A lengeséghez
szerző: Kazinczy Ferenc
Ki viselhetné el
Élte súlyait,
Hahogy isteneink
Téged nem adának
Az emberi nemhez,
Vádlott, feddett,
Kárhoztatott,
Kedves lyánya az égnek!
Mosolyogja bár,
Ha kedve tartja,
Játékid a komor bölcs;
Nevezzen bár
Gyermekesnek;
Nekem te voltál,
Nekem te vagy,
Nekem te lészesz
Örök barátném,
Vigasztalóm,
Te boldogítóm.
Tátott szájjal
Vára reám,
Hogy elnyelhessen,
Az iszonyú.
Hallám fogainak
Siketítő
Csattogásit;
Láttam vérbe kevert
Szemének undok
Pislongását,
S irtóztam az irtózatost.
De te, kedves,
Reám borúlál,
Hogy ne lássam
Vérbe kevert szeme
Pislongásait;
Hogy ne halljam
A dühödött fogak
Csattogását;
Lágy dalaiddal
Boldog álmok közzé
Altatál el;
Hol a Phocionok
És Scípiók
Szép honjába téve,
Feledjem az
Irtózatos
Rettegtetésit.
Tátott szájjal
Vára reám,
Hogy elnyelhessen,
A még iszonyúbb;
És elnyele!
De te, kedves,
Egek leánya,
Vádlott, feddett,
Kárhoztatott,
Mellém vonúlál;
S csapodárkodó
Énekid közt
Hátra hagyál
Tekintenem,
S előre, de távol
Tájékokra;
Nem a mi most
Lépésim előtt,
Vesztem után
Ólálkodva,
Rettegtete.