A „Hellasz” zárókórusa
A nagy kor ujra ránk köszönt,
aranykor jő megint,
mint kígyó vedlik majd a föld,
megújul lombja mind,
s fény lebben égen, államon,
mint ébredés az álmokon.
Szebb Hellasz orma tündököl
a hajnalkéken át,
s egy új folyó villantja föl
új Tempén bíborát,
s ifjú Cikládok alszanak
az árnyas mélyben hallgatag.
Új Argo száll a hab felett,
födélzetén a kincs,
Új Orfeusz dalol, szeret,
sír, meghal s ujra nincs,
s Kalipszó mellől visszatér
Ulisszesz s honni partot ér.
Ó, Trójáról ne írjatok,
míg nem szabad e föld,
de Laiosként se ríjjatok,
szabad lesz, bár ma fönt
a Szfinx szemén oly végzet ég,
milyent nem ismert Théba még.
Egy új Athén támad fel és
a messzi korra száll
a villogó reménykedés,
mint égen láng, ha már
a nap lehullt s megőrzi lenn
fényét a föld és fönn a menny.
Megint Szaturnusz lesz az úr
az istenek felett,
s a Szerelem nagy fénye gyúl,
kő lesz arany helyett
az oltár s nem csorg rajta vér,
lépcsője szirmoktól fehér.
Hagyjátok abba már! halál,
halál és gyűlölet!
egy szörnyű jóslat száll akár
a felforrt őrület.
Nehéz a múlt, halált lehell,
fáradt a föld, pihenjen el!