A szerelmes vándor
1.
Szemednek égi szép szónoklata,
Mely ellen nem lehet felhozni érvet,
Esküszegésre nem az bíztata?
Érted szegett szót bűntetés nem érhet.
Én földi nőhöz lettem hűtelen,
Te istennő vagy: hozzád nem tehát;
Szóm földi volt, te égi szerelem:
A te kinyert kegyed kegyelmet ád;
Esküm lehellet volt, s a puszta pára,
Te szép nap a ki fényt lövelsz reám,
E pára-esküt e nap fénysugára
Töré meg: az hát nem az én hibám.
S ha én törém: melyik bolond ne törne
Nagy bölcsen esküt, ily édent ha nyerne?
2.
Érparton ült a szép Vénus s vele
A fris Adonis, gyermek-ifju még;
Szeme oly csáb-nézéssel volt tele,
Milyen csupán a Vénuséban ég.
Fülét lekötni el-mesél neki,
Kegyet mutatgat a szemét igézni,
Szivét megnyerni itt s ott illeti:
Ez édes újj erényt le tudna győzni!
De, vagy nem értik az éretlen évek,
Vagy nem kivánja a mit így kinál:
A szende pedzőn nem fog a csalétek;
Nevet csak mind e csábításinál.
A szép királyné eldől most hanyatt:
A balga bárgyu meg kelt, s elszaladt.
3.
Ha a szív hitszegő, hitet rá hogy teszek?
Oh nincs hűség szilárd, ha csak nem bájt imád:
Magamhoz hitszegő, tehozzád hű leszek;
Az eskü tölgy nekem, neked hajjó füz-ág.
Tudós elhágy szakot s könyvévé lesz szemed,
Hol mind ez üdv honol mint egybe fog müvészet;
Ha czél, tudás: elég ismerni tégedet,
Tudós a nyelv a mely jó tud dicsérni téged.
Teljes tudatlan az ki lát s nem bámulód,
Nekem dicséretem, hogy én csodáltalak:
Zeusz villáma szemed s szörnyű dörgése szód,
Mik édes tűz s zene ha nem gyulaszt harag.
A milyen égi vagy, bocsásd meg, oh! e tettem,
Hogy menny dicséretét ily földi ajkra vettem.
4.
A harmatos reg jól még föl se szikkadt,
S a nyáj alig tért bokrok árnyasára
S Cytherea, ki szerelmébe tikkadt,
Adonisára már epedve vára;
Egy fűz alatt, mely a patakra lengett
Hol Adon’ szokta hűteni hevit.
Hő volt a nap; hőbb az ki rá lesengett
A gyakran meg-megfordulóra itt.
S im végre jön, mezét ledobja – s álla
Az ér zöld partján tiszta meztelen:
Lángot lövelt a nap le a világra,
De nem oly forrót mint e női szem.
Meglátja az, s mint áll, beugrik. „Oh!
Zeusz! – mond a nő – mért nem vagyok folyó!«
5.
Szerelmem szép, s még csalfább, lebbenékeny,
Galambszelíd, bár sem hű, sem igaz;
Fénylő üvegnél, s mint üveg törékeny,
Rozsdát fogó vas, bár lágy mint viasz;
Hó líliom mit színez rózsa szála;
Nincs senki szebb, sem csalfább senki nála.
Ajkamra ajkit mennyiszer tevé le,
Hűséget eskve minden csókja közt!
Hány mesét költe múlattatni véle,
Ijesztve szívem, bár félt, hátha veszt.
S mi közben ennyi szót eltékozolt:
Hit, eskü, köny és minden tréfa volt.
Égett a lángtól mint a szalma ég,
Kiége gyorsan mint szalma elég;
Szítá és oltá a szerelmi vágyat,
Bucsút vőn, és meg visszatérni vágyott.
Inkább ledér volt ez vagy szerető?
Legjobba’ rosz, s egyben sem kitünő.
6.
Ha a zene s az édes vers-müvészet,
Mint illik is, két testvérűl egyez:
Nagy szerelem fűz akkor össze véled,
Mert néked az kedves, nekem meg ez.
Te Dowlandért rajongsz, ki mennyei
Lantjával elragadja a szivet;
S én Spenserért, kinek mély versei
Felülmulók minden dicséretet.
Te azt az édes zengzetet veszed be
Mint Phoebus (zene-király) lantja ád;
Míg én meg úgy merűlök élvezetbe,
Ha énekelni hallhatom szavát.
Istenök egy, mint költők hirdetik,
Lovagjok egy, s tebenned mindenik.
7.
Szép volt a reg hogy a szép Vénus indul,
- * * * * [Elveszett sor.] * * * * *
Tejszin galambjánál fehér’b a kintul,
Adonisért, a nyers, vad ifjuért.
Helyet foglalni egy halomra lép fel,
S im jő Adonis kürttel és kutyákkal,
S a balga nő, jó szándéknál egyébbel
Letiltja őt e téren kelni által.
„Egy édes ifjut láttam egykor itt
– Szól – látomány nem volt keservesebb!
Vadkan hasítá mélyen czombjait,
Én czombomon nézd – szól – itt volt a seb!”
S mutatta; az meg többet látva,
Futott pirulva s ott hagyá magába.
8.
Szép rózsa, szép virág, bimbó-korán
Letört s tavaszszal hervadt rózsaszál!
Fénylő igaz gyöngy, s hajh! hogy oly korán
Megölt éles tövissel a halál!
Mint zöld gyümölcs, mely függ a fán, s lehull
Előbb mint kéne, szél zugásitul.
Siratlak, ámbár nincs reá okom;
Miért? Mert tőled mit sem örököltem.
És még is többet mint kivánhatom;
Miért? Mert tőled mit sem esdekeltem.
De még is, oh bocsáss meg, jó barát:
Te rám neheztelésedet hagyád.
9.
Myrtus lugosban együtt ültenek
Vénus s Adonis, s hogy gerjesztené:
Elmondta Mars isten mint nyerte meg,
S hogy lett azé ő, az meg az övé.
„Nézd, így ölelt – mond – a had-isten át,”
S Adonist ekkor ő is átfogá;
„Nézd, így bontá le – mond – ezen ruhát…”
Talán ez a csáb majd fog hatni rá;
„Nézd, így ragadta meg – mond – ajkimat,”
S ajkával ajkán a fogást mutatja;
De mint lélekzetet vesz: az szalad:
Se bája nem fog rajt, se gondolatja.
Ah! ilyen édes csókot én ha kapnék
Az én hölgyemtül, a míg elszaladnék!
10.
Vén kor, ifjuság,
Együtt meg nem élnek:
Telve ez gyönyörrel,
Telve búval az;
Ez mint nyári reggel,
Az viharja télnek;
Az kopár, rideg tél,
Ez nyiló tavasz;
Ez örömre száll,
Az kidől, zihál;
Sánta az, s ez fürge itt;
Bátor ez s meleg,
Gyáva az s hideg;
Ez vad, az pedig szelid.
Vén kor, én utállak!
Ifjuság, imádlak!
Ifju még az én hivem.
Vén kor, én gyülöllek!
Pásztor, hadd ölellek!
Hosszú már a késelem.
11.
A szépség csak hiút, kétes vagyon,
Felcsillanó fény mely hamar kiég;
Üveg, törékeny s porlatag nagyon,
Vírág mely elhal, bár most nyilt ki még.
Kétes vagyon, virág, üveg, sugár;
Csak egy percz: s veszve, törve, halva már.
S mint elveszett vagyon ritkán kerűl meg,
S a fény ha megfakult, örökre az,
S a holt virágok hervadón terűlnek,
S a tört üveg számára nincs ragasz:
Igy a muló báj veszve mindörökre,
S hijába máza, irja, gondja, tükre.
12.
Jó éjt, nyugalmat. Ah! egyik se részem:
Jó éjt kiván, ki nyugtom elvivé;
S szobámba űz, mit bú borít egészen,
S hol hervadás gyász gondja e szivé.
Élj boldogúl – szólt – s holnap újra térj be!
En boldogúl, ki bút kap estebédre?
De válni úgy vált, édesen nevetve;
Gunyból-e vagy jóságbul? ez talány.
Örült, lehet, hogy igy lát számkivetve;
Vagy visszavándorolni hítt talán?
„Vándorlani” jó szó ily árnyra mint te,
Kinek csak gond, de jutalom nem inte.
13.
Uram, szemem hogy néz kelet felé!
Őrt vált szivem, s mindent, mi él, a reg
A renyheségből hogy szólít elé!
De szemeimnek még sem hihetek.
Hallom dalát a zengő fülmilének,
S ohajtom, lenne bár pacsirta-ének.
Mert hajnalpirt köszönt ez énekével
S elűzi a setét, bus álmu éjt.
Az éj ha tűnt, lánykámhoz megyek én el,
Hol szív reményt lel és szem drága kéjt.
Bú ott vigasz lesz, vigasz búval vív ott;
Mért? mert sohajta és holnapra hívott.
Volnék csak ott, az éj majd tudna törni,
Míg most a percz egy-egy óráig ér;
Most mindenik percz egy hó lesz, gyötörni.
Ne értem, nap! kelj a virágokér’.
El, éj! s te jer, végy kölcsön tőle, jó nap!
Fogyj, éj, ma éj; és nyúlj hosszabbra hónap!
14.
Volt lánya egy nemesnek,
Hármak legszebbike;
S lett az fülig szerelmes
A nevelőjibe.
Míg egyszer a legszebb vitézt
Pillantá meg szeme,
S most ingadozni kezde.
Kétes tusája hosszú
Mit szíviben vivott:
A mestert hagyja-é el,
Vagy a szép lovagot?
S megölje? ezt eldönteni
Hajh! nagy gondot adott
A balgatag leánynak.
De válni kell egyiktől,
S ez még több gondot ad,
Mert birni mind a kettőt
Lehetlen, nem szabad.
S im vesztes kettejök közt
A hű lovag marad.
A lány, hajh! nem segithet.
A könyv az mely a fegyvert
E harczon megveré;
A tudomány hatalma
Mely a lányt elnyeré;
S csicsíja… a kisasszony
A tudós emberé.
Itt vége énekemnek.
15.
Egy nap a szerelem (ah!
Mindig május a hava)
Bájvirágot láta meg
Mint a légbe leng-lebeg,
Melybe, bársony szirmon át,
Csalfa szél utat talált.
S felsohajt a szerető,
Mért e szél nem lehet ő?
»Arczodat csókdossa szél,
Mért hogy én is nem? – beszél –
Hajh! de esküt tőn kezem:
Tövedről le nem veszem.
Ifjutól mi balga tett,
Ki édesért ugy eped!
Fel ne ródd vétkűl nekem
Hogy érted esküm szegem;
Kiért Zeusz esküt teszen
Hogy Juno csak szerecsen;
S istenségiről letenne
Érted, s halandóvá lenne.«
16.
Nyáj nem legel,
Juh nem nevel,
Kos nem szökell:
Minden oda!
Szerelem tűn
A hűség szűn,
Sziv nem ég hűn:
Ez az oka.
Oda ajkam minden víg dala,
Szeretőm szerelme mind oda,
S hol a hű szerelmi láng lakott.
Egy örökre szóló »nem« van ott.
Boszus szerencse, átkos, lenge nő!
Semmi kétség,
A ledérség
Jobban asszonyokban lelhető.
Mély gyászban élek,
Mitől se félek,
Sivár az élet
S rabság nekem.
Szivem szakad
S írt mi sem ad…
Oh kárhozat!
Kín s gyötrelem!
Pásztorsípomban semmi hang,
Ürüm kolompja gyászharang,
Ugráncsi kis kutyám se játszik,
A mint szokott, sőt félni látszik.
Mély sóhajom
S kinos bajom
Vonítva osztja érezőn;
A szivtelen
Föld nyög velem
Mint száz levert hős vérmezőn.
Nem lejt vig ár,
Nem szól madár,
S hijába vár
Zöld színt a tér.
Nyáj kesereg
Vagy szendereg
S nympha-sereg
Ijedve fél.
Mind az a kedves mulatkozás,
Mind az a vidám találkozás,
Mind oda az esti élvezet,
Mert szerelmünk meghalt, elveszett.
Isten veled,
Kitől ered
Minden kinom, te legszebb drága kincs!
Bus Coridon,
Már jól tudom,
Magában él és semmi enyhe nincs.
17.
Ha már választa nőt szemed,
S elérted űzött őzikéd,
Az értelemnek adj helyet
És arra bizd a sziv ügyét.
S tanácslód bölcsebb fej legyen,
Ki sem gyerkőcz, sem nőtelen.
S ha ajkad vallomást fakaszt,
Ne mézes szókkal ejtse szád,
Mert csalfa tőrnek véli azt;
A béna könnyen lel hibát.
De mondd ki nyiltan: szereted,
S cserébe add személyedet.
És bármi zord is homloka,
Még éj se lesz, s már földerül,
S nagy későn bánja meg maga
Hogy fosztva volt ez élvitül.
S lesz dupla vágy még reg előtt
A mit haraggal ellökött.
És bármiként erősködik,
Átkoz, szidalmaz s mond nemet:
Ereje végre megtörik
S ármánytól megtanítva fedd:
»Ha oly erőm van mint tiéd,
Hitemre, ezt meg nem nyeréd!«
Szabd vágyihoz minden utad,
Ne sajnálj adni, s főleg ott
Hol érdemed jutalmat ad,
S mit néki a hir bésugott:
Bármily erősség, vár, torony:
Golyó ledönti ha arany.
Szolgáld mindig igaz-hiven,
S ha kérsz, légy hű s mértékletes;
S hozzád míg ő nem hűtelen,
Ujabb szerelmet ne keress;
S ha alkalom nyil, megragadd,
Bár ő akármint megtagad.
Mit csalfa csellel sző a nő,
Ő arra szép külszint tapaszt,
Az ármány nem bukkan elő,
S kakasa meg se sejti azt;
Avagy nem untig hallod-e:
Csak semmi a nő-ajk „nem”-e?
S ha küzd a férfival a nő,
Bünért küzd s nem hogy szent legyen;
Egök nincs; lesz szenteskedő,
Ha rajt erőt a kor veszen.
Ha ágyban élvnek egyedül
Csók kéne: nő nőt vesz nejül.
De csitt, elég! sok is nagyon!
S ha hölgyem is hallá e dalt,
Tudom hogy lesz mit hallanom
Hogy nyelvem ollyan hosszu volt.
S pirulni fog, bevallom itt,
Hogy igy feltártam titkait.
18.
Élj velem és légy kedvesem,
És minden üdv mienk leszen
A mit hegy és völgy, rét, patak
S a szirtes ormok nyujtanak.
Majd ott ülünk a szirtre fel
S nézzük hogy a nyáj mint legel;
Majd ott, hol lejtve zeng az ár
És véle a dalos madár.
Ágyat vetek ott rózsákból,
Ezer illatos virágból,
Virág borúl kalapodra,
Myrtus lesz a ruhád fodra.
Öved folyondár s szalmaszál,
Rajt gomb borostyán, csat korál;
S ha néked üdv ez és öröm:
Ugy élj velem s légy kedvesem.
A kedves válasza.
Ha a világ s szerelem ifju volna,
S a pásztor ajka igazat ha szólna:
Rá birna e kis öröm engemet,
Hogy veled élnék s lennék kedvesed.
19.
Egykor, a vidám tavasz
Egy napján esett meg az,
Nyájas árnyon ültem én
Myrtus lugas enyhhelyén.
Vad szökelt, madár dalolt,
Fű, fa mind fejlőbe volt.
Bútalan minden, csupán
Egy nem, a kis csalogány.
Az, szegény, búba merűlt,
S mellel egy tövisre dűlt,
Ott fakadt bús zokogásra,
Szánalom volt hallgatása.
Gyűjj, gyűjj, gyűjj! majd igy kiált,
Majd e hang „teru”-ra vált.
S halva ezt a bús panaszt,
Majd hogy könyre nem fakaszt.
Mert az élénk búval szembe
Magamé jutott eszembe.
Ah! hijába mind e gyász,
Szánalomra nem találsz;
Fa nem érez, meg se hallhat,
Szivtelen vad rád se hallgat.
Pandion király halott,
És hived mind sír alatt;
A madár-társ mind vidúlt, dall,
S nem törődik a te búddal!
Épen igy, lásd, mint szegény te,
Nem lelek szánalmat én se.
Míg a csalfa sors mosolyga,
Nem hivők: csalás a dolga;
Minden, a ki hizeleg,
A nyomorban nem hived.
Könnyű a szó mint a szél.
Hű barátot hol lelél?
Minden ember kész barát,
Míg kezed dús s bőven ád;
Ám ha elfogyott a kincs,
Búdba részes senki sincs.
Ki pazarlóvá leve,
Jóltevő lesz a neve,
S a hizelgés egyre jár.
„Jaj be kár, hogy nem király!”
Légyen bűnre kész szive,
Elcsábítják izibe;
Bolonduljon nők után,
Meglesz a mit ő kiván;
Ámde balsors érje csak,
Vége nagy csodáinak!
Ki előbb előtte kész
Szolga volt, most rá se néz;
A ki hű s igaz barát,
Osztja sorsod nyomorát:
Légy te bús, sirása hallszik;
Légy te ébren, ő se alszik.
Igy, nem érhet bú mi se
Hogy ne lenne részese;
Ez a jel melyből kilátod
Ki hizelg s ki hű barátod.
20. A phönix és a gerle.
A leghangosabb madár
Mit az Arab puszta szül
Szolgáljon gyászhirnökül
Mely a sort megnyitva jár.
Míg te, huhogó bagoly,
Ellenség előfutárja,
Ki csak a rosz véget várja,
Innen eltakarodol!
Eltilt e gyülekezet
Minden öldöklő madárt,
Csak a sast nem, a királyt;
Szigorú a gyászmenet.
Fehér mise-ingiben
Pap gyanánt a hattyu kell,
A ki gyász-dalt énekel,
Igy kivánja a requiem.
S varju, te három-koros,
A kinek setét a fajta
S hangja gyászoló, te majd a
Gyászolókkal lészsz soros.
S itt a gyászkar kezdete:
Szerelem s hűség kihült,
Gerle s phőnix elrepült,
Közös lángba messzire.
Úgy szerettek, hogy szerelme
A kettőnek egy vala,
Itten a szám megcsala:
Lényre kettő s egy az elme.
Távolt a szív s még se válva;
Gerle és szerelme közt
Látni távolt s még se közt,
Minden így vallá csodálva.
Köztük oly szerelem ége
Hogy a gerle fő java
Phönix arczán lángola;
Egyik a másiknak éke.
A tulajdon egyre megy,
Ugy hogy az nem az leve,
S egy természet két neve
Sem a kettő nem, sem egy.
Megzavartan állt az ész,
Látva váltat összenőni
S két különt ugy egybejőni
Hogy egészszé lett a rész;
„Mily igaz pár! – így kiált –
Egy hogy egyez! nem az észben,
Szerelemben van az ész ben
Ha ily egygyé lesz a vált.”
S ezt a gyászdalt irta erre,
A phönixre s gerliczére,
Hű szerelem tükörére,
Kar-dalul a gyászesetre:
Gyászdal.
Szépség, ritkaság, hüség,
Kellem és egyszerüség
Osztja itt e sír hüsét.
Most a phönix fészke holt;
S a ki oly hű gerle volt,
Örök létre vándorolt,
Sarjadékok nincsenek,
S nem, mert tán erőtlenek,
De oly szűzen éltenek.
Hűség látszik, bár lehetlen,
Báj dicsekszik, érdemetlen,
Báj s hűség itt van temetten.
Jó lesz, hogy ha ide lép
A ki hű vagy a ki szép:
Itt sohajtson imakép.