1932 május 5
szerző: Radnóti Miklós
(Huszonharmadik évem)
Dóczi Györgynek
Huszonharmadik évem huppant le
súlyosan most a bokrom alá;
kenyerem fele már kemény
fogaim közt, más fele pattogón
sül a férfikor napja alatt
és egyre ritkábban gondolok vissza
bokros harcaimból a szoknya alá,
honnan gyerekkorom ólábu évei
totyognak elő s kezükkel integetnek.
A szeretőm harcaim társa és
ösmeri életemet; ösmerte
fecskéim is eresz szakálla alatt és
látta a fészek karimáján fecskefi
kis torkát, hogy nyeldeste a szellőt s
tátogott ügyetlen féreg után!
ó, széles csőröm nékem is sárgán
csillant a fényben s boldogan
majszolt vajas szavakat még.
Most kürt szava számon a szó
és elvtársaimnak hangos indulása!
Figyeljetek a szeretőmre! nagy
kék szeme van s jó lány: szemeteslovakat
traktál az uccán kockacukorral;
ő tudja, hogy külvároson később
tuskót és szenet szedegettem! s
csimpaszkodtam kocsik farán kis
szatyrokkal, mint a többi gyerek
és mint a majmok! ő tudja, mikor
keveredtek réti szavaim közé
pesti dumák; mint a tölcséres
vihar, hogy hízott a nyelvem és
ropogott s hogy vitte versekbe
szerte a lábadozó szél!
Most huszonharmadik évem ért be,
megtűzte a napfény! a szeretőm
néggyel kevesebb. Mikor ő született
akkortájt ülték körül a vének
a hőshalni indulók dombját s
ápolták áporodott szakálluk zeneszóra!
így nőtt föl ő és semmin sem
csodálkozik immár; dolgos kezével
átfogja kezem, ha ügyész fizet
a verseimért s mosolyog. Csókjait
úgy hordom mint vértet a hős csatán.