Álomország
Bús, magányos úton át,
hol jó lélek sohse járt,
hol az Éj, egy ős eidólon,
fenn uralg gyásszínü trónon,
ide mostan értem épen,
messze jártam, vad Thulében,
mely világ végén egy bájhon, végtelen,
túl időn – túl teren.
Fenéktelen völgyek, folyók,
szurdok, mosás, titánbozót,
formákkal, miket szemed nem sejt,
mert a harmat mindent elrejt;
partnélküli tengerek,
s rájuk hulló meredek,
tengerek, mik nem hevernek,
tűzegekre habot vernek,
tavak, melyek hányják folyton
holt vizük, mely holt és zordon,
hűs vizük, mely halk és fáradt
s rajt a lenge liljomszálat.
S e tavaknál, mik igy folyton
holt vizet, mely holt és zordon,
hűs vizet, mely halk és fáradt
s hánynak lenge liljomszálat;
e hegyeknél – e folyóknál,
lassan, egyre mormolóknál –
vak bozótnál s hol a rossz
béka és gyik táboroz –
e lápoknál és torlóknál,
hol manó jár, –
mindez átokvert helyekben, –
minden méla szögeletben –
rémült útas mit lel itt?
multja leples rémeit –
szemfedős formákat, mellyek
sóhajtnak a vándor mellett, –
holt barátiét, kik rég be¬-
költöztek a földbe – s égbe.
Szívnek, melynek kínja légió,
ez egy békés áldott régió,
és a csupán árnyat látó
szellemnek ez Eldorádó:
de átutazva útas ember
rá nyiltan nézni nem bir, nem mer,
titkát halandó gyenge szem
nem látja nyitva sohasem,
mert tiltja szigorú királya
rojtos pillát emelni rája
s így vándorlélek itt csak mintegy
homályüvegen át tekint – s megy.
Bús magányos úton át,
hol jó lélek sohse járt,
hol az Éj, egy ős eidólon,
fenn uralg gyásszínü trónon,
haza mostan értem épen:
ott valék, e vad Thulében.