A bugaci csárdához
| A bugaci csárdához szerző: Kazinczy Ferenc |
Orczy Lőrinc után
Csikós-, gulyásnép klubbja, rosz vityilló!
Körűldünnyögve szúnyogok s legyek
Legióitól, s a békák ezredétől!
Vesztökre a marhatartó jámboroknak
Ki tett, zsiványok fészke jer, beszéld el,
Ki tett e puszta helyre tégedet?
Te nem vagy aminek vágysz látszani,
Az útazót kebledbe nem veszed fel,
Bár álnokúl e címet hordozod.
Négy megkopott fal, roskadásnak indúlt
Kürtőd, bogárteknőjű fedeled
Játéka a nyári megdühödt szeleknek,
Ez mindaz, amivel kevélykedel.
S melletted egy gödör, mely rejtve tartja
Piros pofájú szurtos csábítódat;
És e leásott vastag két bitó,
Hová vendégid a lovat kötik.
Bográcsod és a meghasadt fazék,
Mely még is bűzöl a hullott pacaltól,
Nagy számban nem hoz szállókat neked.
Gyanús előttök a cégér, s remegve
Futnak tovább, s készebbek kinn tanyázni,
S didergve várni a reggel érkezését,
Mely hosszú útjoknak végét hozza fel.
De bezzeg, amidőn borúl az ég,
A terhes fellegek csatára kelnek,
Villámlik, csattog, hull a menny nyila.
Nyargalnak a szelek, a zápor ömlik,
S a puszta egyszerre nagy tenger leszen:
Oh, akkor elhagy a finnyáskodás!
Nem kérdünk akkor Farkast és Arany-sast,
Nem a Vadembert és a Hét-electort;
Jobb numero miatt nem zaklatgatjuk,
A tévedt kulcsot nem lelő legényt,
S htel-garni gyanánt van szűk hajlékod.
Építgetés, nagy hívság van tebenned!
Hazánk most e kórságban nyavalyog,
Míg, bár ne későn! csábulása eloszland.
Ki boldog csendben élni vágy, szorítsa
Szűkebb korlátba szívét, s azt elérte.
Templom-magasságú márványfalak,
Trümeauk, parquétek, kristály-lüsterek,
Carrarai urnák, porcellán pagódok,
S túlvilágnak színesb fáival
Bélelt, nyugvásra vonzó pamlagok -
Ti vagytok a boldogság címere?
S az köztetek lakik? s csak köztetek?
Eleink, még józanok, nem vágytanak
E balgatagságokra. Nékik a tölgy,
És a vadon-termett barkóca s körtve
Adott elég szép bútort; a fenyő
Deszkázatot, s nem gyéren a tapaszt.
Megfértek egy szobában, és ha sok
Vendégök érkezék csak ponyva kelle,
Nem kárpítokkal bevont nyoszolya;
Csáté vala a fedél, s a ház falát
Megholt barátjaiknak címerök,
Nem papiros, nem selymek ékesíték.
Ládáikban volt, és nem künn, ezüstjök,
Faszéken s lócán űltek asztalukhoz;
Az étek ónban jött fel, és cserépben,
S amit majorjok és a kert adott.
S e durva nép közt: kedv, nyájaskodás,
S való barátság fogtanak lakást...
Most megvan a szín, nincsen a valóság!
Hány cabinétet látni most, hová
Belépni nem mer patkós csizma; van
Sok olyatén is, melynek pitvarában
Kapcát von a pantófli alatt nyögő
Vert gazda, vagy piszengve künn marad.
Oh csárda, kedvesb énnekem zugod,
Mint a bolondok cifra bábozásai!
Te nappal, éjjel, sárosan, megázva,
S bár jöjjek olykor negyvened magammal,
Engem jó kedvvel véssz, mint egy királyt,
S mint egy királyt, jó szívvel látsz magadnál.
Maradj békével e pusztán! Kemencéd
Süssön még jobb cipót, mint Kecskemét ad;
Pincédben follyon Kőrösöd bora,
S sok útas nyúljon el falad tövében!