A romantika fogalmával, meghatározásával áttekinthetetlenül gazdag irodalom foglalkozik. A meghatározási kísérletek közül legvonzóbb F r i t z S t r i c h - é: a klasszicizmus a t ö k é l e t e s s é g, a romantika a v é g t e l e n s é g művészete. A klasszicizmus eszménye a zárt, önmagában teljes, kiegyensúlyozott harmónia, a romantikus eszmény az önmagán mindig túlmenő, távolságokba vesző örök keresés, ihletője a vágy, a nosztalgia.
A romantika lázadás a Felvilágosodás racionalizmusa ellen. A Felvilágosodást csak az foglalkoztatta, ami az Ész számára megközelíthető, ami értelmes és világos; a romantika újra felfedezi és ősi jogaiba vissza akarja helyezni a világ „éjszakai oldalát”. Az irracionális végtelenség újra beáramlik a költészetbe: a zene, a misztikus elragadtatás, a babona, a mese, az álom, a kísértetiesség és a halálvágy, „das wunderbare Sehnen dem Abgrund zu", Hölderlin gyönyörű szavaival. Máskor is voltak, akik az irracionális élményt az ésszerű gondolkodásnál többre becsülték, de a romantika az első elméleti állásfoglalás, amely tudatosan vallja az irracionális elemek értékét. Az emberi tudatot egy emelettel mélyebbre ásták le. Kaput tártak a tudat és a tudatalatti világ közt; ez a nagy érdemük. „Die Welt ist kein Traum”, mondja Novalis, „aber sie soll und wird vielleicht einen werden.”
Ily módon a romantika egyenes folytatása a nyugati szellem ama vonalának, amely a gótikában és a barokkban nyilatkozott meg. Ezzel a vonallal szemben áll a másik vonal, mint az éjszakával a nappal: a renaissance, klasszicizmus és Felvilágosodás vonala. Renaissance, klasszicizmus, Felvilágosodás, eddig legalábbis, mindig csak intermezzo maradt; a romantika viszont a nyugati lélek alapvalósága, a végtelenbe törő fausti akarat.
De a romantika a nyugati kultúrának igen késői, már csaknem anakronisztikus kifejeződése. A „kultúra” már majdnem véget ért, már majdnem elkezdődött a „civilizáció”, amely sem nem klasszikus, sem nem romantikus, hanem „modern”. A gótikus és a barokk ember természettől fogva volt irracionális – a romantika pedig „álarcosbál, amelyen a szélsőséges racionalisták irracionalistáknak öltözködtek” (Egon Friedell). Az egész romantikában van valami mélyen nem őszinte, álarcosbálszerű: a legnehezebb német filozófián nevelt rendkívül éleseszű írók írásaikban gyermekded naivitású hangot ütnek meg, a kezdődő XIX. század polgáremberei középkorias kosztümöt öltenek magukra. Ha a kanti filozófia, az a l s o b, a „mintha” filozófiája, a romantika a „mintha” költészete: a romantikusok állandóan úgy tesznek, mintha…” a középkorban élnének stb. Lírai formájuk jellegzetes módon a „helyzet-dal”, amelyben a költő úgy tesz, mintha elhagyott molnárlány vagy bánatos lovag volna.
Ugyanezt el lehet mondani a német klasszicizmusról is. Goethe és Schiller klasszicisztikus korszakukban úgy tettek, mintha görögök volnának, mintha lelkükben megvalósították volna a görög szobrok „nemes egyszerűségét és csendes nagyságát”. Német klasszicizmus és romantika sokkal közelebb áll egymáshoz, mint ahogy a megszokott szembeállítások alapján gondolnók. Történelmi helyük ugyanaz. A nyugati kultúra, amely arisztokratikus volt, mint minden kultúra, a XVIII. század folyamán a végére jutott és kezdetét vette, először Angliában, azután a forradalmi Franciaországban és nyomában mindenfelé a demokratikus civilizáció. Az irodalom és a szellem szerepe a társadalomban megváltozott, a nagy nivellálásban ő is elvesztette kijelölt magaslatát, le kellett szállnia az élet szintjére. De a két század fordulóján az elit még igyekezett nem venni tudomásul a nagy változást; úgy tett, „mintha” minden maradt volna a régiben. Ez a „mintha” a romantika és a német klasszicizmus. Klasszicizmus és romantika egyaránt elfordult a jelentől: a német klasszikusok egyszerűen nem beszélnek róla, a romantikusok pedig a Rousseau-tól örökölt kultúrpesszimizmussal keserűen elítélik a reménytelen kort, amelyben élnek. Klasszikusok és romantikusok egyformán a múltba menekülnek a jelen elől: Görögországba és a középkorba.
A német romantika egyenes folytatása a francia és angol preromantikának, amelyet a Sturm und Drang közvetített át Németországba. A kiérett, igazi romantikát viszont a németek adják át azután az angoloknak, majd jóval később a franciáknak és közben Európa kisebb népeinek, amelyek életében a romantika a legdöntőbb fordulat. A romantika igazi hazája Németország, amint a klasszicizmusé Franciaország. A francia természettől fogva klasszikus, a német pedig romantikus. „Franciaság és németség”, mondja Novalis, „két őrök karakter, amely egy-egy országban többségre jutott”. A francia romantika nagy alkotásai miránk csaknem klasszikusként hatnak, míg a német klasszikusok Franciaországban és Angliában az ottani romantikát ihlették meg. A franciák szemében a Faust romantikus remekmű – és valljuk be, igazuk is van. Ezért talán nem vétünk nagyot, ha a német klasszicizmust a vele egyidejű és tőle elválaszthatatlan romantika keretében tárgyaljuk.
