Öt póknak hány lábáról

← Királyok kenyereÖt póknak hány lábáról
szerző: Móra Ferenc
A herepfedény →
Megjelent a Nádihegedű című kötetben.
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Ez a történet csak akkor kedves, ha annak a szavaival mondom el, akitől hallottam. Adom, ahogy kaptam, se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle.


*


– Ha én most azt kérdezném tőled – kezdte a barátom, – hogy öt póknak hány lába van, te azt gondolnád, hogy valami figurásat kérdeztem. Olyasmit, mint az a találós mese, hogy »ipádnak, napadnak, három papnak, hat kappannak hány körme van?« 

Pedig az én kérdésem halálosan komoly kérdés. Hiszen mindjárt meglátod, hogy ezen fordul meg a tekintélyem. Aki ebben segítségemre nincs, az maga is részes a tekintélylejáratás bűnében, amely oly szomorú ismérve destruktív korunknak.

Tegnap délben ugyanis az történt, hogy amint savanyu ábrázatomat odatartottam a kislányom elé, nem az életet megédesítő gyermeki csók talál homlokomon, hanem ex az alattomos kérdés:

– Apukám, hány lába van a póknak?

– Mi közöd hozzá? – bujtattam tudatlanságomat ösztönösen az apai tekintély hangjába.

Dicséretemre legyen mondva, a gyerek nincs hozzászokva ehhez a hanghoz, azért virágszeme egyszerre könnybe borult. Pityeregve teszi elém a számtan-könyvét:

– Tessék, apukám. Ebben van a kérdés.

Megnézem a könyvet. Schulz Imre művelte az elemi második osztály számára és Klinda Károly dolgozta át a szerző hátrahagyott jegyzetei szerint. Szép könyv nagyon, dominó-kockák is vannak belerajzolva. És csakugyan benne van az a kérdés is: öt póknak hány lába van?

– Ehhe, ehhe, – vett erőt rajtam a köhögés, – aztán ez leckére van?

– Dehogy, apuka, – mondta a gyerek fölényes mosollyal, – ezt csak vizsgai példának adta föl a tanító néni, mert azt mondta, ez nagyon könnyű.

Most már mit mondjon ilyenkor a magamfajta ember, aki sohase működött politikai pályán, ennélfogva nagyon ügyefogyottan hazudik? Normális apa azt mondaná: »ejnye, de nagy csacsi vagy te, kislányom, hogy még ezt se tudod«, – aztán mérgesen fölkapná az újságot és amögött törné az eszét, hogy hogy is áll a dolog a pókok lábával. De hát én nem lehetek normális apa, mert én pedagógusnak készültem valaha s a pedagógia eltörölhetetlen jegyet nyom az ember lelkébe, mint a vörös bor a fehér abroszba.

– Olvassuk meg, az a legegyszerűbb, – mondtam a gyereknek egy háborús államférfi határozottságával és ezzel billentettem fel családi szentélyünk európai egyensúlyát.

Mert persze hogy legegyszerűbb volna megolvasni a pók lábát, de hát ahhoz pók is kellene, legalább egy darab. De hát hol vegyük a pókot?

Istenem, hát adjon anyuka, hiszen azért gazdasszony. Nem bánjuk mink, ha akkorka lesz is, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen.

Anyuka olyan nagy mester, hogy előbb utóbb a fias tyúkot is lehozza az égről a mi kedvünkért, – könnyebb is az, mint a piacon vásárolni – de pókot ő se tudott adni.

– Honnan a pokolbul vegyek én pókot? – nézett körül kétségbeesetten. – Svábbogár nem jó lesz?

Felvilágosítottuk, hogy minket a svábbogár végtagviszonyai nem érdekelnek. Nekünk pók kell, mert az van előírva.

– Talán kérhetnénk a házmesterektől, – orientálódott a gyerek új lehetőségek felé.

Vesztére tette, mert az anyja egyszerre olyan lett, mint a baziliszkus. Még csak az kellene, hogy pókot kérjünk kölcsön! Egyszerre tele lenne vele a ház, hogy nekünk még pókunk sincs!

Hát hiszen nincs is no, akárhogy cifrázzuk a dolgot. A pincétől a padlásig mindent fölhánytunk, papírkosarat kifordítottunk, kalapskatulyás polcra fölmásztunk, függönyrudakat levertünk, még a frakkomat is megmotoztuk: egy fia pók se sehol. Hanem találtam a sifonér sarkában egy icipici kis skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése, az ördög találgassa, milyen gyűrűt adtunk el belőle, mikor még volt mit eladni, – az bizonyos, hogy ezt az isten is pókistállónak szánta.

– Nézd-e, – tartom oda a gyerek kisírt szeme elé, – ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz.

– Nem ér az semmit, – eredt el a könnye megint szegénykémnek. – Nem lesz már minekünk pókunk ebben az életben. Soha meg nem tudhassuk, öt póknak hány lába van.

De már erre magamon is erőt vett a keserűség s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha vissza nem tart az a meggondolás, hogy ki győz meg engem akkor cipővel?

– Megállj, gyermekem – vettem erőt magamon, – majd mingyárt kéritek én okos embert, aki megmondja, hány lába van a póknak.

Azt én is fölérem ésszel, hogy erre való a lexikon, meg is van nekem a Révai a Mons–Ottó kötetig, de már annyi pénzem nekem nem lesz életemben, amennyibe a pókos kötet kerülne. Ezért szorultam az okos könyv helyett okos emberre.

Nekivágtam a világnak – s még azóta nem kerültem haza. Másfél nap óta nem találtam embert, aki biztosan meg tudta volna mondani, hány lába van a póknak. Pedig kérdeztem a borbélyomtól, a trafikostól, két egyetemi tanártól, egy akadémiai levelezőtagtól és a kerületi rendőrfőkapitánytól. Mind azt állította, hogy már látott pókot, de egyik se olvasta meg a lábait. Most még a tanfelügyelőt fogom megkérdezni, de attól félek, barátom, sohase fogom többet látni a famíliámat.


*


Azt hiszem, szegény barátom saját tekintélye érdekében attól se riadt volna vissza, hogy meginterpellálja a kultuszminisztert, van-e tudomása róla, öt pók hány lábbal rendelkezik, – de most már nem kerül erre a sor. összeszedtem a tudományomat és megmentvén a kultuszminisztert, barátomat visszasegítettem a családi tűzhelyhez. Ö már tudja, hány lába van öt póknak. Az olvasó is szeretné tudni, de neki nem árulom el. Járjon utána személyesen és nagy öröme lesz benne, ha érzi, hogy még a vizsgakérdésre is meg tudna felelni a második elemiben.