A bolognai Certosa előtt
| A bolognai Certosa előtt szerző: Giosuè Carducci, fordító: Radó Antal |
Kedves a nap, ha kilépsz a halottak néma lakából;
Vélnéd, isteni csók éri az arcaidat :
Fénynek csókja, amely szétárad, míglen a tücskök
Zengik végtelenül Messidor énekeit :
Tenger a sík, mely reszket, amelyből feltünedeznek
Kastélyok, falvak, mint csupa kis szigetek.
Messzire kígyóznak, nyárfáktól szegve, az útak,
S karcsú ivű hídak szeldelik át a folyót.
S minden láng meg azúrkékség. A verónai hegyről
Két felhőcske tekint egymaga errefelé.
Délia! enyhe zefír fú rád a Guardia mellől,
Mely az Apenninről ér koszorúsan ide.
S lengeti fátyolodat, s meg-meg lebbentgeti sokszor
Márvány homlokodon éjszinü fürteidet.
Édes! míg lesimítgatod, és szemeidbül az üdvöt
Ámor most is még egyre igérgeti csak :
Hallgasd, szívemben hozzád mit zengnek a múzsák,
Hallgasd, hogy mit szól mind, ki a földbe' pihen.
Ím e domb alján szendergnek az umbrok ; a bárdjuk
Elsőnek zavará itten a bérci magányt ;
S alszanak etruszkok, kik, kürt és lándsa kezökben,
Néztek e zöld halmok misztikus árnyaira ;
S rőthaju kelták is, kik a harc sebeit lelocsolni
Reno hüvös vizeit szívesen üdvözölék ;
S római törzsbeliek, meg a hosszú hajzatu lombard,
Aki utolsónak lepte el azt a tetőt.
Alszanak ők, s velők a mieink. Dél lángol a dombon
S szólnak a síri lakók, és te fogadd a szavuk :
Boldogok, ezt mondják, kik fönn járhattok a halmon
S kikre aranyszínü nap küldi meleg sugarát !
Nektek mormol az ér, a hímes uton lesietve,
Nektek zeng a madár, suttog a szélben a lomb.
S mosolyog annyi virág, mely ujúl évente a földön,
És a csillag, amely örökös égi virág!
Szednivaló a virág, mely gyorsan fonnyad : a csillag
Mely sose múlhatik el, az az imádni való.
Rothadt a koszorú a mi nedves, tar koponyánkon –
Fürteitekre ti friss rózsafüzért tegyetek!
Fázunk lent, egyedül... Ti szeressetek, és a tünékeny
Létre derítsen fényt a szerelem, mely örök!