A nyírliget
szerző: Kazinczy Ferenc
Vályi Nagy Ferenc, kihez Kazinczy e költeményt írta, sárospataki tanár volt és Kazinczynak nagyrabecsült barátja.
Vályi-Nagyhoz
Farsangi alak járúl hozzád,
Barátom vedd e parolát.
Te őt, úgy-e, nem ismered?
Pedig ő neked jó embered,
S ha érted e hív kézszorítást,
Helyébe, tudom,:nem kívánsz mást.
Orczám, úgy a hogy látod, viaszk,
Magam pedig egy új Hans Sachs.
Csizmákat, mint ő, még nem varrtam,
De verset halmokkal faragtam,
S tán nem rosszabbakat mint ő,
Mikor jó kedv rám néha jő.
Csak hogy engem versre édes tűz
S egy szárnyas isten nyila űz:
Őt inkább az a kegyelem,
Mely suszterektől nem idegen;
Mely világítja a Jákob Böhméket,
Látni angyalkákat, ördögcséket.
Gyulaszták őt vastag postillák,
Engem piros pozsgás fringillák.
Van nékem is egy postillám,
De meg nevét nem mondom ám.
Mikor elhamvadzik tüzem,
S hiába töröm az eszem;
Körmöm haszontalan rágcsálom,
S ki belőle rímem még sem vájom,
Előkapom kis könyvemet
S mindjárt találom rímemet.
Derék könyv! jobb mint Schmetzius;
Nem tudott annyit Horatius,
Ő, ki öltözve fényességbe,
Úgy ment fel, mint hattyú az égbe.
Mit is akartam mondani ? –
Úgy! – hogy más alakba szállani
Okos emberhez nem illetlen.
Ember nem lehet az szünetlen.
Ilyet önmagok a nagy istenek
Igen gyakran míveltenek,
Ki szép bikává változék,
S a tengeren egy lyányt áthozék;
Ki galambbá vála, ki giliczévé,
Ki farkassá, ki rút tevévé,
Csak hogy czéljához elérjen,
És keresett jutalmat vegyen.
Én egyebet nem keresek,
Mint hogy viggá tehesselek.
Ruhád miatt te nem mégy bálba,
Engem betegség vágott agyba.
A farsang vég napjaiban
Így mind kettőnknek része van.
Te hallád hírét Jupiternek?
Ez atyja volt az első embernek
S így hát aztán a többinek is.
Van egy könyv; Homerusnak hívják,
Az úgy beszéli, hogy a buják
Adott lakókat az égnek is,
Honnan őt ekkép titulázza:
Istenek és halandók atyja.
E fajtalan isten egyszer
Látni kívánta, hogy az ember
Ez árnyékföldön mit csinál,
S mint hajdan a jó Mátyás király,
Elfedve felséges méltóságát,
Álnév alatt járta be országát,
Mercuriusnak egyet int,
Találjon egy kis csínyt megint,
Hogy szerelmetes házas társa
Elillantások meg ne lássa.
Mercur az illyekre magát
Nem kéreté soká, tehát:
„Felséges uram s királyom – mond –
Az a te fiadnak nem nagy gond.
Felséged várja kis békével,
Felérem azt a magam eszével.”
Már itt van, s vállán egy csomót hoz,
S. ígyen szól a mennyei királyhoz:
„Öltse magára Felséged
E megnyűtt kék köpönyeget,
Vonja fel e málybőr csizmát;
Itt e nadrág is, s e nádpálczát
Markolja jobbik kezébe,
S e sinkót nyomja fejébe.
Én a gubát vetem vállamra,
S szőrös bocskort fűzök lábamra,
Uram így szögény-lögény nömös embör,
Jó magam pediglen tót sühödör.”
Juno asszony néz az.ablakon,
S látja mint mennek az udvaron.
S ők a menny föld királynéjának
Nagy mélyen főt és térdet hajtnak.
„Hé, Sára! e két idegen
Tőlem talán éhen megyen.
Menj, tudakozd Mihály mestert,
Jól tartotta-e e két embert?
Pál kulcsár nyisson kamarát,
Czipóm ne szánja, ne szalonát.”
De míg a királyné beszél,
A két embert elhordta a szél.
Szépen kiérének a várból,
S a csintalan ficzkó ígyen szól:
„Gazd’ram, ne nyissak-e lyukat?
Mert Kóly ide még nem kis falat;
Kóly, a világnak közepe!
Jó lesz már itten szállani le.”
Te lásd, jó szolga! monda az úr,
S az ég boltján egy lyukat fúr,
S a lyuk nagygyá lesz hirtelen,
S a két útas a földön terem.
Mercur rosszúl fúrá a lyukat,
S az ég boltja nem jól szakadt.
Acsád s Adony közt hulltak le
Egy sűrű puszta nyírligetbe.
Sehol nem látszék semmi ház,
Az ég setétűlt, zúzmaráz
Fagylalta meg ruhájokat,
Szakállokat és bajuszokat.
„Itt – monda a szolga gazdájának –
Megadjuk árát a tréfának.
Az égben megvan mindenünk,
A mit e földön nem lelünk;
Volt-e jó dolgunk azt elhagyni,
Pocsékká ázni, majd megfagyni?”
,Ej – monda Cronion – kis veszélybe’
Nem illik esni kétségbe.
S messzére egy rossz viskót meglátnak
S utasaink szemet, szát tátnak.
Mercur duzzog: „Lesz éjszakánk,
Száraz korpakenyér vacsoránk.”
,Bohó! – mond Zeüs – az ily viskóba
Drágább gyémánt van hébe-hóba,
Mint a millyennel nőm dicsekszik,
Ha szépségétől elrészegszik.’
S egy nyolczvan esztendős gyémánt,
Kin a nagy kor sok ránczokat hányt,
Elébe jő a két embernek,
S nyájas Hozt’-istent mond Jupiternek.
Kaczag Mercur s bosszankodik.
„Ked csak maga?” ezt kérdezik.
,Magam, kelmétek’ szolgálatjára:
De férjem megjön éczakára.
Sürög-forog a jó öreg,
S a tűzhöz széket ád nekiek.
Kifordúl, hozzá lát dolgához,
S Zeüs ígyen szól légér fiához:
„Szép, szép az ég, de e kis ház,
Falán vagyon noha csak máz,
És ámbár azt nagy szükség lakja,
Sem nectárja nincs, sem arakja,
S kávét, puncsot soha nem lát,
Mire szát isten, ember tát,
Szebb volna mint az ég, ha velem
Az éjt itt töltné a szerelem.”
S midőn Zeüs isten ígyen szól,
Rózsaillat terjed el, s az ágy alól,
Szokott a gyémánt mellyen hálni,
Turbékolva egy galamb sétál ki,
S addig teszi forgásait,
Addiglan űzi csókjait,
Hogy a vén isten jól értette,
Ezt a galambbal ki tétette.
Legott a nyolczvan évü gyémánt
Szép szűzzé változva bepillant,
S karján hoz egy kis gyermeket,
Kit szárnynyal, nyillal a ligetbe lelt.
Ki vala a gyermek, s mi lőn tovább,
Azt nem szükség talán beszélnem.
Mint a mai bálban sok láb,
Kifáradok a rímelésben.
Nekünk s nekik kívánjunk hát
Csendes, nyugalmas éjszakát.