Ad Tyndaridem

Ad Tyndaridem szerző: Horatius, fordító: Radnóti Miklós

Gyorslábu Faunus únva Lyceumát
pihenni néha Lucretilisbe jő,
      s megvédi hószín kecskenyájam,
           nap nyila, sem vihar azt nem éri.

A bakszagú férj asszonyait vidám
berkekben űzi s pusztul a cserjelomb
      amerre járnak; síma kígyó
           sem zizeg ott, csak a jó kakukfű,

s nem leskel ordas most a gidák körül;
nádsíp dalától, Tyndaris, édesen
      felzeng a völgy s az elhanyatló
           Ustica sík fala visszazengi.

Kedvelnek engem egyszerű éltemért
az istenek mind; őrzik e tájat és
      múzsám megáldják. Ím a bőség
           kürtje kiömlik eléd, ha eljössz.

E rejtező völgy kánikulában is
árnyékot ád majd s teoszi lantodon
      a csalfa Circét zengheted majd
s Penelopét, akik egyre vágynak.

Lesbos hegyén szűrt, könnyü, de jó bor áll
kupánkban és hűs lombok alatt ülünk;
      s ne félj, e bortól nem csap össze
           vaskezü Mars meg a durva Bacchus,

Cyrus se támad, szemtelenül kezét
emelve rád, hogy szép koszorúd a föld
      porába rántsa szöghajadról,
           s nem hasogatja le szűz ruhádat.