1. szonett
Sonnet 2 →
Ohajtjuk a szép lények növekedtét,
Hogy kellemök rózsája szét ne hulljon,
S ha végre is vihar s kor eltemetnék,
Uj sarjadékban legalább viruljon.
De te, csak tenszemed fényében élve,
Saját tüzedben égeted magad’;
És zsugorogva kincsed özönébe’,
Édes magad bősz ellensége vagy!
Most a világnak éke, ifju bájban:
A szép tavasz egyetlen hirnöke,
Virágodat elfojtod bimbajában,
Pazar fösvény, mit tészsz: nem vétek-e?
Oh szánd meg a világot: örök részét
Bűnöd s a sir ne hagyd hogy megemészszék!