Zivatar (Tompa Mihály)
szerző: Tompa Mihály
Kél a nap s elindul az ég meredekjén,
Aranyos küllőin sebes szekerének;
Csend van, - a lágy szellő nem birja lerázni
Csüngő harmat-csöppjét a fák levelének.
Nyáját messze hajtja a jó pásztorember,
A dolog méh elmegy hetedik határig;
Buvó rejtekében összesugorodván,
Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.
A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz;
Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap,
Udvarában, amely tágas, mint egy szérü,
Sürű köd és vékony felhő-rojtok vannak.
És tarjagos felleg támad mindenfelől,
Mely egymásba nőve, az ég elsetétűl,
Távol mennydörgésnek hallik mormolása,
S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.
Az égi háború kitör végezetre,
Teljes haragjában, teljes fenségében;
Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,
Hogy véges lakója csudálkozzék s féljen.
Mint egy óriás eb, amely tüzet érez:
A vihar vonítva fut át világon;
Reá kigyulnak a cikázó villámok,
S az egész mindenség fényes tűzben lángol.
Szélvész rázza, tépi az erdők üstökét,
A hajlékony tölgyet guzzsá csavargatja;
A magas, egyenes fenyőfát derékon
Töri ketté, mint egy szálgyertyát, haragja.
Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
Legyen a szikrázó villám lobbanása;
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
Legyen a mennydörgés harsány csattanása.
Zug a szélvész, zug a rengeteg mélysége,
Nyugtalan futosnak felriadt vadai!
A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,
Nem bir a szél ellen fészkéhez szállani.
Mintha az elemek végső harca volna,
Mintha minden helyet s alakot cserélne...
Talán e borzasztó istenitéletben
Az utolsó napnak van rajzolva képe?!
Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban,
Az egyik keze bont és alkot a másik!
A villám dul, emészt; a mennydörgés szava
Megtermékenyiti a földnek határit.
Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad,
Magát emészti fel lángzó haragjába';
Az ég, mint egy békét ohajtó fellegvár,
Hétszinü zászlóját tüzi bástyájára.
Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből
Zuhogó patakban gyorsan folyna vére,
Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,
Óriás halottként némul el végtére...
Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban,
S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,
A háborús élet zajtalan estvéjén:
Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.