Zákány István
szerző: Thaly Kálmán
1856.
Bódva vize mentén, Szendrő város felett
Láthatni egy kopár, magánálló hegyet;
Itt ott egy omladék, egy kőhalom rajta –
Nem döntötte még le az idők viharja.
Pedig az enyészet falán folyvást romból, –
Mig végre emlék se marad fönn a romból!
Minen év leszakit belőle egy követ…
Hiába, a földön mindent romlás követ!
Hajdanta e helyen hirneves vár állott,
S most csak e csonka fal, e kőhalom áll ott;
csonka fal… kőhalom … ismerjetek rája:
Ime romjaiban, hires Szendrő vára!*
* * *
Alkonyul, alkonyul, a nap is leszállott –
A hegyek ormára piros felhők szállnak;
Olly piros a felhő, mint a lány orczája:
Mikor szeretője csókot nyom reája…
Visszapillant a nap még egyszer a földre,
Egy-egy játszi sugár villan ki belőle, –
S mint gondolat rászáll Szendőrő várára,
Szendőrő várának félholdas kupjára.
Csöndes minden ottan, hadi lárma nincsen, –
Egy-egy fogoly zördit néha a bilicnsen;
Majd egy turbános fő bukkan föl a várbul –
S a sötétlő tájra hosszan mereng, bámul.
Ollyan ez a vidék mintha meghalt volna,
A pirosló égen mintha vére folyna…
S hogy koporsójában édes legyen álma:
Szemfödőt is borit az éjszaka rája. –
…De mi fénylik az éj sötétlő ködébe’?
A holdnak halványabb szokott lenni képe…
Megfordult a világ, a nap kel föl ujra – –
Hogy a bús éjszakát bámulni tanulja?!
Nem, nem, a nap kel föl, s nem is a hold képe:
Pusztit, dúl hazánkban kelet durva népe;
Most is egy fölgyujtott falunak a lángja
Világit rémesen a bús éjszakába. –
* * *
Bajnok Zákány István hires magyar vitéz
Ablaka előtt áll, és a tájra kinéz –
Nézi a láng miként csapdos föl az égre,
S egy pár könyü rezeg tüzes két szemébe’.
Lelke előtt rémes kisérteti képek
Vonulnak keresztül – ollyan bús sötétek!
Itt egy levágott fő… egy legyilkolt család…
Ott egy kisded árva sirat édes anyát…
Majd ugy tetszik mintha dúlt vidéket látna:
Elpusztult városok, vérpatakok árja…
Most egy sötét alak azt súgja fülébe:
Jól megnézd óh magyar, mert ez – hazád képe!
Föleszmél e szókra, föleszmél a bajnok. –
Búsan megcsörgeti oldalán a kardot…
Föllázad lelkének szendergő harangja –
S mint tomboló vihar, tör ki illy szavakba:
„Meddig büntetsz még, óh meddig kegyetlen ég?
Gyötrő szenvedésünk mikor lesz már elég?
Meglakolt a magyar büneiért régen:
S számára mégsem kel a nap föl az égen? !
Pusztitja hazánkat a kegyetlen ozmán –
Félhold ragyog büszke várainknak ormán;
Falvaink pusztulnak, népünket rablánczon
Tengeti a török idegen országban.
Szendörő várának vérengző basája
Falvakat, népeket pusztit, öl rakásra;
Vámos, Lak, Irota, Tomor, Bódva, Selyeb[1]
Már mind elpusztultak, hamuvá lettenek.
S most Felső-Vadász-nak füstje száll az égre…!
Itt elhallgat ajkán panaszló beszéde.
Majd nagy búsan fejét kebelére hajtja.
Bánattól sötétül lelke, arczulatja. – –
…Föltárul az ajtó, János gazda lép be –
János gazda Zákány régi hű cselédje;
Fél röfös bajuszát megpödöri kétszer,
S igy kezdi beszédét egész tisztességgel:
„Halljad vitéz uram! a szendrői basa
Magyar vérrel kardján épen most ér haza;
Nincs több kisérője, csupán egy apródja…”
,Értem édes szolgám – csak nyerget a lóra!‘
* * *
Halovány hold képe tündököl az égen,
S visszaragyog árnya a Bódva vizében;
Alszik a természet – kedvére alhatik –
Álmát sem zavarja zaj, lárma hajnalig!
Suttogó szellőknek sohajtási szállnak –
Sohajtási talán a szerelmes lánynak?
Alugyál kedvesem, álmodj szépet,… szépet…
Egy angyal őrizze minden szivverésed!
De halk!… nyugot felöl tompa moraj támad –
Hallik csörtetése két bajnok lovának…
Elől arab ménen Szendörő basája,
Hű apródja Omár jő nyomban utána
Gyémántforgós turbán a basa fejébe’
Aranycsipke s rojttal gazdag a mentéje;
Damaski aczéla tündöklik oldalán –
Drága piros-selyem teritő a lován.
Szemközt is két vitéz, Zákány s János gazda
Jőnek csatavágygyal szélvészként haladva;
Arczukból látszik, hogy kivel szembeszállnak:
Vőlegénye lesz az a véres halálnak!
* * *
Mint mikor két felhő villámmal keblében
Egymáshoz ütközik a beborult égen –
Haragos menykövet szerte szórva, hányva:
Ugy rohant a török, s a magyar egymásra.
Bajnok Zákány lova veri a port, horkol,
Patakzik már vére a damaski kardtól;
Alig birja terhét, ugy reszket a lába –
De hősünk kardja sem pihen ám hiába!
Mintha szikla hullna a tarnak fejére,
Ugy hull az reája… s egy csapással vége!
Lefordul lováról, a vér elboritja:
Igy jár ki a magyart bántja, háboritja!!
…János gazda szinte végzett a társával,
S a holt basa fejét leszelvén kardjával –
Turbánostul együtt tarsolyába rakta –
Csak ennyit mondván hogy: ej, az Isten adta!*
* * *
A viharos idők elmultak, letüntek…
Nem pusztitja a harcz árva nemzetünket.
Leomlott Szendörő gögös – büszke vára –
Enyészet tüzte föl zászlóját falára.
Pedig hová ő lép, addig romból, romból:
Mig végre emlék se marad fönn a romból!
Minden év leszakit belőle egy követ…
Hiába, a földön mindent romlás követ!
Hős Zákány porladoz sírjában régóta –
De a nép e regét megőrizte róla;
S a mezőt, hol a tart lesújtá hős kezi:
Maiglan is Zákány-rétjének nevezi. –
- Megjegyzés
- ↑ Részint Borsod, részint Abauj megyei helységek. Szerk.