A hír lantja
szerző: Tompa Mihály
Vak haragban a győző vitéz,
Oly félelmes, mint az éji vész:
Vérben húny a béke napja el,
Merre villog éles fegyvere;
Hódít s szablyát más nemzetre fen,
Ha már egyet földig levere.
A dús tájak dúltak, feketék,
Minden jel, nyom eltörölteték:
Hogy ott egykor élő nép lakott,
Aki erről szólna, már halott.
Avvagy nyakán rabbilincs zörög...
- Telve vannak a mély börtönök.
S hogy látnák a jövő századok
Nagy hatalmát és a múltakat:
Eltiport nagyságok romjain
Óriási emléket rakat.
Háboritlan áll a szent liget,
A dúló kéz nem illette még;
Jós forrása halk nesszel buzog,
Lombja suttog, bűvös fénye ég.
Szent ligetben a hír lantja függ,
Mely beszél a történtek felett,
Énekében, mely ragad s emel,
Nyer az érdem hosszu életet.
S a zengő lant és a szent liget
Dulva immár, puszta és siket!
-------------
Századokkal vénül a világ
És időnként más-más képet ölt;
Ledőlnek a mult bálványai,
S erény lesz, mi bűn volt azelőtt.
De nép és kor, mely támad s enyész:
Az emlékre hűledezve néz.
S im keletről a vénhedt idő
A világot átrepülni jő;
Szeme rozzant sirgödör; vele
Jön a romlás setét szelleme.
Markában az elrejtett jövő.
S melyben ember ugy kevélykedett:
Halvány árnyék lesz a földi fény,
S mint köd úszik bírája megett.
És amint száll, szó dörg ajakán:
»Mi ez, mibe szárnyam megcsapám?
Szólj te, hír beszédes angyala!
Hagyja tudnom lantodnak dala
A hatalmas féregnek nevét,
Akiért a magas fellegig,
- Hálából vagy zsarnok-kény miatt? -
E kőhalom fenn-emelkedik?«
De nem szólal a hír lantja meg,
Melyet eltört a dúló keze;
Fenn-szédelgő álma megcsalá:
Neve, tette elmult, elvesze.
És az emlék menten szétomol...
S míg tovább repűl a vén idő:
Vihar söpri elmállott porát,
S hült helyén a dudva, gaz kinő.