75. szonett
Lelkemnek az vagy mi testnek az étek
Vagy mint a földnek lanyha permeteg;
S nyugalmadért oly aggodalomban élek
Mint kincseért a fösvényt szállja meg.
Most, büszke én boldogságomba’, majd
A tolvaj-kortól féltem drágaságod’;
A vágy most véled a magányba hajt,
Meg összehivnám, látni, a világot;
Ma látásoddal eltelek egészen,
Holnap egy pillantásért epedek;
Öröm nem kell, s nincs benne semmi részem,
Csak az, mit tőled bírok vagy veszek.
Igy éhezem, s megint bővelkedem:
Ma minden van, s holnap nincs semmi sem.