Zápolya
szerző: Thaly Kálmán
,Hová nyargalsz vitéz lovag
E tajtékzó paripán?’
„A királyi ős Budára –
Át Szegednél a Tiszán!
Leveretve nyög a pórhad –
Éljen, éljen Zápolya!
Megmentését egyedül csak
Neki köszöni hona!”
Szól és vágtat mint a szélvész
Temesvárról a futár, –
S nyomában mint rózsafelhő
A hir fönn repesve jár. –
Ős Budában fürge zaj kél,
Vigan szólal a harang:
Mint majd egykor az angyalnak
Trombitája szólaland. . . .
A király is hallja a hirt –
Könybe lábbad a szeme. . . .
Ki mondja meg: ez a könnyü
Öröm vagy bú könnye-e?…
Egy évtized lehivarzott.
Azóta sok változék. . . .
Ujra hirnök jő Budára –
Arcza halvány, sebe ég.
És pihegve szól: „Mohácsnál
Király és hon elveszett!…”
S haldokolva fölszakitja
Vérző keblén a sebet. –
Ős Budában ujra zaj kél –
Búsan kondul a harang:
Búsan, tompán, mint midőn a
Koporsóra hull a hant. . . .
Királyasszony hallja a hirt,
Könybe lábbad szép szeme. . . .
Kiki tudja: hogy ez a köny
Sötét bánat könyüje!!
– És Szegednél táborával
Tétlenül áll Zápolya:
Megmentését, elvesztését
Neki köszöni hona.