Ármány, ocsmány (Magyar mythologia)
II. Ármány. Ocsmány. Valamint az előbbi szó, mythologiai jelentésének, más e nemű myhosi értelmek nyomán kísértetett meg, mai nyelvünkön egyiránt mint a népemlék és hagyományban feledett ily értelme, felébresztése, hasonlón történt az ármánynyal és másokkal; csak hogy emennek, a még tetszősb külső momentumok, és gyakoribb felemlítgetése az írók és költők által az olvasó közönség előtt tetemesb erősséget eszközöltek[1].
Nemzetünknek a skythákon és parthokon át, majd ismét egyenesen, a perzsáktóli származtatása, vagy legalább a nyúgatariai zend néppeli kétségtelen érintkezésénél fogva, miután még ősvallásunknak a perzsa mythossali ― különösen az isten név, tűztisztelet, magia, s többire nézve, ― találkozásai is alapul szolgáltak, a zendparzi és ősmagyar vallás közti azonosság, vagy legalább szoros rokonság felvétele a legtávolabb határokig kiterjesztetett. Innét hogy az ismeretes perzsa vallási dualismusnak felvétele az előtérbe lépett, s annak az Ormuzd és Arimanbani, mint jó és rosz szellembeni személyesítése, az ördög és ármány, s ezekkel a „jók” (?) ellentétezésében állíttatott fel (l. kútfők. myth. irod.). Az egésznek alapjaul a nyelvünkön maig tulajdonság névi értelemben használt ármány szó szolgált; a felületesség azonban, melylyel az tárgyaltatott, csak kevés bizonyságot volt képes nyujtani.
A dualismus azon értelemben, mint a jó és rosz elve ― (az emberi szabad akaratban gyökeredző vezérelv, eszményesítve az első, a szabad, jóra törekvő lélek, élőszellem, a második, a korlátolt, rosz, a romlás, halál, megsemmisülésnek alávetett anyag, test, materia által,) ― minden ősvallási mythosi tanokban előjön, különböző rendszereik, vagy a róluki adatokhoz képest többé vagy kevésbé kiképezve, és különös jó istenség, jó és rosz szellemek, felsőbb lények, istenségek képében személyesítve; de egyiránt, bát mily erős színekkel festi olykor a mythos ez eszmét, az ellentétezés kiemeléseül, mégis az azt tárgyaló hitregék, az utóbbi rosz szellemek genesise, hatalma, befolyása és cselekvésük köréröli tanaikban, őket mindenkor azon jó, intéző, legfőbb lény, istenségnek alárendelik. Csupán a perzsa mythos volt eddig, melyben ezen ellentétezés, a világ végzetét mintegy eszközlőleg, egyenjogúnak tartatott, különösen a perzsa vallásróli classicus irók homályos adatai nyomán; a tárgynak azonban mélyebb ismérete, különösen a zendvallási töredék kútfők vizsgálata által, annak bizonyosb értelmére jutottunk. Hyde szerint (rel. pers. 161), ki első tárgyalá kimerítőbb kritikai tekintettel e kútfőket, kitetszik hogy Ormuzd és Arimanban koránsem lehet szó két egyenjogú és hasonhatalmú lényről, de hogy az elsőnek az utóbbi eredet és természetre nézve alárendelt: unicum principium aeternum ― um. Hyde ― quod fuit deus, lingua eorum dictus yezad v. yezud, vulgo yzud q. d. suplicandus. Ormuzd erat aliud nomen eius v. hormuz, hormizda choda, (az utóbbi név ismét increatus, a se datus), deinde posuerunt aliud mali principium creatum quod fuit Ahriman. Még világosabban megfejti azt Anquetil du Perron (pars. relig. 121), szerinte az Ariman és Ormuzd egyenlő eredete és hatalmáróli tan, csupán a vendidad sz. könyv (a zendvesta fő része) félreértett azon helyéből származnék, melyben zervane akarene mondatik Ormuzd és Ariman szülőjének, holott zervane akarene, nem más mint: az örök idöbéli v. öröktöl létező lény, s a név mint ilyen csupán Ormuzd atributuma, kitől azért Ariman is származik. Nevezetes erre nézve a Norknál (myth. 1. 133) felhozott adat, hol Wilson térítőnek e tanra nézve egy perzsa általi megcáfoltatását közli: szerintök um. Ariman csak Ormuzd kifolyása, nem lévén más, mint a romlott anyag szelleme, azért csak is ennek teremtése által szülemlett. De a közhitben és nyelven is, mint a perzsa mondák és hősregákben, költőik és iróiknál (p. Firdusi t. helyén, schach nameh Görres ford.), Ahriman csupán mint a divek, rosz szellemek főbbikének neve használtatik, mint ilyen, az epos, a rege egyik machinaját képezi, felette azonba mindig az istenség fensőbb hatalma áll, mely a véle v. divekkel küzdő hőst, ellenébe védi, segíti, s mely által az felette mindenkor győzedelmeskedik. ― Magában e szerint a perzsa Arimanban, nem találván többet egy roszszellemi személyesítésnél, saját mythologiánkba sem hozhatnók azt át szoros polytheistikai istenségi alakkint; mint ilyet tehát ősvallásunk sem birta. Lássuk még, mennyire bir valószinűséggel, az ármány szavunkban egyedül fenmaradtnak vélt nyom következtében, a perzsa arimani fogalom, és képzetnek, ősvallásunkbani létezte.
Az Ariman név összes értelmezései már, az ekkép nevezett rosz szellem, mindannyi jellem, vagy bélyegneveiül, epithetonaiul jelentkeznek. Hydenál (i. h.) a név ahar és riman-ra választva, az egyértelmű, spurcus, foedus, pollutus kettős synonimumban, mintegy erősítve: valde pollutus, spurcissimus jelentést adja; vagy a másik tagot raiman-nak véve, azt deceptor fraudatorral véli értelmezhetőnek. Újabb magyarázói is kétesen nyilatkoznak. Bournoufnál (com. yas. 90) agromainjus―rosz szellem. Nork (i. h. 10. 185) szerint, eredne a sanskr.: hrí ― (zögern), vonakodni, késlekedni, s a kaldej: ahar ― (der andere), a más, a man pedig csupán névrag volna; ellenben magyarázva a zend: enghremeniosh kitétellel, a roszban lepleződőt, (sich in böses hüllende) jelentené. Repiczkynél (u. muz. 2. 237) anro mainjusz zendszó, és gaz szándokút jelent.
A különféle határozatlan jelentést adó magyarázatok nyomán, ― melyek csupán némi rosz tulajdonság kifejezésében egyeznek ― könnyű ugyan saját ármány szavunk hozzájuk tartani és hasonlítgatni, nagyobbára szinte különféle rosz tulajdonságot kifejező értelménél fogva, minővel egyedül tartá fen a szavat a közbeszéd és tájszólás; tág értelmezése azonban máris vesztett eredeti jelentésére utalhat. Szinte már Otrokócsi (orig. 2. 150, 216, 326), de ignorálva még a perzsa Arimannali rokonságot, hozta fel azt, az armenus ― örmény, és skytha arimaspi népség nevekkel hasonlítgatván, miközt értelmezi hogy: ármányos accipiunt pro illis rusticis aliisque incolis, qui nonnunquam milites, passim liberius diversantes persequuntur, mi szerinte ép úgy alkalmaztatott őseink által a gyűlölt örmények neveül, mint a katonák által ezen gyűlölt üldözőikre. De könnyen hogy a honátol távol iró, s az ilyeket, mint bévalja, csupán emlékezetéből magyarázgató, ebben tévedett, az ármányos szó mai használata szerint, inkább ama libere diversantes (szökött v. rabló) hadfiakra, mintsem paraszt üldözőikre lévén alkalmazható, vagy hogy talán valami latin: armatus, ármás név forogna fen. E szerint tehát mint Otrokócsi magyarázza benne a gyülöletesnek fogalma rejlik, leirása szerint pedig az üldözőnek. Egészen ellenkezőleg tudják azt Sándor Ist. Pariz Pápai, és Kresznerics: szerintök ármányos ― latre, praedo, nequam, mely értelemben ismét a haramia szóval értelem és hanghasonlatra nézve is találkoznék. Élénk, eltérő értelmekben divatozik a tájszólásokb.; a tájszót: ármányos jeles tréfával, um. sokszor csipős, de a barátságos mulatozás leplével takart, bölcs észrevételekkel, s jeles mondásokkal mulató, a göcsei szójárásb. csintalan, a kemenesaljaiban; különös mesterséggel teljes, a palócb. dévaj mulattató, cselszövő, hamiskás ember, balatmellékib.; s ezekhez csakugyan legközelebb áll annak mai általános: furfángos, s a még erősebb astutus ― hamis (vafer) értelembeli használata, mivel a Hydénéli raiman ― deceptor fraudator értelmezés leginkább érintkezik. Erősebb, önálló értelmi erőre és jelentésére, melylyel a fogalomnak egykor birnia kelletett, utal apostrophei felkiáltó, szidalmazó szólásokbani használata, mint: ejnye ármányos, Szabó D. ármányos eretnekség, ármányos szaggatás, Kreszner. valamint a fentebbi személynév: haramia, üldöző, rablóra alkalmazott használata. ― Valjon tehát a szóban, csakugyan ősvallási, és különösen a zend Arimannal azonos rosz szellem nevének emléke forog-e fen? vagy hogy az csak idegenkint, a szomszédi érintkezés idejében jött át csupán, rosz minőség jelentésével, minden egyéb mythosi jelentés nélkül? eltekintve még attól, hogy a név az ős eredeti gyökből közösen származhatott el, különféle értelmek s elnevezésekre, melyek ennélfogva mint láttuk alapjukban találkoznak, akár pedig végre hogy az nyelvünkön sajátlag képződött, és a találkozás mint annyi számos jelentéktelenebben véletlen? ― ― mind e kérdések elhatározására az adottak nyomán nem vagyunk képesek; a mi az első mellett szól, az erős valószínűségén feljebb nem emelhető; de ez esetben is benne csak egy főbblényi képzet, szellem inkább, mint istenségi név és alak volna kimutatható.
Hasonlón magyarázott szavunk az ocsmány is. Jerney (ut. 1. 177, u. muz. 2. 384) benne a zendavestabani ashmog, a bibl. asmodi, és gör. usmandivali azonos fődiv nevét keresi; Herbelot (bibl. or. 1. 415) szerint: asmong nom d'un demon selon la tradition des mages ou des zoroastriens, est un des principaux emissaires d' Aherman, qui est leur prince, et l'auteur de tout le mal qui se fait dans le monde; mi szerint egy ily nevű rosz szellem egyenest Ármánynak mythos köréhez tartoznék, mint egyik kitünő rosz szelleme. Repiczky (uj. muz. 2. 238, 731) ellenben a török osman névtől véli származónak, mint a mely, szitok és rosz tulajdonság kifejezéseül maradt volna fen köztünk. Néphagyományunkb. ily akár történeti, akár mythologiai eredete s jelentése semmi nyomára sem akadhatni; nyelvünkön a szó szidalmazó, különféle rosz tulajdonságot kifejező értelmekben dívik, Moln. A. és Kreszner.: ocsmány ― foedus, sordidus, obscoenus, spurcus; különösen: ocsmány beszéd, ocsmánykodik ― res obscoenas loquitur v. facit. Pázm. pred. 376. Calep. m. ocsmányság ― paedor, ocsmányít ― spurcat; gyöki: ocs, ocsu eredetében a tájszót. és Kreszn. szerint a gabona szemetje, apraja, hulladékja.
Egy más ekkép előhozott szó a betyár. Szinte Jerney (ut. 1. 175) által a zendavestabani petiare ― quelle der übel, a rosznak forrása, kútfeje, névvel azonosítva. Repicky (u. muz. 2. 237) ezt is inkább a töröknek a keresztyénekre alkalmazott bedkjár' ― gonosztévő csúfolásával véli értelmezhetőnek, mint az a török iratokban: küfár, bedkjár ― hitetlenek, gonosztévők, kitételekben gyakorta előkerül. De hagyományunk erre nézve sem nyújt semmi támaszt; közhasználatban ma a neveletlen, s mégis rátartós, magát fitogtató ifjút szoktuk a szóval jellemezni. Szótárainkb. különféle tájszólási jelentései szerint jő elő, bennök valamint a mythosi eszme, ugy ama csúfos értelembeni elkölcsönzésnek is semmi nyoma. Kreszn. és tájszót. majd a rátartós nyalka paraszt legény, m. Szabó D. trossulus, stutzer, Sánd. Ist. majd szolgálaton kívül csapongó embert, kevély parasztot, a paraszt legényt, ki napibérben jár munkára, st. jelentvén. Ezen nagyobbára körüliró, olykor eltérő értelmezések utalhatnának csupán némileg, a szónak feledett egykori bizonyosb jelentésére, vagy talán idegen nyelvbőli átvételére; a mint azt most birjuk, mythologiánk számára aligha közvetíthető.
- ↑ így mondja már Jerney egész bizonyosággal (u. muz. 2. 382) „ármányunk Arimantól eredése кöztudományú,” valamint az nálunk csakugyan történni szokott, hogy az ilyenek elfogadásában készebbek vagyunk, mintsem bebizonyításukban.