A szatír és a vándor
Vad barlangja mély ölében
egy szatír s kölyökhada
levest hörpöl együtt épen,
száll a hörpölés zaja.
Lágy mohán kuporg halomban
két szülő s a sok gyerek,
szőnyeg nincs, de jó gyomor van
és az étvágyuk remek.
Vándor tér be szétziláltan,
kinn a zápor rászakadt.
Nem várták, de lám a tálban
egy kis leves még akad.
Kínálták s kínálják ujra,
ne vesse meg, bár szerény.
Gémberedett ujját fujja,
melegszik a jövevény.
Majd levest kap a nagy tálbul,
s fujja azt is finoman.
A szatír meg ámul-bámul:
„Mire jó ez, mondd Uram?”
„Attól ujjam melegebb lett,
ettől hűsebb a leves.”
S szól a vad: „Egyéb se kellett,
kotródj, más tanyát keress!
Hordd el irhád, meg se fordulj,
nem kaphat itt fedelet
olyan, aki egy szájból fuj
hideget és meleget!”