Zoltán Vilmos
szerző: Londesz Elek
Végre megírtak róla az újságokban egy olyan mondatot; amilyenre hiába lesett egész életében: "Egyike volt legkiválóbb műfordítóinknak." Az ilyen mondatok úgylátszik csak a volt igével együtt íródnak le. Most ő is hozzájutott e dicsőséghez, mert meghalt és most már itt az ideje, hogy megtudja róla a világ, ki volt? Az ilyen kisplasztikus művészek ritkán kerülik el ezt a sorsot, mert az ő világuk népessége csak azokból a kevesekből verődik össze, akik hozzáértéssel szokták meglátni a kicsiben a nagyot és tudják: milyen nagyszerű a művészet még akkor is, ha szinte láthatatlan és jelentéktelen módon nyilatkozik meg. A versfordítás hálátlan művészet. Mindig a szerző van előtérben és kenyérkereső mesterségnek is hálátlan mesterség, mert nem lehet nagy tömegekben a közönség elé dobni a produktumot. Kevés esetben akad nagyobb közönsége is. A vásárcsarnokokba is többen járnak, mint az ötvösboltokba, ahol közelről kell vizsgálni a szép műtárgyakat és érteni kell a művészethez. Egyidőben, körülbelül harminc esztendővel ezelőtt még ráragyogott a dicsőség a műfordítókra, mert akkoriban még kevesen tudtak idegen nyelveket és valósággal hazafias missziónak tekintették a külföld műremekeinek magyar nyelvre való átültetését. Egy-egy sikerült, remekbe készült műfordítás feltünést keltett: a hozzáértők vizsgálták szavainak súlyát, szókötésének szépségét. Idővel lassan-lassan fogyni kezdett az érdeklődés az ilyen kisplasztikai műremekek iránt. Végre egészen közönyösen kezdett vele bánni a közönség Alkalmasint összefüggésben van ez a jelenség azzal, hogy az utóbbi időkben majdnem teljesen elfordultak az olvasók a versektől. A próza özönvize elárasztotta a költészet virágos völgyeit. A szegény Zoltán Vilmos nem törődött ezzel és időnként be-bekopogtatott az újságokhoz egy-egy műfordítással. Rengeteget dolgozott. Nem is műfordító volt ő már, hanem egész antológia. Sajnos, ezt az antológiát, mely méltó módon terjeszthette volna hírnevét, nem ismerhette meg a közönség, mert nem akadt kiadója. Csak Cardussi-műfordításaít és Rabindranath Tagore szemelvényét sikerült külön-külön kiadatnia. Carducci-fordításaiban érte el művészetének tetejét. Ezeken a fordításokon meglátszik, hogy a maga gyönyörűségére végezte a nehéz munkát, amelyhez még a leggyakorlottabb műfordítók is alig mernek hozzányulni. Carducci neoklasszikus, tömör nyelve strófáinak muzsikálása nagyon megnehezíti költeményeinek lefordítását. A különös módon kiszámított művészettel elhelyezett szavak és a klasszikus jelzők által megrögzített hangulat-vibráció visszaadása rendkívül nehéz. A pontosan dolgozó fordító filológiailag nagyszerűen tolmácsolhatja a versek értelmét, de aki az eredetit olvasta, azonnal észreveszi, hogy az ilyen fordításból hiányzik a láthatatlan bűbáj: a hangulat és a klasszikus páthosz. Zoltán Vilmos beletudta magát élni Carducci költészetének klasszikus világába és a nehéz olasz verseket valóban művészettel varázsolta át magyar versekbe. De még e Carducci-fordításai közt is magasan kiemelkedik az "a Satana" (Sátánhoz) című hatalmas költemény, mely bizarrságban és a költői emóciónak hatalmas terjeszkedésével egyenlő értékű Poe Edgar Hollójával. Ez a terjedelmes óda próbára teheti a legkiválóbb műfordítót is és dicsősége marad Zoltán Vilmosnak az, hogy műfordítása úgynevezett végleges fordításnak mondható, tökéletessége és szépsége miatt. Sikerült már mindjárt kezdetben találnia azt a hangot, amely teljesen egyezik Carducci eredetijével:
A te, de l'essere
Principio immenso
Materia e spirito
Ragione e senso...
A nyelvnek ilyen muzsikájával zendül meg a költemény, mint szárnyaló orgonaszó, melyet Zoltán így fogott el művészetével:
A létnek kezdete
Te vagy, s tiéd lett
A szellem, ész, anyag,
Érzék, az élet;
És míg bor csillog itt
A serlegekben
- Ah, szemben nem ragyog,
Lélek se'szebben! -
Míg mosolyát a nap
A földre szórja,
S nem nyílik ajk, csupán
Szerelmi szóra;
Míg hegy lejtőiről
A síkra lágyan
Himport s magot lehord
Termékeny áram:
Hozzád emelkedem
Dal könnyü szárnyán,
S köszöntlek, lakomák
Királya, Sátán!
Mindig ragaszkodott Zoltán Vilmos a mű fordításának ahhoz a nehéz szabályához, hogy formában is hasonlítson munkája az eredetihez. Fordított többféle nyelvből: kitünően megtanulta valamennyit, egy-egy homályos soron hetekig elmerengett. Nagyon nehezen dolgozott. Eltöltötte idejét az előkészítő tanulmányokkal, a gondos munkával: szóval annyi volt a dolga, hogy nem ért rá pénzt keresni. Nagyon szegény ember maradt teljes életére. Utóbb már szinte olyanná formálódott az alakja is, mintha nem ebbe a világba való lenne, hanem a klasszikus ókorba. Hosszú, dús ősz hajával, mellére hulló sűrű göndör szakállával úgy festett, mint a vatikáni klasszikus görög szobrok fejei. Minthogy mindenki rendesen mást szeret csinálni, mint amihez a tehetsége irányítja: Zoltán Vilmos is arra volt büszke, hogy nagy járatosságra tett szert a botanikában. A növények életének különös titkait kutattak. Beszélte egyszer nekem, hogy van egy virágfajta, mely egyik helyről a másikra költözik, ha abba a veszedelembe kerül, hogy árokásás, vagy útépítés miatt elpusztítanák. Szegény Zoltán Vilmosnak is ilyen növénynek kellett volna lennie az életben, mely a rázúduló sok nyomorúsággal állandóan zaklatta. Nem volt praktikus ember és sohasem bírt kiszabadulni nyomorúságos állapotából. Most végre mégis kitért az útból, a sírba.