XLV. Még most is véled, csak tevéled

XLV. Még most is véled, csak tevéled
szerző: Reviczky Gyula

Még most is véled, csak tevéled
Szokott benépesülni álmom,
Az éjjel láttam ujra képed',
Én édes, elhervadt virágom.

Szemed, a hűséget sugárzó,
Rajtam pihent szelíd hevével;
És hangod, mint csengő madárszó
Áradt a némaságba széjjel.

Arczod rózsáit, szűz derűjét
Lehe nem érte hervadásnak;
Az írigy évek tova tüntét
A régi szépségben kiálltad.

Gyönyörrel néztelek, de szóra
Nem birt megnyilni gyáva ajkam.
Pirulva álltam, elfogódva,
Mint üdvünk szép korába' hajdan.

S midőn az álom tünni kezdett
És szemeim lassan kinyiltak:
Ajkim csöndes hálát rebegtek,
Hogy megjelentél álmaimnak.

Óh mert ölelne bár keletnek
Szép húrija, drágább az álom,
A mely téged mutat szivemnek,
Én édes, elhervadt virágom.