Anni
Hál Isten, a válság
elmult, tovaszéledt
a lassu betegség
a néma veszélyek –
legyőztem a lázat,
melynek neve „Élet”.
Sajnos, tudom én,
erőm veszitettem:
moccanni se bírok,
fekszem merevedten:
sebaj, hiszen érzem,
jobban vagyok itten;
itten az ágyban,
testem pihen itt már
akárki ha lát,
holtnak hihet itt már
borzadva tekinthet
s holtnak hihet itt már.
Nyögés, pihegés,
sóhaj, zokogás,
elcsöndesedének,
s a nagy dobogás
a szívben, a szívben, a
szörnyű dobogás!
A kórok, az undor,
a kín, a veszélyek
s a velőben az őrült
láz: mind tovaszéledt:
a velőben a láz,
melynek neve „Élet”.
És ó! az a kínok
kínja, a szomjnak
kínja is elmult
az iszonyu szomjnak
kéj naphtha-folyóját
nyaló csunya szomjnak:
ittam a forrást,
mely oltja e szomjat, –
ittam a forrást,
melynek szava csittit:
nem mélyen a földben
folyik ez, itt, itt,
pár lábnyi üregben
a föld alatt, itt, itt.
És senki se mondja
nekem ostobán,
hogy keskeny az ágyam,
sötét a szobám: –
nem aludt jobb ágyban
még senkise tán:
aludni, ily ágyban
alhatsz igazán.
Itt Tantalusz-lelkem
nyugalma valóság:
feledte talán vagy
nem bánja a rózsát –
nem bánja a mirtuszt,
nem bánja a rózsát.
Törődik is ő már
sok régi bajával:
szentebb zamatokkal
tell most, ibolyával,
rozmarin-illattal,
vegyest ibolyával,
árvácskavirággal és
szerény ibolyával.
S boldogan alszik itt
fürödve megannyi
álomban rólad
te szép, te hiv Anni;
fürteid fürdetik
s fulladoz, Anni!
Annica csókolt,
simogatott,
szívem a szívén
elnyugodott –
szivének egén
szivem elnyugodott.
Hogy a fény kialudt, ő
puhán betakart,
kérvén a királynőt
s az angyali kart,
hogy árva fejemről
üzzék el a bajt.
És testem az ágyban oly
nyugton hever itt már
(tudva szerelmét)
hogy holtnak alitnál,
és testem az ágyban oly
békén pihen itt már
(szerelme szivemben)
hogy holtnak alitnál
borzadva tekintenél
s holtnak alitnál.
De csillog a lelkem
mint mind a megannyi
csillag az égen,
mert csillaga Anni,
mert csillaga szerelem
csillaga, Anni,
szép szemed csillogó
csillaga, Anni!