A szerelmes kurtizán
Ámor, habár csak iskoláskölyök,
mégis nagy úr az istenek között:
nincs csodatevőbb, világrendjebontóbb,
ki által ostobákból okosok
és bölcs Cátókból lesznek kicsapongók
és bárányokká válnak farkasok,
a vak látó lesz és a látó vak lesz:
tanú Polyphémos, tanú Herakles;
egyik, ki sziklatrónusán nyögé
szerelmi gondját a szelek közé
s hogy elbájolja drága nimfalányát,
vizek tükrénél borotválkozott;
a másik elcserélte buzogányát
orsóval, s lányért lánnyá változott...
Százat mondhatnék... Boccaccio beszél el
egy példát, és nem közönségeset:
ifjú Chimonról szól ez az eset,
szép fiu volt, de savanyú kedéllyel:
lám ugyanez ma kedves és vidám,
mert egy pillantás visszaadta kedvét,
a szerelem kinyalta ezt a medvét...
Mi tett csodát itt? Két szép szem csupán.
Kipallérozván Ámor, a bölcs pallér,
általa Chimon máma kész gavallér.
De nem erről kivánok szólni most,
hanem arról, hogy egy oly könnyü lányka
szivében, aki könnyü kéjet oszt,
hogy ébredhet szerelem tiszta lángja.
Hősnőm büszke volt és bizarr leány,
senkise tudott vele bánni tán.
Rómában élt, és lábainál nyüzsgött
a hódolók tömegje, és ha püspök
jött, süveges, botos monsignorok:
az néki semmi volt és kis dolog,
nagyobbra volt igénye, bíborosra,
hogy szeszélyének rabjává tapossa,
s ágyáig az is csak ritkán hatolt,
ha a nagybátyja nem a pápa volt.
Sőt hogyha szemét olykor rávetette
maga a pápa: azt sem sokba vette.
Büszkén hordta gőgszagu köntösét,
melyen sok gyémánt égett szerteszét
és drága himzés és ezer zsinorzat...
Ámor, ki minden gőgtől visszaborzad,
meg akarta alázni e szivet,
addig mesterkedvén, míg el nem éri,
hogy lángra gyujtsa őt egy szép s hideg
legelegánsabb ifju Róma-béli.
Camillenek hívták a fiút, s a hölgyet
Constancenak. És bár a fiú szelid
s nyájas modoru, ezt a szívgyötörtet
félelem fogja el ha közelit
szivének ifja. És be nem merészli
vallani vágyát; csupán sóhaja
árulja néha el, hogy mi baja.
Óh, életében most először érzi,
mi a szemérem és tartózkodás.
Camille mitsem vesz észre. Ily csodás
gőgű szivben hogy sejtene szerelmet?
Constance pedig csak sóhajt ifja mellett
és ránéz, aztán csak sóhajt megint,
s minden pompa közt bús álmokba ring.
Még a szépségéből is szinte veszt már,
rózsából liliommá válni kezd már.
Történt, hogy Camille vacsorát adott
barátainak. Hölgyeket is hoztak.
Constance is ott volt. Bölcsen vígadott
a társaság; mert ritkán szórakoznak
az ilyenfajta hölgyek szent-hideg
vagy tudományos, unalmas beszéddel.
Csak Constance volt a viccekre süket
s csak ő előle nem fogyott az étel.
S oszlottak már, megvolt a vacsora:
de legelőször Constance tűnt tova,
elrejtőzvén egy ágymögötti zugba.
Nem ügyelték: mindenki látta, tudta,
hogy rossz kedvű, gondolták, hazament,
vagy valami szerelmes üzlet hivja. -
Nemsokára egyedül maradt ifja,
a vendégek elmentek. Néma csend.
Camille leül és írni kezd. A lányka
egyedül vele végre, mint kivánta!
De előjönni sem mer, úgy remeg:
csak azt tudná, hogyan szólítsa meg!
és hogyan mondja meg neki, mi bántja? -
De végre látja, hogy nincs hátra más
s előjön. Képzeld, milyen bámulás
fogja Camillet el.
- Asszonyom! - kiáltja -
hát így lepi meg ön barátait?
Leülteti, majd várva egy kicsit:
Ki hitte volna - kezdi - hogy ön itt van?
S ki bujtatta el ott az ágykalitban?
- A szerelem - felelte, s elpirúlt
mint egy süldőlány (óh csodálatosság!).
Venus papnője, ama kitanult,
kire máskor csak festve jő pirosság.
Camille is azt már gyanitotta rég,
hogy szeretik - mert nem volt oly tudatlan,
hogy meg ne értené az arc jelét;
de hogy még jobban lássa s biztosabban,
s mulasson rajta, hogy e büszke szív
mennyire lett alázkodó s naív,
hideget játszik. A nő csupa sóhaj;
de mert végre is a gyötrelmes óhaj
nem hagyja néma lenni, belekezd:
- Nem tudom, mit mond hozzá - nyögve szólal -
mit szól hozzá, hogy Constance merte ezt,
hogy bús szerelmét megvallhassa önnek.
Pirulnom kell, ha rája gondolok:
magamfajtának máskor kis dolog,
de nagy dolog valódi szerelemnek.
Nincs más mentségem, mint hogy rossz vagyok,
s a múlt, melyet jaj! le nem rázhatok.
Legalább, Camille, őszintén bolondok
a szavaim. Jaj, látom, bármit mondok,
neked nem tetszik. Épp szerelmem árt:
de árt, nem árt, Constance imád örökké.
Vessed meg! űzd el! verd ki! ő csak áld.
Zárd ki házadból, ne lásd soha többé:
ő a tiéd!
Az ifjú így felelt:
- Én nem fogom önt elitélni, mert
az nem szokásom; de beszéde meglep
és annyit mégis mondok, asszonyom,
ön nem olyan hölgy, aki szent szerelmet
emlegethetne nékünk nagy jogon.
A gyöngébb nemet én tisztelem önben,
de minek ez az eloquentia?
Igazságtalan önmagával szemben:
önnek nem kell így szónokolnia;
de habár szépségének nincs híja:
nincs kedvem a fölkínált szerelemben!
Villám csapásaként sújtotta szemben
Constance-ot e szó. Mégis válaszolt:
- Megérdemlem, ha bánásmódja zord.
De - ha őszinte szóval meg nem bántom -
ha szépségem az volna, ami volt,
nem volna ön oly szigorú irántam.
Jól tudom, az imént bókolt csupán.
Nem tetszem önnek: ez az én hibám.
Szépségem, amely olyan ragyogó volt,
most megfogyott. Ki ebben a bünös?
Én önt okolom. Azelőtt büvös
testem bájának minden férfi hódolt.
E bájnak vége. Én önt okolom
és a szerelmet, ezt a romboló bort:
nem vagyok szép már, rossz a modorom,
s amit csak teszek, ellenszenves hóbort.
- Majd bölcselkedünk máskor e felett -
szólt a fiú - késő van: éjfelet
elvert; ideje már, hogy lefeküdjem.
Constance az ágyat nézte nagy szelid
kivánsággal; remélte, hogy felit
ő kapja: de nem mert szólni ez ügyben,
mert félt, hogy visszautasítja majd.
A gavallér most hallgatott, zavart
szinlelve, jó soká. Majd:
- Hogy csináljam?
Én levetkezni nem tudok magam.
- Engedje, hogy a szolgát becitáljam!
- Nem, isten őrizz! Mindjárt pletyka van.
Nem akarom, hogy önt velem találják
és megtudják, hogy éjnek éjszakáját
szobámban tölti egy örömleány.
- Elég, uram - Constance ezt válaszolta -
hiszen azon segíthetünk talán:
visszabujok a függönyös zugolyba.
Vagy, még jobb lesz, nem is hivunk inast.
Ez egyszer Constance lesz lakája önnek:
hiszen minden szerelmes érti azt.
Legyen jutalma ez a szerelemnek,
ha semmi más.
Az nem ellenkezik,
s ruháját a lány kigombolja szépen;
ügyessen rakja s őrzi kezeit,
hogy valahogyan testéhez ne érjen.
Aztán a cipőt kezdi valahogy -
Hogyan? Constance? Hogyan? Sajátkezűleg?...
Miért ne? (Én is vágynék arra, hogy
egy drága lábon egy cipőt kifűzzek!) -
Végre Camille fáradtan ágyba rogy,
annélkül hogy neki helyet kináljon.
Az elején azt hitte még a lány,
csak tréfál és ingerkedik talán:
de ez már túlmegy tréfán és határon!
Hogy túl legyen mindjárt a fontosán,
megkérdi:
- Kihűlt a szoba egészen:
hol aludhatnék?
CAMILLE
- Ahol csak kiván.
CONSTANCE
- Itt a széken?
CAMILLE
- Jöjjön az ágyba tán...
CONSTANCE
- Kapcsoljon hát ki, az isten nevében!
CAMILLE
- Nem, hideg van, kapcsolja ki magát.
Közel, egy asztalkán heverve, lát
szerelmes hölgyünk egy tőrt, megragadja
és fölhasítja drága köntösét.
Zsinórja pattan, ugrál gombja szét,
annyi szegény varrólány áldozatja,
mely a királynők kincsét meghaladja,
két munkás hónap műve, oda lesz
egy perc alatt: és néki semmi ez,
mit más nő keservesen megsiratna.
(Francia nők, megtennétek-e ti
ilyent? Alig hiszem. De hallani
tetszik, ha egy szép olasz nő csinálja.) -
Nos hát, a szegény szerelmes leány
félőn közelg, remélve, hogy talán
már nem talál ki szivének királya
egyebet, ami akadály legyen...
De Camille szól:
- Kimondom kereken:
olyan hölgy, aki magát fölkinálja,
oldalam mellett nem feküdhet itt:
ha tetszik, lábaimhoz fekhetik.
Óh mint sebezte e hideg keménység
a szép nő szivét! Ha véletlenül
a tőr ép akkor kezébe kerül,
szivébe döfi menthetetlenül.
De fenntartotta mégis a reménység,
mely még nem halt meg benne teljesen.
Camille nem lehet őszintén ilyen
udvariatlan, büszke, szívtelen,
ki máskor csupa jósziv és szerénység.
Tehát keresztben lábához hevert
s először is csókolni kezdte lábát
(de nagyon vadul csókolni se mert).
Elképzelhetni Camille boldogságát.
Óh mily diadal! Lenni ily csodás
és büszke szépség lábhoz alázója!
Nem írom le Conctance-ot, mint szokás
(egy hétig is tudnék beszélni róla):
csak annyit mondok, hogy e szép, puha
test sima, bársony, olvatag husa
kissé sápadt volt: de oly módon sápadt,
hogy még növelt az minden kivánságot. -
Camille tehát lábát a lágy kebel
ivorszin, dupla párnájába nyomja
és sans gêne, mintha lábvánkossa volna,
hűs talpát rajtuk zsongatva hever,
és színleli, hogy Morpheusnak enged.
Ekkor, nem birva tovább a szerelmet,
a nő egyszerre könnyekben kitör.
S mindennek vége! Minden gát letör.
Camille nem állja, s nyájashangu szóval
szól:
- Constance! Drága! Óh hogyan szeret!
Most rajtam a sor. Jöjjön közelebb.
S míg amaz felécsúszik, újra szólal:
- Valóban oly durvának hitt talán,
hogy a szigorút szívtől-sugva játsszam?
Hát rosszul ismer. Próba volt csupán.
Nem vagyok oly vad, amilyennek látszom.
Látni akartam, s most látom, szivét
s elégedett vagyok s tele örömmel;
szeretem önt. Büntesse meg hivét:
rajtam a sor, megalázkodni önnel.
Állj rajtam bosszút, hogyha akarod,
mert mától fogva hódolód vagyok
és hitvesed; mert nem hiszem, hogy élne
lány, bármilyen szép, rangos és tanult,
ki mint kedves és nő veled fölérne:
és köztünk eztán nem számít a mult.
De egyet meg kell mondanom előre:
titokban kell majd mennünk esküvőre.
Jobb is talán a titkos kézfogó,
intim házasság, amikor a kedves
egyszerre rejtett szerető és hitves...
S azt mondják, hozzátette a bohó:
- Akarod, addig is, míg pap elébe
mennénk, előlegezni magadat?
Teheted, mert imádód hív marad,
és árulás nem fér az ő szivébe.
Minderre Constance semmit sem felelt,
s e semmi - sok volt. Camille tudta, mert
nem volt már újonc a szivek ügyében.
S most - jött az ős misztérium! Nem épen
szükséges bővebben leírni tán.
Elég, hogy Constance célját érte szépen
s tanulhat ebből mindenik leány.
Mert Ámor hirhedt akadémiáján
sok nő van, akit mérhetetlenül
inkább szeretnék feleségemül,
mint romlott úri hölgyet, aki száján
hordozza a büszke becsűletet.
Higyjék el, sok ily szegény, megvetett
lány jobb, mint álszent apáca akárhány.
De amit nem fognak elhinni már tán,
az az, hogy Camille tanitotta most
Constance-ot a szerelem gyönyörére.
Hogyan? Hát Constance nem hatolt-e mélyre
e tudományban? Á-ra, B-re, C-re
kell-e oktatni azt, ki kéjet oszt
(s ez mestersége) teljes életében?
Akár hiszik, akár nem, így volt épen.
És aki azt kérdi, hogy Hogy lehet?
kérdje akárkitől, aki - szeret!