Zrínyi (Szemere Pál)
szerző: Szemere Pál
Tehát végfényén állok életemnek,
Hol minden óra halni kényszerít;
Itt hát a cél, s homálya éjjelemnek
Rám s tetteimre mely fátyolt terít?...
Nem! érzem biztatását végzetemnek ─
Felejtés tengerébe nem merít;
S ha bár véremmel kell is itt fizetni,
Szebb hajnal vár, rám szebb fényt hintegetni.
Elsűlyed e század s kidől magzatja,
Mely most becsemben ösmer engemet;
De egy később porom meglátogatja,
Forró ajakkal áldva tettemet.
Ki a közért éltét feláldozhatja,
Az gyüjt örök, állandó érdemet;
Nevét rokon-polgári szíveikbe,
Mint oszlopban, tisztelve helyhetik be.
Megyek hatalmas ösztönöm szavára,
Mely bennem lángtettekre ébredett;
A béavattak áldozat-sugára
Orcámra újabb fénnyel terjedett;
És amitől szebb álmom messze jára,
S e szív remélni nem merészkedett,
A legdicsőbb bért várhatom munkámért:
Meghalhatván királyom és hazámért.
Mit tettek ők, akiknek hősdalokban
Istenként tisztelt képük megjelen?
Kik vívtanak lángok között s habokban,
Mint virtusukhoz hívek szüntelen.
Rendíthet a sors szívet a bajnokban,
De törni lelkét, ─ arra képtelen.
Féreg szeressen porban fetrengőzni:
Nemes szívnek küzködni kell, s fog győzni.