147. szonett
Szerelmem, mint a lázkór, azt áhítja
Mi a betegséget még neveli;
Csak annak él mi a bajt egyre szítja,
Beteg vágyában ez kell csak neki.
Eszem – szerelmem orvosa – neheztel
Hogy még nem őrzém a mit rendele;
Már elhagyott, s most szívem vágya veszt el,
Mely kész halál, minek nincs gyógyszere.
Eszem veszett, remény nincs hogy megéljek,
Őrjöngve járok, nincs nyugodni mód,
Őrült gyanánt gondolkodom s beszélek
S vaktában érem el csak a valót.
Hivém, fényes vagy, esküm mondta: bájos;
S pokolsetét vagy, s mint az éj, homályos.