember, hogy a hunok is kenyérrel ették a húst, többet meg ez se igen bizonyít. Se az eke-papucsot, se a sarlókat nem mongolfejü halottak mellett találtuk. (A szekercéket igen. Az egyik széles arccsontú koponyán mutatta is valami szelíd horpadás, hogy azt alighanem fejbísző érdekelte meg.) Ezek abból az ősnépből valók lehettek, amelyet a hún urak már itt találtak s amellyel össze is testvéresedtek. Hol a hunok szegényedtek ő közéjük, hol ők urasodtak a hunok közé. Ezt következtetem abból, hogy a kardok vegyest fordulnak elő mongol és nem-mongol lakójú sírokban. Majdnem méteres hosszúságú, egyenes, egyélű, nem éppen széles, szerény vaskardok, amiknek bőrrel bevont fahüvelye volt, egyiken-másikon függesztő félkarikákkal. Fettich Nándor barátom, a Nemzeti Múzeum világlátott népvándorláskori régésze a megmondhatója, hogy ezek a kardok milyen ritkák, még ilyen szerény kivitelben is. A jó kardnak nagy volt a becsülete, apáról a fiúra talán egyéb örökség se maradt, nem szívesen tékozolták el halottkísérőnek. Én is ástam már fel olyan nagy temetőt, ahol negyedfélszáz sírra mindössze egy kard esett. A Fehértóban eddig négy darabot találtunk a zenebona emberek mellett, akik azonban nem tartozhattak a „nagy fene zenebonák” közé. Kinek a lábacsontján, kinek a karcsontján találtak beforrott törést, ezek nem vezérkari urak voltak, hanem aktív verekedők. Akkor pedig nem kellett aranyos kard, az Isten kardja is csak csupasz penge volt, mint ezek. A körülményekhez képest elég jó állapotban jöttek ki a földből, ki két, ki három darabban, az egyiknek a fél keresztvasa is megvan. (A másik háromnak nem is volt.) Nagyobb baj annál, hogy széthullottak azok a görbe vaspálcikák, amik az egyik kardnak a markolatát kosár gyanánt vették körül. Képtelenségnek tetszik ebben a korban, nem is állítom, hogy az volt, de annak látszott. Rábízom a kardtudósokra, hogy igazságot tegyenek benne.
Ahol kard van, ott rendesen nem hiányoznak a szíjvégek sem, amik minden népvándorláskori leletjelentésben szerepelnek az újságokban. A szíjvég – a szaktudomány németül Riemenzunge-nak mondja – nem nagyon szerencsés kifejezés, mert megtéveszti a laikus közönséget. Nem az övszíjnak a végét jelenti, hanem azt a fémveretet, amely a bőrszíjnak a csatba szolgáló végét körülvette és tartást adott neki. Ezt a néha arasznyi hosszú lemezt hívják a régészek tolvajnyelvén nagy szíjvégnek. De vannak kis szíjvégek is, két darab, négy darab, hat darab, ezek köröskörül rövid külön szíjakon lógtak le a bőrövről, ami hol szegényebben, hol gazdagabban pitykékkel, boglárokkal, gombokkal is ki volt rakva. Húsz-harminc-ötven darabból is áll egy teljes övgarnitúra, aminek a rekonstruálásán valamikor sokat osztoztak az előbbi generáció szakemberei. A fiatalabb nemzedék pontosabb megfigyelései után ez már nem probléma. Le Coq turfáni expedíciói segítettek a kérdést tisztázni. A mi őseink bőröve úgy volt megkomponálva, ahogy azoké a régi nomád török törzseké, amelyeket a homokba temetett kelet-turkesztáni városok falfestményeiről ismerünk. Ezt a divatot onnan hozták s tőlünk tanulták el a körülöttünk tekergő germánok és egyéb drótosok.
A népvándorláskori temetőknek nemcsak a legmutatósabb leletei, hanem tudományos szempontból is a vezérkövületei a szíjvégek, mint egy eddig csak körvonalaiban sejtett, rendkívül sok problémát fölvető euráziai nomád kultúra ötvösművészetének a leggyakoribb termékei. Az anyaguk nagyon változatos, arany, ezüst, vörösbronz, fehérbronz, ólom és különféle, analizálás nélkül föl nem ismerhető ércvegyület. Tudományos fontosságukat a formájuk és a díszítő elemeik változatossága adja meg, amik nagy problémákat adnak fel a régésznek, a historikusnak, az etnográfusnak, a műtörténésznek, sőt a vallástörténet katatójának is.
A fehértói bronz övgarnitúrák indadíszesek, szőnyegmustrájúak, griffeket ábrázolók, összekevernek hellén, szkíta, hindu, perzsa, kínai díszítő elemeket és abba a kultúrkörbe tartoznak, amit a németek Keszthely-Kultur-nak neveznek s amelynek a keszthelyi és szentesi leletek a legismertebb képviselői. Ahhoz nem fér kétség, hogy ebben a kultúrában a hunok is benne voltak. Csakhogy a fehértói temetőben a bronzos hún sírok közt olyanok is vannak, amelyekben egészen más stílusú ezüst övgarnitúrákat találni s ezeket avar hagyatéknak szokás tartani. Az avar testvéreket azonban a hún testvérektől jó száz esztendő választja el, a történelem szerint. Már most hol a hiba? A temető téved-e, vagy a történetírás? Lehet, hogy egyik se. Egészen jól el lehet képzelni, hogy az avarok éppen úgy találtak itt hún maradékokat, ahogy a magyarok találtak elgazdátlanodott, szétzüllött avarokat. Ami azt jelenti, hogy ez a föld nem ezer év óta, hanem majd kétezer éve a mi fajtánké örökösödési jogon is!
A mi fajtánk... Az egyik ezüstös sírban megtaláltuk a nagy szíjvéget, sima ezüstlemez, a pitykéket, meg három kis szíjvéget. Hát ez nincs rendben, mert ebből négynek kell lenni.
– Nézze csak meg, János, még egyszer ott a medencecsont alatt! Nem fehérellik, nem zöldellik? No, ott valami koccant! Hoci csak!
– Az ám, – mondja János – nini, az ez csakugyan. A negyedik kis szíjvég. Csakhogy... csakhogy ... lehet a szíjvég csontból is?
– Hát ha van, akkor lehet. Még eddig nem volt, de most már van. A vitéz úr elvesztett az ezüst szíjvégekből egyet. Kapta magát, faragott helyette csontból. Akár hun volt, akár avar volt, ez a mi magyar fajtánk volt. A maga barkácsoló fajtája, János.
A csont szíjvég éppen akkora, mint az ezüstlemez. De ahogy végighúzom rajta a puhaszőrű fogkefét, látom, hogy valami díszítés van rajta, óvatosan megtisztogatom: hát indadísz. Hajszálig az, amit a hún sírok bronz szíjvégein látni. Az ezüstös előmagyar ezt a bronzos előmagyar övcifraságáról nézte le. Ez tehát körülbelül eldönti a régi kérdést: van-e időbeli különbség a két divat közt? Nincs. Csak ezért az egy kicsi csontlapért érdemes volt ezt a hosszú fehértói ásatást végigcsinálni a kánikula poklától a tűhegyű őszi esőig.
Az persze más kérdés, hogy érdemes-e ennyit írni róla? Azt meg kérdésnek se merem fölvetni, hogy hát még elolvasni? De hát, aki haragszik érte, azt majd megbékítem én még frissebb dolgokkal is. Addig pedig nyugodjon bele abba, amivel én igyekszem elcsendesíteni a lelkiismeretfurdalásom: hogy hátha én rajtam kívül is van meg egy-két össze-marék utómagyar, akinek jólesik visszamenekülni az előmagyarok közé?
Hiszen: „mit az élet megvon, megadják a holtak”.