Zsáner
szerző: Károly György

Mohos malomkőasztal, körülötte néhány öreg fatuskó, kisebbek, nagyobbak, ahány, annyiféle. Az asztalon egy kancsóban bor, három üvegpohár. Egy mámoros darázs szédeleg, más hang nem hallható. A három férfi már nem nagyon beszélget, a bor is csak megszokásból van előttük, talán, hogy ne legyen üres az asztal. Ritkán kortyolnak a homályos poharakból, pedig kiváló, kicsit karcos, jótüzű az ital. Nem itt termett, minden esztendőben egy nagycsizmás, nagy kezű parasztember hozza. Pénzt sose fogad el, úgy mondja, a tisztesség miatt.

Leszedik az eresz alól a létrát, legurítják a két hordót a szekérről, fölrakják az üreseket, aztán elüldögélnek egy darabig, hallgatnak. A paraszt leginkább a kopott posztónadrág térdét nézi, s a térdén a kezét. Amikor elköszön, sokáig néznek utána, ahogy ereszkedik le a dombról a gyepvert, keskeny úton a szekér. Vonzza szemüket a látvány.

Ebédről megmaradt marhapörköltet esznek, csak úgy hidegen, az edényből. Nagy öntöttvas lábas, kívül kék. A fiú hozza föl a pincelépcsőről, sarokkal teszi be maga mögött az ajtót. Az apa valami asztali áldást dünnyög, megszegi a kenyeret. A harmadik, akit Szentlélekinek hívnak, tölt a poharakba. Eszegetik a húst, a kenyeret, komótosan isznak, mozog a fülük, ráérnek. Itt, a falu fölött béke van, hallgatagon nő a köröm, zsírosodik a haj.

Minden áldott délelőtt kijön hozzájuk egy asszony a faluból. A múlt krumplisverme. Mint a veremben a fagyott krumpli, az emlékek ugyanúgy elrothadtak benne. Csupa rossz dolgon rágódik, sorvadt ínyén erőtlenül, makacsul csócsálja a keserűséget. Ebédet hoz, meg újságokat, amit azután sohasem olvasnak el. Csörömpölve elmosogat, összepakol, morog. Feleletet nem vár, csak úgy, magának. Mindennap eljön, hazamegy. Nem ismerik. Elég jól főz, elég jól megvannak.

A kis présház fölött szőlő, gyümölcsfák, a ház mellett darabka üres föld zöldségeknek. Gondozatlan, gyomos az egész, a fákat, tőkéket évek óta nem permetezi, nem metszi senki, a fattyúhajtások szinte ellepik, a lósóska embermagas kóróin madarak hintáznak. Az a néhány szem férges gyümölcs, pár kosárnyi szőlő, ami megterem, a bogaraké, madaraké. A szőlőszemen aranyszínre érik a darázs. Mióta elzavarták az árendást, pusztul minden. Az asszonyka mindenbe belebeszélt, a férfi meg túl sokat akart. Elküldték őket. Azóta lenn laknak a faluban a többivel.

Ülnek az asztalnál, mind a szokott helyén, néznek a falura. A domb alatt van a helység, tiszta időben jól idelátszik, esténként a kutyaugatást is hallani. Templom, kocsma, iskola, bolt, községháza, posta, néhány rendezetlen utca, vagy kétszáz porta. Kicsi, poros, felejthető. Gyerek kevés, sok kutya. Kertek, fóliasátrak, szántók, szikes legelők.

Nem jártak lenn már nagyon régen. A fiú és a másik, akit Szentlélekinek hívnak, még csak-csak menne, bár legutóbb vasvillával, kutyával kergették ki őket. Az öreg attól tart, megismétlődhet az eset. Nem szeretné, ha szóba hoznák, hát hallgatnak róla. Szentlélekinek meg valami zavaros kalandja is volt ott egy férjes asszonnyal. Minek a bajt keresni.

Ülnek így, hárman. Lassan elmúlik ez a nap is. Az emberek odalenn néha még gondolnak rájuk, olyankor nyugtalanabbul alszanak. Amúgy nem túlságosan hiányoznak egymásnak. Jó ez így, ez az áldott nyugalom megfizethetetlen. Talán majd egyszer körül lehetne nézni odalenn, meg lehetne próbálni még egyszer. A kertet is rendbe lehetne hozatni, másik bérlő is akadna. Bár, ki tudja, sok a vesződség, csekély a nyereség.

Az esti harangszót magába zárja a lassan leereszkedő kora őszi köd, csak egy mámoros darázs szédeleg, más hang nem hallható.

ForrásSzerkesztés