Énekek éneke (Heinrich Heine)
Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
írt be a természet csodás
emlékkönyvébe az Isten.
Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.
Valóban énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsu tag új
csodás-szavu versszaka volna.
Ó millyen isteni eszme ez,
a fehér nyak – hattyu-ringás!
hol a fürtös főgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.
Két bimbó epigrammai élt
varázsol a mell csúcsára
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmóniája!
De leginkább plasztikus hatást
a csípők stílusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.
S nemcsak elvont poéma ez:
husa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet
s csengőn rimelnek az ajkak.
Valódi költészet lehel itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nőnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.
Dicsérlek téged, ó uram,
s előtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!
Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhitattal:
tanulmányozni nem szünök azt
sem éjszaka, se nappal.
Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az időt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.