A világirodalom története/VII.-3. fejezet

← Az ancien régime

A világirodalom története szerző: Szerb Antal VII./3. fejezet – A német irodalom a XVIII. században

A romantika →

A XVIII. század közepén kezdődik el a német irodalom virágkora. Nagy Frigyes porosz király diadalai nyomán megerősödik a német nemzeti önérzet; de ennél is fontosabb Nagy Frigyes ellenfeleinek, a franciáknak, a francia Felvilágosodásnak hatása. Maga Nagy Frigyes is franciául írt; a németet kocsisnyelvnek, irodalmi kifejezésre alkalmatlannak tartotta. A francia irodalom eredményeinek asszimilálása, vagy a velük való szembehelyezkedés e század német szellemi életének egyik legfőbb kérdése.

Pietizmus

De ugyanekkor a német szellemmel eggyéforrt protestantizmus is új erőre kap a pietizmusban. E vallási mozgalom meddő teológiai viták helyett az érzelmi, bensőséges áhítatban látja a vallásosság lényegét; hívei, die Stillen im Lande, felszabadítják a német kedélyvilág mélységeit és előkészítik a szentimentalizmus útját a lélekben.

Lipcse és Svájc harca

A német írók hivatása az, hogy áthidalást keressenek a bennük működő két ellentétes irányú erő, pietizmus és Felvilágosodás világosodás, vagy tágabb értelemben kereszténység és új pogányság között. Ebből a magasztos szellemharcból születik meg a század végére érve a német szellem legnagyobb alkotása, a Goethe-kor humatitás-eszméje.

A német irodalom felújulása, amint illik a német alkathoz, az elméletből indult ki. A lipcsei Johann Christoph Gottsched (1700–1766) a francia klasszikus mintaképek és a wolfiánus racionalista bölcselet alapján rendszerbe foglalta a helyes irodalom szabályait és mintegy tíz éven át, kb. 1730-tól 1740-ig olyan ízlésdiktátori szerepet töltött be, mint az angol irodalomban egy félévszázaddal előbb Dryden. Közben ellenfelei támadtak a svájci Bodmer (1698–1783) és Breitinger (1701–1776) személyében. Az alapelvekben egyetértettek, de a vallásos svájciak a francia irodalomnál erősebben vonzódtak a rokonszellemű angol irodalom, elsősorban Milton felé, akit Addison ebben az időben fedezett újra fel és hozott újra divatba. Milton olvasása közben eszméltek rá, hogy a csodás elemet nem lehet kiküszöbölni, ha még oly racionálisan szabjuk is meg a költészet alapszabályait.

Klopstock

Az események a svájciakat igazolták, mert Milton követője és Bodmer pietista tanítványa volt a felújuló német irodalom első nagy neve, Klopstock.^[1] Ebben a kemény és ünnepélyes északnémetben éppoly határozottan lép fel a költői hivatástudat, mint csodált mesterében, Miltonban. Mikor elbúcsúzik iskolájától, búcsúbeszédében arról beszél, el kell jönnie a költőnek, aki megírja a német eposzt. Azután leül és megírja a német eposzt, a Messiást.

Eredetisége

Fellépése a német irodalom egyik legnagyobb fordulata. Géniusza egyik napról a másikra emeletekkel feljebb vonta a német irodalom szintjét és ugyanakkor, amikor a német irodalom sajátosan német lett, már egyenrangúvá is vált a nagy európai irodalmakkal. Tette elsősorban nyelvi tett, éppen ezért nehéz meghatározni: felszabadította a német költői nyelvet a barokk és a franciás klasszicizmus józan-száraz szabályai alól, beleszabadította a költészetbe az irracionális lélekterületek zenéjét és forgószelét. Nagy segítségére volt, hogy szakított a rímmel és időmértékes antikos verseket írt, Messiását is hexameterekben írta. A szokatlan versmérték arra kényszerítette őt és követőit, hogy szakítsanak minden szokványos kifejezéssel és az új mértékbe illő új kifejezéseket keressenek. Az új szavak azután új érzések hordozójává lettek: Klopstock verseiben bontakozik ki a szentimentalizmus legszélsőségesebb és legköltőibb formája, a német szentimentalizmus, amelynek mibenlétével később majd foglalkoznunk.

Emberi alakja

De emberi alakja talán még költészeténél is fontosabb hatást tett. Mikor az ifjú Goethe felkereste a híres költőt, azt találta, hogy Klopstock úgy viselkedik, mint a mennyei dolgok földi ügyvivője. Önérzete határtalan volt; amikor szerelméről valami nagyon nagyot akart mondani, azt mondta: „egy női Klopstock!” Csalódások sosem érték; első fellépésétől kezdve rajongók bélelték körül életét, egész Németország, sőt a külföld is ünnepélyesen várta a Messiás elkészültét. Ha még hozzávesszük tárgyának vallásos jellegét, megérthetjük Klopstock költői méltóságtudatát, amely kihatott kortársaira, emelte a költők rendi önérzetét és az irodalom társadalmi megbecsültetését.

A Messiás

A nagy eposz húsz énekben mondja el Krisztus utolsó földi napjait, halálát és mennybemenetelét. Az intrikát miltoni reminiszcenciákkal ellátott, de Miltonéinál sokkal tehetetlenebb ördögök vezetik. Az eposz tulajdonképpen első három énekével aratott átütő sikert, a következő, egyre gyengébb és egyre nagyobb időközökben megjelenő részleteket nagy tisztelettel, de egyre kevesebb őszinte érdeklődéssel fogadták. „Klopstockot sokan dicsérik, de kevesen olvassák”, mondta Lessing; és amikor az elszánt Klopstock 1772-ben az utolsó énekkel is elkészült, műve már anakronizmus volt.

Azóta is kevesen tudták végigolvasni. A fő nehézség az, hogy nincs benne semmi fogható, semmi, amit le lehetne rajzolni vagy prózában el lehetne mesélni, csak a szférák zenélnek, csak a szavak visszhangos és szép dübörgését halljuk. „Körvonal, súly, hangos zaj ünneprontás volna ebben az atektonikus világban, amelyre fényhomályos takarót borít az Istennel társalkodó lélek áhítata”, mondja Turóczi-Trostler. Nincsenek benne alakok, csak túlvilági lények, pedig a sokezer kerub és szeráf helyett többet érne talán egy ember. Még a legemberibb Abbadona, a lázadását bánó, zokogó, szentimentális ördög, aki annyira meghódította az olvasónők szívét, hogy könyörgésükre a költő kegyelemről gondoskodott a számára.

Wieland

Klopstock ellenlábasa Christoph Martin Wieland (1733–1813), a francia rokokó-frivolitás képviselője a német költészetben. Maga nagyon nehezen vetette le pietista gátlásait, de attól kezdve elbeszélő költeményeiben és terjedelmes antik beöltöztetésű regényeiben (Agathon, Die Abderitert stb.) „érzéki örömökre” beszélte rá Németországot. Legsikerültebb műve az Oberon (1780), regényes eposz, Shakespeare Szentivánéji álmának és Huon de Bordeaux mondájának elemeiből szórakoztató mesét sző egy lovagról és egy kalifa lányáról, akik szerelmesek és nem tudnak várni.

Wieland a közönség, különösen az előkelő világ kedvence volt; megmutatta, hogy nemcsak franciául lehet szellemes, frivol és „felvilágosult” könyveket írni.

Hainbund

Klopstockért viszont a fiatal költők lelkesedtek, így a göttingai Hainbund, amelynek tagjai oltárra helyezték Klopstock képét, ellenben elégették az erkölcstelen Wieland könyveit, azután ógermán modorban körültáncoltak egy fenyőfát. A Bund legnevezetesebb tagjai L. H. Ch. Hölty (1478–1776), aki az akkor nagyon divatos sírversek szakköltője volt és Johann Heinrich Voss (1751–1826), a Homéros-fordító és a Luise c. polgári idill szerzője.

Gessner

Salomon Gessner (1730–1788) szentimentális prózaidilljei különösen Németországon kívül arattak nagy sikert és a német rokokónak olyan sikeres exportcikkei voltak, mint a meisseni porcelánfigurák.

Lessing

Mindezeket és sok-sok kortársukat, akik oly megható jelentéktelenségben szoronganak Goethe önéletrajzának, a Dichtung und Wahrheitnek egyik fejezetében, árnyékba borítja Lessing^[2] fölényes és harcias intelligenciája. Lessing ebben az éleseszű században is a legokosabbak közé tartozott. A pascali embertípusba, amelynek emésztő szenvedélye az igazság, amelynek öncél és legfőbb gyönyörűség a gondolkozás. Műveinek máig ható varázsát az adja, hogy át tudják sugározni az olvasóba a gondolkozás közben érzett örömet. Látjuk, hogyan születik meg szemünk előtt, hogyan ölt testet, lesz egyre harcosabb és diadalmasabb a gondolat. Egy csodálatos értelem karonfog bennünket és megmutatja nekünk műhelyének titkait.

Ez a magyarázata annak, hogy Lessing elméleti és sokszor eléggé elvont írásai, a Laokoon és a Hamburgische Dramaturgie oly szuggesztív hatást tettek az egykorú ifjúságra, mintha tüzes költemények vagy politikai iratok lettek volna. Velük indul meg a német irodalom- és művészetelméleti írások nagyszerű sora. Macaulay Lessinget Európa legnagyobb kritikusának nevezte.

Laokoon

Első híres elméleti munkája, Laokoon oder über die Laokoon Grenzen der Malerei und Poesie (1766) megdönti azt a renaissance-barokk elvet, hogy a költészet „beszélő festészet”, véget vet az unalmas leíró műfajok terjedésének, megmondja, mi a döntő különbség térbeli és időbeli művészetek közt. Még fontosabb a Hamburgische Dramaturgie (1767–1769): színházi kritikákból áll, de sokkal több, mint színházi kritika. Lessing a francia klasszicizmus híres játékszabályait, a hármas egységet annak az Aristotelésnek alapján dönti meg, akit éppen a franciák tekintettek bibliájuknak. Kritikájával felszabadította a német és általában az európai drámaírókat a francia mintaképek nyomasztó súlya alól. Későbbi vitairatai közül kiemelkedik a Die Erziehung des Menschengeschlechts, Lessing deisztikus vallásosságának és az emberiség lelki fejlődésébe vetett hitének nagyszerű összefoglalása.

Színművei

Intelligenciája sugárzik ki alkotói tevékenységéből is. Színművei közül különösen három emelkedik ki. Minna von Barnhelm a legjobb német vígjáték, a hétéves háború világában keletkezett, Nagy Frigyes fénykörében; „a porosz becsületesség és szász hűség”, szóval a német erények megdicsőülése, a német nemzeti öntudat és öndicsérő hajlam egyik első irodalmi megnyilatkozása. Az Emilia Galotti klasszikus zártságban, a szükségszerűség elvéhez való szigorú ragaszkodásban nem marad el a legjobb Racine-drámák mögött sem, ha költői szépségben nem is éri utol azokat. Minden mozzanat gondosan megokolt, talán túlságos gonddal is, a megokolás szinte fontosabb, mint a dráma – de az embert éppen ez az intellektuális feszültség, az okosság hatalma fogja meg. A harmadik pedig Lessing legmaradandóbb alkotása, a Nathan, der Weise (1779). Ez a drámai költemény a Felvilágosodás szellemének, a vallási türelemnek, fajták közti megértésnek, magasabb emberiességnek költői kifejezése. Lessing a zsidókat védi benne – egyik legjobb barátja, Moses Mendelssohn zsidó volt –, de ha korában a zsidók nyomják el a keresztényeket, bizonyára egy bölcs keresztény lesz a darab hőse; mert nem a zsidót, hanem az embert védi, akit embertársai embernél kevesebbnek tekintenek.

Szociális szellem

Miss Sarah Sampson c. drámájának polgári tendenciája, az Emilia Galotti zsarnokellenes éle és a Nathan kiállása az üldözöttekért mutatja, hogy Lessing a társadalmi problémák iránt sem volt érzéketlen, az eljövendő forradalom előszele őt is érintette.

Lábjegyzetek

1. Friedrich Gottlieb Klopstock szül. 1724-ben Quedlingburgban, apja ügyvéd. A Messiás eleje 1748-ban jelenik meg névtelenül a Bremer Beiträge c. folyóiratban, a német felújulás első orgánumában. 1750-ben Bodmer vendége Zürichben. A puritán Bodmer csalódik védencében, mert a heiliger Jüngling korcsolyázik. 1751-ben a dán király meghívására Koppenhágába megy, kegydíjat kap és Messiásán dolgozik. Később mint dán királyi tanácsos él Hamburgban. Lelkesen üdvözli a francia forradalmat, a köztársaság pedig díszpolgárává választja, 1803-ban hal meg, temetése nemzeti esemény.
2. Gotthold Ephraim Lessing szül. 1729-ben Kamenzben, lutheránus lelkészcsaládból. 1748-ban Berlinbe megy, hogy mint irodalmár keresse meg kenyerét. Kínos összeütközésbe kerül ifjúkora nagy bálványával, Voltaire-rel, 1760–1765: Tauenzien tábornok titkára Breslauban, megismeri a háborús világot. 1767-től a hamburgi nemzeti színház dramaturgja, 1770-től a braunschweigi herceg könyvtárosa Wolfenbüttelben. 1776-ban megnősül, de felesége két év múlva gyermekágyban meghal. Lessing 1781-ben halt meg.