A nagyidai cigányok/Harmadik ének
Foglalat
Fel, trombita, síp, dob! Nagy dolgokat írok
Ágyúk morogását - Puskák ropogását;
Harcháború mérgét, A nagy csata végét;
Melyek csodavoltán Bámul kiki méltán.
Nosza én paripám, gúnár liba tolla!
Eleget pihentél, meg vagy abrakolva,
Megvakartalak, mert a füled se’ látszott;
Nosza hát, kezdj mostan vídám fürge táncot.
Háborúba mégyünk, ahol ölnek, vágnak:
Köszön is nem is az ember a világnak;
Köszön, aki ráér; sok a berenán tul
Rövid búcsút vészen a kapufél-fátul.
De mielőtt érnénk a dolog nagyjára,
Vessük szemeinket Csóri fővajdára:
Mit gondol, mit akar, mit csinál, mit rendel:
Ékes ritmusokban hallja minden ember.
Veszi legelőbb is a pincébe útját:
Felhordatja onnan a sok cifra gúnyát
És kiosztja rendre, vitéz népe között;
Mind egy-egy pipacs lett, mikor felöltözött.
Azután a fegyvert osztotta ki renddel;
Azután jött zabla, nyeregszerszám, kengyel;
Kérdik a cigányok: hát a cocó hol van?
Felel Csóri vajda: odalent, az ólban.
Amit szája mondott, bizonyitja tette:
A sok szép paripát sorra fölvezette;
Akkor büszkén nézett a seregen végig,
S gyönyörködött benne, hogy a szemök fénylik.
Egy része huszár lett, másik része gyalog,
Mindannyian égből lepottyant angyalok;
Maga Csóri, amint a sort végigjárja,
Így kiált: „Csak nincsen a cigánynak párja!”
Hát még a fehérnép! a vidor apróság?
Mint ládára festett tulipánok, rózsák!
Szeme, szive szerint öltözék mindnyája:
Csak ránézve is már hízott Csóri mája.
Hamar egy lapátot felkap örömében,
Megmeríti aranypénzzel a pincében,
Viszi népe közé, odaszórja: nesztek!
Amin a cigányok kissé összevesztek.
Hát ím! a sokaság közül síva-ríva
Csak elébe toppan felesége, Éva,
Mellette kunyorál két süheder cigány:
„Nekem is adj, dádé! adj nekünk is, apám!”
„Gyöngyeim, véreim!” így szólítja őket,
Éva! Dámi! Jónás! milyen nagyra nőttek!
No, ki hitte volna hogy megint lássalak;
Azt gondoltam, régen megettek a halak.”
Monda erre Éva: „Bizony, meg is evett
Az a roppant nagy hal, melynek a neve cet;
Szerencse, hogy épen ottankörül uszkált
S benyelé kocsinkat, mint én egy galuskát.
„Nagy üreg volt benne, mint valami templom,
De sötétség lévén, üss ki Jónás, mondom;
Kicsiholt a Jónás az első ütéssel,
Akkor a hal gyomrát összejártuk méccsel.
„Micsoda mája volt mint valamely szikla,
Malomkő nagyságu benne a halikra;
A szálkája pedig - - lett volna belőle
Alkalmas szarufa bármi háztetőre.
„Épen akkor nyelt el egy nagy úszó lápot:
Dámi a fejszével favágáshoz látott;
Jó tüzet perditénk, amilyen csak kellett:
Ugy száritkoztunk a ropogó tűz mellett.
„Én e rossz bicsakkal a májának estem,
Egy bográcsravaló darabot lenyestem,
Megsütöttük-főztük, jóllaktunk belőle,
Hogy még a hasunk is félreállott tőle.
„Inni pedig vizet, mint valami kúton,
A kopótyujából meregettünk, rúdon.
Kilenc évig laktunk a cethal gyomrában,
Mint kukac a sajtban, féreg a tormában.
„Végre addig ástuk oldalán a lyukat
Az ennivalóért, hogy egyszer kilyukadt,
S kimásztunk belőle, ott hagyván a dögöt,
Melyet a viz régen a partjára lökött.
„Igy kerültünk vissza. Nem csoda különben, -
Még nagyobb csudák is szoktak esni könyvben.
Pogány szívü Csóri! de te nem szánsz minket:
Legyen eszed, Csóri: adj egy fél fityinget!”
„Adok, szentem, adok, lépem, vesém, vérem!
Elég egy lapáttal? vagy teknővel mérjem?
Mit adjak? mi kéne? mit isztok? mit esztek?
Ihon a lelkem is, odaadom, nesztek!”
Erre Dámi fia szólalt meg az első:
„Nekem avas háj kell, vagy szalonna-felső.”
De felrugta Csóri, hogy elesék hanyatt:
„Bolond! nem tudsz kérni mézbefőtt aranyat?”
Amily hamar tette, oly hamar megbánta,
Simogatni kezdé a fiút, mert szánta;
Akkor bévezette őket egy szobába
És felöltözteté aranyos ruhába.
Most a Dámi nyalka! most a Jónás hetyke!
Fénylenek a napon, mint a fényes pityke;
Közbül jár az apjok, fehér lován léptet,
Viszi ütközetre a daliás népet.
Rákezdi Juhgége a Rákóczi marsot:
Huszonnégy trombita gyönyörűen harsog;
Noha, amin Csóri nem kevéssé bámul,
Vagyon trombitájok mind lopótök-szárbul.
Mindjár’ a kapuban kiadja parancsát,
Hogy az ágyu végét merrefelé tartsák;
Hatvan öreg ágyu az ellenség felé
Ugy tüzel, ugy füstöl, majd megpukkad belé.
De, ami különös, nem szólanak nagyot:
El vannak rekedve? vagy szájok befagyott?
Azt gondolja Csóri, bundát vernek bottal,
Dehogy kell a fülét bedugni gyapottal!
Ám minden lövéskor dűl az ember sorra,
Ugy veri le egymást, ugy bukdosik orra,
Mint kártyakatonák, mikor mind elesnek,
S egyenlő a sorsa királynak, hetesnek.
Hanem az ellenség ágyuja sem alszik,
Iszonyú tüze van, bár szava nem hallszik,
S ámbár a cigányság többször igy kiáltott:
„Ne lőj erre, bolond, ember van itt, látod!”
Különösen féltik fényes szép szemöket,
Hol erre, hol arra, kapdossák fejöket;
Nem csuda aztán, ha bizony hébe-hóba
Beleütik is egy nagy ménkő golyóba.
Legelül a vajda, Dámival, Jónással,
Nem győzi a bátor népet biztatással;
„Rohamra cigányok!” eszeveszve ordit,
S rohan a cigány, de előbb hátat fordit.
Kiáltozza Csóri: „Megálljatok! hó! hó!
- Vakmerő egy nép, de bokros, mint a jó ló -
Szeméten szedett nép! ha meg nem állotok,
A lesz belőle, hogy én is elszaladok.”
Sarkantyúba kapja tátos fehér lovát
S így kiált, beérve szaladó táborát:
„Vitézek! na, látom, bennetek a jó vér:
Ha van ily sereg több - kössön fel a hóhér!
„Ez már a szilajság! ezt szeretem én, ha
A legény nem lusta, szájatáti, léha...
Ugy tudtok szaladni! ugy elgázolnátok
Azt a cudar népet, csak felé futnátok!
„Nosza tegyünk próbát és forduljunk vissza!
Folyjon az ellenség vére, mint a Tisza!
Mert fogadni mernék a fehér lovamba,
Hogy a győzedelem a kezem közt van ma.
„Hogy pedig hát senki a szemét ne féltse,
Ágyuk villanása vagy füsti ne sértse:
Parancsolom: kösse be most mindjár’ kiki;
Aztán csak utánam! aló, bátran, neki!”
Így biztatta népét. A cigányok pedig
Zsebkendővel egymás szemeit bekötik:
Csóri szava után: erre, fiúk, erre!
Vakveréb módjára törnek az ellenre.
Most van ám szüretje a kiontott vérnek!
Koppad a két szárnya Puk Mihály vezérnek;
F..e nép a cigány: megölné az apját,
Mert nem néz a senkit, - igaz, hogy nem is lát.
Ha, kegyes olvasó, immár azt kivánod,
Hogy az ütközetről neked adjak számot:
Ki? kit ölt meg? és hol? mért? mikor? miképen?
Ki segitségével? - hát elmondom szépen.
Legelébb a vajda lecsapott kilencet,
Hogy azonnal hányta fejök a bukfencet;
Csak bámul utána oztán mind a kilenc
S így morog: „beh kényes ked most, Csóri Ferenc!”
Gyügyü Burgonyával ment ki egy szál kardra,
De nem oly könnyen bírt vele, mint akarta,
Mivel e Burgonyát semmiféle fegyver
Nem járja, minővel hadakozik ember.
Bőre kemény bocskor - főleg az orcáján -
Szíve helyett tuskó van a szive táján,
Csak nagy két fülein sérthetni halálra:
Jó hogy Gyügyü épen a fülét találja.
Látván Burgonyának gyászos végit Zeller,
Rohan Gyügyü felé csillogó fegyverrel,
Halálosan sujtá a Gyügyü fejére,
Halála után is folyt az orra-vére.
Zellernek se’ kell több: lepattan lováról...
Veszi Gyügyü kését a bő csizmaszárból,
Győzelme jeléül erszényét, pipáját,
Szedi korca mellől csiholó szerszámát.
De vaksi Toportyán így riad rá: „Tedd le!
Kést, pipát és erszényt, oda ni, a gyepre!
Víjunk!... hogy kié lesz, majd utóbb elválik:
Komám volt a Gyügyü, nem hagyom halálig.”
Leraká hős Zeller a dicső jeleket,
Iszonyú kegyetlen vívás kerekedett;
Haragosan víttak valameddig éltek:
Lenyakazván egymást, szépen, megbékéltek.
Esküszi Harizsnya, káromkodva csúnyát,
Hogy Zeller vitéznek állja vérboszúját;
Esküszi vad Mócsing, Hubli, Salavári,
S Puk Mihály vezérnek több derék huszári.
Másfelől Toportyánt a barna vitézek:
Hagymaszár és Kongó, megtorolni készek,
Vigyori, Kanálos, Degesz, Csucsuj, Irha...
A többiek neve nincsen ideirva.
Kik miután egymást egy lábig leölték,
Ugy hevernek ottan, mint valami tőkék,
A harc erdejének irtás ez a tája...
És uratlan jószág a Gyügyü pipája!
Csóri látta mindezt; Csóri látta sorban
Valami csak történt az egész táborban:
Hipp-hopp gyorsasággal vitte ide s tova
A vitézlő vajdát fehér tátos lova.
Hány szegény halandó nyakát szelte ő el!
S maga mindannyiszor nagyobb lett egy fővel.
Mintha mindenik fej az övéhez nőne,
Olyan nagy ember lett apránkint belőle.
Dundi asszonyság is, Diridongó társa,
Mint egy Bradamante, népet öl rakásra;
Legény ő a talpán! ember ő a gáton!
Sebes vágtatással lotyog a lóháton.
Szellő emelinti piros viganóját,
Tartja balkezében véres lobogóját,
Viseli jobbjában csillogó dárdáját,
Feledi a kontyot s hajdani pártáját.
Kalpag a fejében, s a gerincén hátul
Az ura mentéje lóg le panyókául;
Félig csupa férfi - az a felső része,
Mely alkalmatos az ember öldöklésre.
Szeme vérben csillog, habot ver a szája,
Gyilkolásban részeg örömét találja,
Döghalál módjára pusztít a seregben,
Szakállas, bajuszos vitéz emberekben.
Maga Diridongó nem kevéssé bámul,
Asszonyának hősi tettein elámul;
De, mig mennyre-földre magasztalja társát,
Felsohajt: „be kár, hogy nem tud főzni kását!”
Míg tovább is ekkép bámulni akarja,
Elszakítá őket a harc zivatarja.
Öklös Diridongó egy sürű csoportban
Kézzel-lábbal ví és tüszköl a nagy porban.
Hej, mennyit lenyársalt! hej, mennyit levágott’
Hogy megtizedelte az embercsaládot!
Amennyit ma rombol az emberiségen,
Nem épített annyit egész életében.
Látja ezt egy dombrul a vitézlő vajda,
Biztatja erősen: rajta, komám, rajta!
Szegény Diridongó bízik is, ahogy tud,
Mígnem utoljára disznót győz a sok - lud.
Köröskörnyül immár meg van rakva sebbel,
Mint az ángol ember kaputrokja zsebbel;
Mindenik oly öblös, mindenik oly tákos...
Szegény Diridongó - oda van! világos!
Miután kihörgé magából a lelket,
Panaszosan így szólt: „oh vajda, megöltek!”
„Semmi, fiam, semmi: szép dolog, nagy érdem
Halni a hazáért, de kivált meg - értem!”
Ily vigasztalással, mint a vad oroszlán -
(Aki ezt nem látta, hát képzelje pusztán)
Rohan a csapatnak s azt miveli oztán,
Azt miveli, mondom, mit a vad oroszlán.
Megboszulva Csóri a bajnok elestét,
Felrugá s ott hagyta Diridongó testét:
Ellensége volt az Dundi asszony végett,
Mert féltette tőle a szép feleséget.
Nem tudom, ha volt-e méltó oka rája,
Elég az, hogy Dundit féltette gazdája;
Mindig féltőbb a kincs ha nagy, mint ha kicsi:
Szegény Diridongó! nagy kincse volt neki. -
Semmit nem tud erről vitéz Dundi asszony,
Emberül hordozza ő magát a harcon,
Üti-véti őket, veri agyba-főbe:
Ki ne szeretne már bele egy ily nőbe!
Legalább a vajda érez olyanformát,
Kezdi a szerelem csiklándani gyomrát.
De, mig e dologra bővebben kitérnénk,
Lássuk Dundi asszonyt, ki sohasem félénk.
Annyiféle párbajt és mindenféle bajt
Vítt már a menyecske összevissza, hogy majd -
Paizsán a fegyver ellágyul, megtompul,
Mintha viaszból vón’ - legfeljebb ólombul.
Már ki volt terítve Nyeszegi, a rostás,
Nem kellett őneki beretválás, mosdás,
Nem a nyújtóztató banyák, ágya mellett
Mégis halott volt ő, amilyen csak kellett.
Tiszaháti módon egy oldal-tarisznya
Volt csepűmadzaggal nyakába hajítva,
Vele született ő a szép tarisznyával;
Most leoldá Héring nagykörmű ujjával.
Nem ér rá elvinni, ha leoldni ráért,
Mert amint görnyedez a szép tarisznyáért,
Combja közzé akad hátul Dundi kardja,
S oly likat hasít, hogy a tarkója tartja.
Így repedne ki a sertésből az orja!
Ilyen a kis urfi, midőn kigombolja
Bugyogó nadrágát a pesztonka este,
Mint a Héring hátul végigrepedt teste!
Czibak ezt meglátván, egy csöppet se’ késik,
Veszi alattomban baranyai késit,
Elmetszé a Dundi köténye madzagát
S elragadja tőle a kötényt is magát.
S mint ha kit szelével ér az istennyila,
Mint Sámsonnak, midőn megnyírta Délila:
Egyszerre odalett - higyetek a szómnak -
Ereje és szíve a vitéz asszonynak.
Megakadt a szeme... a kiáltás torkán,
Mint azé, kit éjjel nyom nehéz boszorkány;
Elejté a dárdát, maga is dölt, ferdén,
Csóri ugrott oda; ő tartá fel nyergén.
Hős Czibak azonban egy hosszu kopjára
Tűzte fel a kötényt lobogó formára;
Mire az ellenség örvendezve kiált
- Nem tudom, Alláht-e, vagy Jeszusz-Máriát?
Szörnyü ordítással kéri, hogy az isten
Az emberi népet gyilkolni segitsen:
Mintha őfelsége épen abba’ járna,
Hogy tegnapi művét széjjelrontsa már ma.
De, ha az isten nem, - segité az ördög,
Nem is neheztelt, hogy nem neki könyörgött,
Pártját fogta mindjár’ Puk Mihály népének,
Mert az ilyen napot tartja ünnepének.
Fennen hordja Czibak a hatalmas zászlót,
Melyet ékesíte száz repedés, száz folt,
Foszlányait a szél összevissza bontja:
Bónapárténak se’ volt már különb rongya.
Megy Czibak előre, mindnyájan követik,
Még a halott is mind fölelevenedik;
Észreveszi Csóri, hogy szorul a kapca,
Népét visszanyomják, megfordult a kocka.
Hamar „Dámi! Jónás!” inti őket elő,
Hogy Diridongónét tartanák kétfelől;
Meg is fogták... ámbár dolog az ilyesmi:
Megtartani egy nőt, ha el akar esni.
Maga pedig Csóri fut, szalad, hogy lássa
Minő fordulatot vőn a harc folyása:
Legelébb is szembe megtalálja Kákát,
Ki tenyerén hozza hátul a nadrágát.
Szép, vörös nadrágát tartja két tenyérrel,
Szalad és futtában jajgat, jajveszékel;
Kérdi Csóri, mi baj? valami borzasztó?
- „Jaj uram, a posztó! a szép drága posztó!”
„Vakapád!” kiáltja Csóri és tovább megy
Testek halmai közt, mint az Ararát-hegy;
Lova pej a vértől, - lábát alig húzza
A nagy vérözönben, - néhol meg is ússza.
Nyargal a cigányság odafel a dombon,
Veri az ellenség csaknem minden ponton,
Bátorság, vitézség neki mindhiába,
Veti reménységét a horgas-inába.
Nagy Akasztót Ráspoly már-már utoléri,
Bár az minden léptén az ölet kiméri:
Nem is szabadulna, bizony el is veszne,
Ha sebesen el nem cigánykerekezne.
Szembe találkozik Csóri a futókkal,
Megdorgálja őket szemenszedett szókkal,
S odamondogatván, ekkép fejezi be:
„Csürhéről futó had! vissza, egyszeribe!
„Eb legutoljára! eb maradjon hátra!
Jelszavunk legyen most minden, ami drága:
Híre, becsülete Nagy-Cigányországnak,
És előkötője Dundi asszonyságnak!”
Így kiált a vajda és vágtat előre,
Szegyen döfi Mismást, hogy egy fának dőle,
Száját félrehuzta, kiveté a nyelvét,
Szeme felfordulván kiadá a lelkét.
Megharagszik Bunyi: „Csúfold az apádat:
Arra öltsd ki nyelved, arra vond el szádat!”
S oly erővel lökte a dárdát beléje,
Hogy mindjárt meghalna, ha még most is élne.
A vajdát azonban Süsü, Vaczok Peti,
Kajsza, Csimaz, Nyúlláb harcolva követi,
Laboda, Koloppal, Juhgége és Habók
Szoritják az ellent, mint harapófogók.
Hubi az ülővel, mint egy buzogánnyal,
Egymaga fölérne kilenc más cigánnyal:
Sok vitéznek töri ő be koponyáját,
Mint hajdan betörte az egyszeri kályhát.
Méltó azt megírni, krónikába tenni.
Befordult ő egyszer valahová csenni;
Zárva volt az ajtó: de, találós fővel,
Beüté a kályhát a kézi ülővel.
Fejét is bedugta; - de belül a gazda:
„Mit csinálsz? hol jársz itt?” rá ekkép riaszta;
Ő pedig az űlőt taszitván előre:
„Nincsen szükség - kérdi - pipaszársütőre?
Hanem ez akkor volt. Tudnék én őróla
Száz ilyen mesét, csak érkezésem volna:
De nagyobb annál most a legkisebb gondom:
Pipaszónál, otthon, egyszer majd elmondom.
Ama híres vajdát követem jelenleg,
Ki előtt a népség szakadoz, mint felleg;
Keresi a zászlót, - a zászlós Czibakot,
Szeretne a fején vágni egy ablakot.
Megtalálta végre: de ugy is hozzászólt,
Hogy kezéből mindjár’ kiejté a zászlót;
Maga is lehajlott az után a földig:
De a fölvevéssel nem igen törődik.
Tótágast áll fején; ég felé a lába,
Megakadt valahogy a nyeregkápába;
Lelke pedig, amint mennybe iparkodott,
Feljebb-feljebb mászva, kiment ahol tudott.
Csóri a zászlónak mindjár’ fülét fogta
És odaköté azt, hova Dundi szokta:
Körülkanyarítá a puha derékon,
Mihez a gyapjúzsák termete is vékony.
Alig nyerte vissza Dundi a kötőjét,
Követé a harcba nemes jóltevőjét;
S tesz olyan fordítást, tesz olyan csudát ott -
Amit élő ember sohasem is látott.
De vitéz Laboda sem marad ám hátul,
Ő sem ijed meg a maga árnyékátul,
Ő is lelt magához bajvívó cimborát:
A fogatlan ínyű, göthös, vén Kusztorát.
Ti, kik ezt halljátok, szaladjatok innen!
Hallani is jobb lesz e csatát messzünnen;
Favágó emberhez sem jó állni közel:
Mert megrug a forgács, hogy többet nem eszel.
Hát mikor ilyen két dalia csap össze,
Mennyivel tanácsosb állni tőlük messze!
Két tüzes mennykő ez... mondom, közel ne várd,
Mert az egészségnek a szele is megárt.
Káposztás kertbe néz a derék Laboda,
Hová szeme céloz, sosem vág ő oda;
Nem is tud más ember könnyen hozzávetni
Szeme járásából: m’eziránt fog ütni.
Jó hogy Kusztorának teljes-lehetetlen
Célba venni fejét, mert rezeg szünetlen;
Most a sirban volna - az már kétszerkettő -
Nemcsak a fél lába, hanem mind a kettő.
Visszavág s Labodát megsérti bütykőben,
De nem folyt a vére, mert nincs olyan bőven,
Száz nadály, száz köppöly sem szína belőle;
Mind éhen veszett ki bolhája, t...je.
Hat lika volt immár lábán Kusztorának,
Mint a tilinkónak, avagy furulyának:
Most a cigány kardja hetediket csinált;
Amaz odakapván, űhmget és így kiált:
„Beh bolond az ember, hogy akkor is harcol,
Mikor nem tud vágni, legfölebb ha karcol!
Mikor összelöttyent ina, porcogója,
Mint a mosogató asszony lágymosója!
„A dicsőség koncán mit is marakodunk?
Nehéz eleség az... nincs már hozzá fogunk!
Minek rontsuk egymást emígy is, amúgy is?
Békéljünk ki, pajtás: meghalunk mi úgy is!”
Hadd béküljenek ki, amint kedvök tartja,
Jobb, ha megnézzük, hogy mit csinál a vajda:
Hát, öli az embert, ezt az ostoba fajt,
Széltibe hosszába vágja mint a parajt.
Bizony ugy is tetszett neki utoljára,
Mintha övig érő dudva között járna,
Vesszővel csapdosná, szeldelné a nyakát,
S hullatná a szép gyom szaporitó magvát.
Széjjelnéz s kiáltja: „Lassan! hó! megálljunk!
Nincsen itt ellenség: mi a szöszt csinálunk?
Se balszárny, se jobbszárny, se gléda, se karéj.
Csak ez a sok csúnya, istenverte paréj!”
Felel arra Dundi: „Mit beszélsz te, vajda?
Látod azt a lovat: Puk Mihály ül rajta!”
Odanézett Csóri: hát bizony való az!
Mert igazán ember és igazán ló az.
No hiszen majd én meg erőtlen pennámmal
Hozzáfogok, - avagy elbeszélni számmal,
Azt a nagy viadalt, azt a kemény harcot
Mely a két vezér közt naplementig tartott!
Mindenik harcolva költé el ebédét,
Ugy elégité ki természet szükségét,
Milyenek például: az ivás, az evés -
Szóval, mikor bennünk sok van, avagy kevés.
Utoljára mégis vajda lőn a nyertes:
Nyakát szeli Puknak, mint valami hentes;
Puk Mihály a lóról menten le is dőle,
Puskalövésnyire pattant feje tőle.
De felugrik mindjárt és szaladni kezd el:
„Utána!” kiáltják: „fogd meg! - ne ereszd el!”
Űzi a cigányság, mint agár a nyúlat,
Mint mikor a macska az egérrel múlat.
Nem is kerülnének egykönnyen elébe,
Ha meg nem botlanék a maga fejébe;
Így bukni különben nem épen hallatlan:
Hogy valakinek a feje - lábalatt van.
Hanem ezzel Csóri nem sokat törődik,
Fusson bár hazáig, vagy földetlen-földig:
Felszedi a zsákmányt, ami olyan gazdag,
Hogy csupán bankóbul lenne három asztag.
| ←Második ének | A nagyidai cigányok Harmadik ének | Negyedik ének→ |