„És szólt és beszélt vala Káin Ábellel”
szerző: Radnóti Miklós
(M. I. 4., 8.)
G. D.-nek, bátyámnak
Ábel, testvérem, tegnap fölkeltett az ősi bűn,
megöltem hófehér álmaidat és hajszoltam magam
kárhozottan a hiábavalóság éjjeli útján, fagyott
szomorú fáknak glédája között a reggel elébe.
Napszagú földjeim párázva sirtak utánam,
kiűzött testem lihegő éji sebekkel világította
arcomra a megbánás piros rózsáit és koldulón
hívtalak átokbontó, nagy találkozásra.
Te szent voltál és a fölajánlás áhitata lengett,
amikor megszülettél; az én régi napomon terhesen
zengett az ég, gyilkos nehezen szakadtam le
mint első levél az átkotnyögő keserű fáról.
És lettem Káin, domború mellemen kelt fel a nap
és térdeim fáradtsága hozta az alkonyt amikor
öltem s amikor szórtad utánam kergetőszavú
fájdalmaid és elémdöntötted éji futásom őreit
a fagyott, szomorú fákat.
Megbotoltam, fölhasadt a húsom a gáton és
elestem s újra futottam feketén, bibliáson:
Káin vagyok és tegnap fölkeltett az ősi bűn,
Káin vagyok és te vagy az Ábel!