A kakas és a róka
Pislogva őrködött szokott helyén, egy ágon,
a vén kakas, furfangos és merész.
Megáll egy róka lenn. A hangja mint a méz.
„Kitört a béke, – szól, barátom,
harcunk emléke ködbe vész.
Hirnök vagyok, repülj karomba s add a szádat,
siess, ne várasd cimborádat,
negyven mérföldem van e hírrel hátra még.
Dolgozhat a baromfinép,
segíti majd, mikor szemelget,
testvéreként a róka-nemzet.
Örömtűz ég, keblemre hát,
repülj le, csókom száll reád,
testvéri két karom kitárva.”
„Barátom, – szól a vén kakas, szívemre ír
minden szavad s hunyó napomnak éke, drága virága
e békehír.
S e hírre pompás ráadás,
az, hogy te jössz vele. De ott fut két agár,
ki biztos szintén tudja már
s tudatni jő ezt, nem vitás;
már itt ügetnek, ó mily gyors kengyelfutók;
leszállok én is, várj! négyesben szép a csók.”
„Nem várhatok, futok, későre jár az óra,
csókolj meg máskor, – szól riadtan most a róka,
majd eljövök”. – S a hízelgő szalad,
fák közt búvik, cserjék alatt,
s dühöng. Dugába dőlt a terve.
A vén kakas meg ül merengve
s kacag egy halkan kaccanót;
mert kettős élvezet megcsalni a csalót.