Zrinyi Ilona
szerző: Garay János
1699.
Munkács magas várában ül Zrínyi Ilona,
Körötte vérbiborban a tájék alkonya;
A karszék, mely nyugalmat fáradt testének ád,
Márvány pallóra ejti ruhája bársonyát.
Karszék előtt asztalka, aranyzott lábakon,
Asztal fölött kitárva nagy kapcsos könyv vagyon;
A könyvet a magas hölgy csak most lapozta át,
S mintegy pihenve rajta nyugasztja hó karát.
Fürtös fejét a könyvről majdan fölemeli,
S felcsillog a könyűcsepp, mely szép szemét teli;
Ilyen, midőn fenséggel, de fellegek közűl
A nap, megtört sugárral, az égen fölmerűl.
S hosszan, sokáig néz még e nedves pillanat,
Mig nedve gyöngygyé fagyva, arczán alászalad, -
Mert, melyet olvas a könyv, nagy dolgokat jegyez;
Dicső, de gyász családja gyász krónikája ez!
Olvassa szép apjáról Szigetvár ostromát,
Hol honja veszni hagyta legelső bajnokát,
Ki húszezer törökkel raká körül a sírt,
Melyet dicső nevével a hir könyvébe irt.
De a ki, bár dicsőn halt, mint áldozat esék -
Mert a dicső dicsére szűkkeblű törpeség
S vágytársi féltékenység irígy agyart fene;
És Zrinyi Miklós vesztét megérte ellene.
Nagyapja, György, öröklé Miklós erényeit,
De együtt örökölte irígyit, ellenit;
Országos harczi híre, ajkán a nyilt szavak,
Wallenstein táborában szálkául voltanak.
S a fővezér Prágában asztalt terít neki,
De ételét a hősnek éltére tette ki,
A németek vigadtak, folyt Rajna tűz bora;
De Zrínyinek utósó a szörnyű vacsora!
Olvasta nagybátyjának, más Miklós életét,
A nagy hirű vitézét, a kedves dalnokét,
Ki észszel a tanácsban, fegyverrel a csatán,
Ki lantja zengzetével tündöklött két hazán.
S kit, mig pápák s királyok méltatják érdemit,
Honn Montecuculinak ármánya elveszit,
S kinek akár a vadkan akár csel ölte el:
Ártatlan ontott vére kiált az égre fel! -
Olvasta és erében megjegedett a vér:
Péter, tulajdon apja, kit most a gyász sor ér;
Kit, mert a sérelmnek emelte zászlait,
Bécsnek itélőszéke palloshalálra vitt.
Péterrel hullni látja s elveszni egyaránt
Anyjáról anyabátyját, a hősi Frangepánt,
S könyűt ejt és átkot mond a véres nap felett,
Mely a testvércsaládnak ily rémes sirja lett.
Olvasta első férje, Rákóczy napjait,
S még egyszer átforgatja lelkének lapjait,
Hol régi csalt remények, nagyság s fény álma jár,
Vágyának egykor réve - most csak sirhalma már.
Hol sorsa szövedékén mint hosszú gyász fonál,
Egy cselszövő napának vészjósló képe áll, -
S csendes, szelid imát mond szegény Rákóczyra!
Báthori Zsófiáért könyezni nem bira!
A gyásznak nincs-e vége? s te sorsok hirnöke,
Sötét könyv, a kapocscsal, koporsó vagy-e te?
Nincs vége még a gyásznak, mert él még Zrínyi vér!
S a könyv az érczkapocscsal még tápot egyre kér!
S még olvasott tovább is Munkácsnak asszonya,
Saját házának áll ott hanyatló alkonya;
Benn második férjének döbbentő rajza van,
Egy háboritott tenger, vész csapkodásiban.
Elhagyta a szerencse, elhagyta Tökölit;
Árulóvá lett rajta ember, szerencse, hit,
Török rabságban tartják őt, Bécsnek karjai,
S Munkács alatt - mi kell több? - Karaffa ágyui.
De rendületlen áll még a várnak kőfala,
Erőben és reményben áll Zrínyi Ilona;
Az ostromló seregnek ágyúgolyója száll
S az úri hölgy székénél a bársonyban megáll.
«Nem szenvedett-e már meg, oh isten, e család!
Mikor veszed le rólunk karodnak ostorát?»
Szólt s felriad helyéről az ékes úri nő, -
Egy viharoktól sújtott, de büszke czédrus ő.
«A könyvet nyitva hagytam! kezemben a tolú,
Mit írjak még beléje, derű-e vagy ború,
Mit végzésed parancsol?» - s a tollal szép kezén,
Áll, istenétől várva, mi lesz a végzemény...
S megnyílik ím az ajtó! Bécsből egy gyors követ
Öcscséről, Boldizsárról ily hirrel érkezett:
,Öcsédről, Boldizsárról hirt hoztam, asszonyom!'
«Szólj - mond a hölgy- ártatlan fogságát jól tudom.»
,Már nincsen börtönében! - mond tompán a követ! -
Sok év után igazság győzött a bűn felett;
De haj, mit ér az ifjan-őszűltnek, hogy szabad?
Agyában őrült lelke örökké rab maradt.'
«Isten ne hagyj!» - kiált fel a hölgy s székébe hull?
Vélnéd egy szikla rendűl a föld ingásitul.
«A legutolsó Zrínyi - szól s kínja iszonyú! -
Van-e kezedben, isten, több töviskoszorú!»
A gyászkövet kifordul, utána mint a fal,
Sápadtan és fehéren, beront egy őr s rivall:
«Mentsd meg magad s a mid van, kegyelmes asszonyom,
Elárult rőt diákod, a hűtlen Absolon!
S mit három éven által mint hős oltalmazál,
Munkács utósó várad császár kezére száll;
Reád pedig s fiadra Bécsnek fogsága vár!»
S szólt még - midőn Karaffa előttök álla már!
«Karaffa e teremben; sokat mért rám az ég!
- Szólt megadással a hölgy s fölegyenesedék -
Legyen, vezér, meghozva a legfőbb áldozat:
Vidd Bécsbe meg, mert úgy kell, meghódolásomat.»
«Kötésünk áll, - folytatja - én s népem hódolok,
S fiam kezesnek elmegy, többet nem adhatok...
A nő kitépi nektek kebléből gyermekét,
S ti - megnyitjátok érte férjemnek börtönét.»
Szólott s gyengéd karokkal átfonja kis fiát,
Hosszan végig csókolja szép arczát, homlokát.
«Vidd most, vezér! de tudd meg - szólott, - hogy a helye,
Honnan kitéped, véres - s ez anyja kebele!»
S a könyv, az érczkapocscsal, ujabb gyászszal telék,
(Hogy a gyász rajzolója, a toll, nem vérezék!)
A toll s a lap nem vérzik, de annál véresebb
A legnemesb hölgy szívén az óriási seb!
S harmadszor nyilt az ajtó - a hölgy sikoltva kél,
Tököli lép elébe, - most már mindent remél!
«A bécsiek szótartók; szabad vagy s újra itt!»
Kiált s férjére fonja, mint repkény, karjait.
,Szabad - ha úgy akarjuk - mint légben a madár,
Kit egyaránt lőhet le vadász és vadkufár!'
Viszonz a férj sötéten s gúnygörcscsel ajakán. -
Földönfutókká lettünk; száműztek, Ilonám!'
«Nincs hát egyéb számunkra csapásnál!» szól a nő,
S áll megtompult érzéssel, dermedten mint a kő,
A nagynevű családnak utósó sirköve, -
A könyv utósó lapja nevével telve be!
S hajóra száll férjével, roncsolt hajó maga,
Melynek nehéz viharban ketté tört árbocza;
Melyen kötélt, vitorlát széthasgatott a szél -
De érczerős keblében töretlen a sziv él.
Rég sir takarja immár férjével Ilonát,
Szép Ázsiának földe nem bántja hült porát;
A könyv az érczkapocscsal itthon maradt nekünk,
Illik: szent borzalommal benn széttekintenünk!...