A nagyidai cigányok/Második ének
Foglalat
Kérded: mi van ebben? Puk vezér megszeppen
Majd egyebet forral: De leül nagy orral.
Vajda pedig ébren Tűnődik az éjben
S talál nagy szerencsét - A Dárius kincsét.
Puk Mihály azonban, ellenség vezére,
Nem fekütt sem a jobb sem a bal fülére,
Cigányok zajától nem tudott alunni,
Dehogy merte volna a szemét behunyni.
Első ágyúszóra (mivel nagyot pukkant)
Felüté az orrát, hanem meg se’ kukkant;
Másik ágyúszóra, pápaszemet rakva
Hallgatá erősen; fütyöl-é a magva.
Harmadik lövéskor felugrott s kiméne.
Kérdi a pattantyus: tán felelni kéne?
„Világért se, ugymond, hiszen pufra lőnek:
Ki tudja, miféle hadi fortélyt szőnek!”
Rendelé, hogy kiki lenne szerbe-számba’:
Nyeregben a lovas, az igás ló hámba’,
Sorban a gyalogság, felállítva szépen,
Ágyunál a tűzér, kanóc a kezében.
Őmaga, miként egy vén fogatlan farkas,
Kit megűz a Bodri, megkerget a Talpas,
Kerüli az aklot sanda, görbe szemmel,
Otthagyni sajnálja, beugorni nem mer:
Azonképen ő is kullog a sötétben,
Kerüli a várat, megáll minden lépten,
Majd a pápaszemmel, majd csak az övével
Majd pedig kukucskál nagy hosszú csövével.
Néha jobbra fordul, néha balra fordul;
Kérdezi a jelszót minden kis bokortul;
Oly vigyázva lépdes, nyomot alig hagyván,
Mint macska, ha sétál a tövis-garadján.
Mert hogy a zaj ottbenn nincs minden ok nélkül,
Ennyit ő belátott a maga fejétül,
Azér’ ősz a haja, azér’ képe ráncos,
Azér’ a tarkója arany paszomántos.
Összehívatá a tábori tanácsot,
Ily veszedelemben hogy adna tanácsot,
Mert amely dologba nem láthatni bele,
Ki tudja, mi szörnyü veszéllyel van tele!
Miután azok a fővezéri szóra
Hamar összegyültek, gyülekeztek volna:
Magukban a dolgot forgaták erősen:
És annakutána hallgatának bölcsen.
A vezér pediglen ágy alól kivonva
Egy nagy papirosat, mint egy szóró-ponyva,
Leterítteté a sátor közepére
És lehasaltak mind, körül a szélére.
Képzelhetni, milyen nagy volt az a levél,
Amelyikre, festve, egész ország lefér!
Város, falu, erdő, hegy, folyóvíz, patak...
Még hal is a vízben és az erdőn vadak.
Voltak azon gályák, hullámhányó tenger,
Bozontos hegyek, mint egy-egy gubás ember,
Kacskaringós folyók, találomra... mint a
Dinnyeföldön mikor széjjelfut az inda.
Ott a tokaji hegy, mint egy cukorsüveg,
Mellette mindjárt az asszuboros üveg;
Ott a Hernád vize... hires folyam váltig,
Azér’ mondják: nincsen párja a Hernádig.
Csonka tornyaival ott vagyon a vár is,
Rajzban sem kisebb mint ez a kalamáris;
Őrzi nagy-kevélyen három szál levente,
Egy a kapu előtt, kettő pedig benne.
Mindez, többel együtt, megvolt a levélen
Irva sok szinekkel: sárgán vagy fehéren,
Feketén, pirosan, kéken vagy irombán.
Környülfeküvék hát a vezérek, mondám.
De sehogy se’ birták belőle kinézni,
Mit akarnak mostan Nagy-Ida vitézi;
Noha mind oly tudós képeket formálnak,
Mintha a világon semmitsem tudnának.
Kezdődtek ugyan szép tekervényes viták,
Jegyezé utánok kilenc iródiák,
Sok papir elpusztult, sok tinta elfogyott:
Akkor csapta feljebb a zsidó a rongyot.
Míg igy tanakodtak a mi bölcs vezérink,
Monda egy sovány ur (legyen neve Héring):
„Sok szónak sok alja: én találtam egyet:
Uraim, nem látják ezt a magas hegyet?”
És rittig! ahová ő a körmét tette,
Állott egy magas hegy, a várnak felette,
Olyan, hogy ha e hegy tetejére másznak,
Kéményébe látni a várban a háznak.
Monda most vezér Puk örvendetes arccal:
„Ami meg van írva, az barátim, nem csal.
Könyvben a valóság: másról nem felelek;
Ki nagyobb hadvezér, mint e bölcs levelek!
„Hányszor összejártam az egész vidéket,
Csetlettem-botlottam tapasztalás végett,
Szemeim jól látnak, üveget is tettem:
S ihol, e nagy hegyet észre nem vehettem!”
„Van biz’ ott hegy, ménkő!” csúfolódott Czibak,
„Hisz’ talán meglátná... még az is, aki vak...”
Tovább mondta volna, de csak ennyit mondott,
Mert nagyon lebőgték érte a bolondot.
Szóla Puk, miután elment az izgága:
„Oh! e felfödözés nekem igen drága;
Innen lövetem a várat szerteszéjjel,
Ide vonszoltatom ágyuim az éjjel.”
Fogta hevenyében, és a hegytetőre
Ágyukat rajzola, szájukkal előre:
S amint a sok ágyu Nagy-Idára lenéz,
Reszketni látszott a három festett vitéz.
Tökéletes a terv, mi híja sem látszik,
Netalántán még a kivitel hiányzik.
„A kivitel enyém” monda Puk kevélyen,
A többi vezérek meghajoltak mélyen.
Azzal szétoszoltak, kiki ő helyére,
Kiadá parancsit a had fővezére:
„Nosza, minden ágyu felállítva legyen,
Nyugat felől, itt s itt, ez s ez magas hegyen!”
„Az lehetetlenség.” - „Nincs lehetetlenség!
Ha nem birja négy ló, hát nyolccal vitessék,
Ha nem birja el tiz, be kell fogni százat,
S mindenik kerekét taszítsa egy század!”
Mint mikor valahol, sötét csendes éjen,
Viszik a halottat fekete szekéren,
(Mert ha nappal vinnék, a nép botra kelne,
Nehogy a határát jégeső elverje);
Nincsen egy hang, egy pisz, tengely sem nyikorog,
Csak a lovak lába s kocsis melle dobog -
S tompán a koporsó kondul meg ha zökken:
Ugy vitték az ágyut az éjjeli ködben.
És már odaértek, hova céljok menni:
De bizony a hegyből nincs ott semmi, semmi,
Ellenben a kerék az agyáig lejár,
Lévén ott nem egyéb - mint egy csúnya mocsár.
S mint a részeg ember, ha jókedve feles,
Elhagyja az ösvényt, másik utat keres,
Hát egyszer csak sülyed, csak sülyed féllábbal,
Felborul s nem gondol többé a világgal;
Bő nedvesség miatt megdül, mint a búza,
Csak ugy horkol aztán, a bőrt egyre húzza:
Nem másként az ágyuk a puha mocsárban,
Lefeküdtek húszan, visszamentek hárman.
„Gyihé! gyühé!” mármost; kezdődik a hű-hó,
„Gyihé! gyühé!” kiált a várbul az ekhó;
Reccsen a rúd, felhérc, és az ostor pattog;
Gúnyosan a várfal reá visszacsattog. -
Nem hallák azonban már ezt a cigányok.
Édes Álom hinté párnáit alájok:
Kavicsból, göröngyből, úton és ut mellett,
Számokra puhitván szenderitő pelyhet.
Jött az édes Álom, csöndesen, mezítláb,
Hogy a vigadókat meglophassa inkább;
Elringatta előbb a kicsiny purdékat,
Azután a tisztes őszhajú dádékat.
Ott egy csecsemőnek az anyja ölében
Szájából az emlőt kifordítá szépen
És beföcskendezte kormos arcát téjjel,
Mintha barna földre friss hó esik éjjel.
Mást kopasz fejével lefelé úgy csünget,
Mintha felakasztjuk füstre gömböcünket;
Másnak, ámbár alszik, melyet épen rágott,
Meghagyá szájában az ízes cobákot.
Hős Diridongónak a tele poharat
Kiüté kezéből, csak a füle maradt,
Aztán földre dönté magát is, hogy orral
Fúná a port, mint egy szuszogó bocskorral.
Akasztót, a nyulgát, hosszú volta miatt,
Karikába gyűrte, mint egy nadrágszijjat,
Ellenben kinyujtá Degeszt hátrafelé,
S röfögő disznónak lelkét adta belé.
Elnyomá szép lassan hegedűs Juhgégét:
Álmában is húzta ő a nóta végét,
De mikor nem húzta s minden ujja megállt,
Lelke azután is mindegyre muzsikált.
Így a csöndes Álom, ez a szende angyal,
Betakarta őket holmi kapca-ronggyal,
És legott a kérges, ponyvaféle vászon,
Ollyá lett, mikép a gyenge, síma bársony.-
Csak te, vitéz Csóri, csak te nem alhatnál;
Virrasztasz kegyetlen harci gondolatnál,
Egyedül piszkálod a fél-álmos tüzet,
Míg körülted alszik a daliás nemzet.
Igenis, a vajda, egyedül az éjben,
Bagót csemegézve, gondolkozik mélyen,
A holnapi harcról, véres viadalról,
Nevezetes, fényes, dicső diadalról.
Eljárta eszével Nagy-Cigányországot:
Hogy s mikép vesz ő majd új veres nadrágot,
Amely senkinek még soha testén nem volt -
Ánglia-posztóján bársonybul lesz a folt.
Képzele képtelen földi boldogságot,
„Annak közepére egy szál gyöngyvirágot”:
A virágszál ő lesz, Csóri nemes vajda...
De mi jutott hozzá, hogy olyat sohajta? -
Nagy szomorusága jutott az eszébe:
Két szép urfikája, meg a felesége,
Kiket a Maros, hajh! már azelőtt jóval,
Elvitt, taligástul, és egy tarka lóval.
Mennyiért nem adná, hahogy őket mostan
Járathatná talpig bíborban, bársonyban!
Így a boldogságán nem örül, csak félig:
Mit ér a nagy lepény, ha nem törhet nékik!
Azonba’, hisz’ ő még vénnek sem olyan vén,
Hogy ki ne pótolja, feleséget vevén;
Aki adott tálat, adni fog melléje
(Gondolta magában) ki azt körűlülje.
„Megvettetem - úgymond - a szerencse-kártyát!”
S vőn kezébe üszköt, mint valami fáklyát,
Ment egy omladozott ó pincébe, ahol
Rasdi, a varázsló, tanyáz mint egy bagoly.
Így esett, hogy a zajt nem hallá meg ő sem,
Noha az ellenség kurjongat erősen,
Száz kötél szétmállik, száz rakonca pusztul:
Hanem az ágyuknak a füle sem mozdul.
Így midőn a bivaly, forró-meleg nyárban,
Szekerestül együtt elfekszik a sárban:
Sem istenkáromlás, sem pedig vasvilla,
Úri kényelméből kivájni nem birja.
De a bivaly fölkel, midőn kedve tartja,
S ami szekér még van, azt is kiragadja:
Ellenben az ágyuk ott maradtak végkép,
Miért is vezérink a hajokat tépték.
Összegyűltek újra, hogy tanácskoznának,
De utoljára is ily végzést hozának
Hogy amit ki nem bir húsz ökör húsz lóval,
Azt a bölcs tanács se’ húzza ám ki, szóval.
Legelőször is Puk leszidá Heringet:
„Az ur vitt, nem egyéb, e nagy kárba minket!
Az ur tette oda - átkozom a körmét!
Az ur sütte-főzte... egye meg a tervét!”
De Hering lesöpré magáról a vádat
Azáltal, hogy ő meg Czibak ellen támadt:
Ha tudta, ha látta, hogy mi lesz belőle,
Mért nem gátolá meg a dolgot előre?
Nosza, valamennyi mind Czibakra zúdul:
„Szörnyüség! cudarság! gyalázat az urtul!
Maga is jelen volt, nézte, leste, várta:
S egy szóval se’ mondá: ne vigyék a sárba!”
De megszólalt mostan a gyülés Nesztora,
Fogatlan inyével az öreg Kusztora:
„Nem úgy, urak, nem úgy! itt egyik fél sem ok:
Csupáncsak, egyedül, maga ez a dolog.
„Mert, ha mi a rajzban mocsárt láttunk volna:
Bizony ilyen tervet nem csináltunk volna;
Szűrét Czibak úrnak ki nem tettük volna,
Sőt inkább tanácsát helyeslettük volna.
„Ellenben, - ha a hegy igazán megvolna:
Akkor a mi tervünk ugyan remek volna!
Czibak ur pediglen nagyon felsült volna:
Drága jó husz ágyúnk el nem csücsült volna.
„Kettős úton halad az emberi élet:
Egyik a gyakorlat, másik az elmélet,
S minthogy az elmélet, most ezuttal, sáros:
Hadd lám, a gyakorlat merre viszen már most?
„A gyakorlat ez, hogy szedjük a sátorfát,
S mig széjjel nem virrad, hordjuk el az irhát:
Mert, ha az ellenség észreveszi kárunk’:
Lesz nekünk hadd-el-hadd! ugyan ebül járunk.”
Szavait az ősznek nagy „éljen” követte,
S legott a tarisznyát kiki szedte-vette;
Nem is tudom én, ha a dolgok igy állnak,
Lessz-e kit megverni holnap a vajdának. -
Csóri pedig, mondám, az oduba méne,
Hol bagoly módjára lakott Rasdi néne;
Költeni sem kelle a tisztes agg dadát,
Minthogy akkor épen felköhögte magát.
Ki mihelyt megérté amit Csóri kiván,
A földre ültette, mert nem is volt diván,
Nyirkos földbe szúrta az égő hasábot,
Mely, amint csak tudott, oly szépen világolt.
Azután vevé a sors-intéző kártyát,
Leraká és kezdé nevezgetni tárgyát:
Ez nagy uraságot, amaz nagy háborut,
Ez jelöl vidámat, a másik szomorut.
Ez régi kedvesünk viszont meglátása;
Kiről már az ember nem hinné, hogy lássa;
Az töménytelen kincs, melyet kiki talál;
És amaz ott csúnya, erőszakos halál.
„Te pedig, bölcs vajda, te vagy e tökkolop.
Ide vigyázz már most, kezdődik a dolog.”
Figyelt is a vajda, mert bizony kevésben
Mult, hogy el nem szunnyadt a figyelmezésben.
Rasdi meg a kártyát jól összevegyíté
S így szólott, miután a földre teríté:
„Tökkolop - uraság: ez jól illik össze;
Kár, hogy igen véres háború van közte!”
„Hadd legyen!” dörmögte a vitézlő vajda,
„Hát az a fekete mellettem micsoda?”
„Ez fiam? ezt híják... fekete embernek,
Mivelhogy más nevet emlitni se mernek.
„Boldog az, ki mellé esik ez a kártya!
Annak a szerencse örökös barátja;
Melletted is, vajda, mennyi kincs van körül
S itt a régi kedves, kinek szíved örül.”
Mint midőn a jó pap papol igen szépet,
Viszi képzeletben a figyelmes népet,
Csak viszi, csak viszi... mígnem a jó nénék
Már inkább álmodják, mintsem hogy képzelnék:
Úgy hallgatja Csóri míg amaz terécsel;
Mert sok szóval mondta, amit én kevéssel;
Háromszor veté meg a kártyáit neki,
Háromszor egyformán jött a szerencse ki.
Hanem harmadikszor beszélt már süketnek,
Adta magát Csóri fényes képzeletnek:
Iszonyu roppant kincs: arany, ezüst, gyémánt
Hever lába előtt, káposztakő gyanánt.
Majd ezek eltünnek... csak a banyát látja,
Ki előtte térdel, kezében a kártya -
S igazítja olykor, hogy égjen, az üszköt,
Amely ott füstölge nagy-makacsul köztök.
Hát egyszer csak, látja, hogy az asszony fölkel,
Megy előre és int a tüzes üszökkel;
Háromszor int vissza; ő pedig követi
Pince belsejébe, ahová vezeti.
Mohos falhoz értek, - de az nem vala gát,
Körmével a banya kiszedi a téglát,
És olyan rést karmol hevenyébe rajta,
Hogy könnyen beférne három cigány vajda.
Alighogy azonban egy tégla kiesett,
Egyszerre, mint nappal, olyan világos lett:
Mikor pedig a rés ki volt bontva tágra,
Csaknem elveszett a Csóri szemvilága.
Fényes nagy terem volt az ahová léptek,
Híre sincsen abba’ gyertyának, vagy mécsnek:
Gyertya helyett olyan darab gyémánt ragyog...
No, mint egy malomkő, hogy ne mondjak nagyot.
Merevül egy tükör a terem oldala,
A padlás-gerenda mind ezüstből vala,
Aranyhomokból van a ház földje verve,
És az ajtó megé gyöngy-szemét seperve.
Környöskörül a ház rakva káddal, üsttel,
Az is tele volt mind arannyal, ezüsttel -
És az ágyláb mellett arany kotló ragyog,
Számtalan sok apró csirkéihez vatyog.
Beh szeretett volna ezek közül Csóri
Kettőt avagy hármat az ingujjba lopni;
A nagy kivánságtul viszket minden ujja,
Már le is hajolt hogy a zsebébe dugja:
Hát csak elébe áll a fekete ember:
Szakálla, bajusza valóságos kender,
Vállig ér bajusza, térdig a szakálla,
Haragos szemekkel csúnyán nézett rája.
„Ne haragudjék kend, édes öregapó!
Nem vagyok én tolvaj, sem pediglen lopó;
Nem bántom a csirkét, csak nézni akarom:
Nem terem mifelénk ilyen apróbarom.”
„Köszönd” felel amaz, „hogy apádnak mondtál,
Mert te is azoknak a dijjára jutnál,
Akiket én itten olykor, hébe-hóba,
Megsütöttem-főztem száz esztendő óta.
„Hanem már most, fiam, kettő közzül válassz:
Vagy elméssz üresen, úgy békével járhatsz, -
Vagy, ha kell e sok pénz, a szádat feltátod:
Hogy mi lesz belőle, akkor majd meglátod.”
Gondolá a vajda: „miért ne tátanám?
Hátha csak sült galamb repül belé talán?
Majd az ördög megyen üres kézzel vissza,
Ha a pénz után csak száját kell, hogy nyissa!”
Azzal ásit egyet, miből lenne kettő,
S gondolta magában: ez tán elegendő;
De csak elhült, mikép a leöntött parázs,
Mert ihol! szájába csapódik egy... darázs.
Összecsapta ugyan fogait ész nélkül,
De már akkor ott volt a darázs vendégül;
Csórit ijedtében a hideg is lelte:
Kinjába’ mit tegyen? a darázst lenyelte.
„Szerencsés vagy fiam!” kiáltott az öreg,
„Ezt még egy halandó ember sem tette meg,
Szájából a darázst mindenik kizárta
S holtig nyomorék lett, aki megpróbálta.
„De te - minthogy bátran le meréd azt nyelni,
Ez a pénz, amit látsz, tied valamennyi;
Nemcsak ez, de több is: gyere, megmutatom,
És minden szobának kulcsát átaladom.”
Csóri azt gondolta, hogy mindez csak álom,
Dörzsölé szemeit s monda: megpróbálom!
Belemarkolt egyik közellevő üstbe,
S meggyőződött, hogy mind huszasok, ezüstbe’.
Majd egy kádba markolt: valóságos arany!
A királykép rajta; fénye, neheze van;
Borjuszájas ingét összeköté alól
S megraká, gondolván: csak ez legyen való!
Azután követte a kenderszakállut;
Arany kútat leltek, hozzá arany válut;
Onnan pedig gyémánt istállóba mentek,
Hol tátos paripák arany zabot ettek.
Vajda kiválasztott egy fehért magának.
Gondolá: ez jó lesz harci paripámnak;
Akkor egy kamrába vezeté az ember,
Ott pedig volt sok szép mindenféle fegyver.
Hát mikor a pompás ruhatárba értek!
Van ott vörös nadrág annyi, hogy temérdek:
Egyen meg is állott Csóri szeme-szája,
És nem állhatá meg, hogy fel ne próbálja.
Szóla most az öreg: „Itt van a kulcs, nesze!”
Nagy csomó kulcs felé nyúlt a Csóri keze;
Hanem, mikor épen elvenni akarta,
Úgy érezé, mintha égne attól marka.
Egy percig a tüzes üszköt látta csupán,
Leve nagy sötétség körülte azután;
De a nagy sötétség nem sokáig tartott:
Ekkor monda Csóri: „nem is hoztam kardot.”
Visszament, hogy kössön egyet oldalára,
Aztán minden ajtót gondosan bezára
S fölment a pincéből, hogy meglássa, vajon
Odakünn az idő milyen tájba’ vagyon.
Minthogy pedig ottkünn már tetszett a hajnal,
Csóri a népséget felveré nagy zajjal;
Ruhát, fegyvert oszta, parancsot ada ki,
Hogy az ütközetre készen álljon kiki.
De hogy és mint készül a vitézlő sereg,
(Lévén már most annyi szép ruha, ló, nyereg),
És hogyan állá meg dicsően a sarat:
Ennek elmondása más énekre marad.
| ←Első ének | A nagyidai cigányok Második ének | Harmadik ének→ |