Willmershez
szerző: Szendrey Júlia
A költemény Rudolph Heinrich Willmers (1821–1878) az osztrák császári udvarban élő dán származású, a magyarokkal erősen szimpatizáló zongoraművészhez íródott, első pesti látogatása alkalmából. A verset a költőnő halála után, a művész 1869-es látogatása előtt közölte a Magyarország és a Nagyvilág 1869. évi 10. száma.
Oh jövel körünkbe, ne csald meg reményünk,
Mint a tavasz, úgy vár, úgy sóvárog lelkünk;
Hisz a merre te jársz, ott virul a tavasz,
Játékod meghozza, játékod maga az.
Ha a fagyos télnek kellő közepében,
Zendül meg zongorád bűbájos zenében,
És mi áhítattal hajtjuk le fejünket,
S mint buzgó imára kulcsoljuk kezünket,
Elmerengünk hosszan, minden mást feledvén,
Csak varázsjátékod hatalmát érezvén,
S fölmelegült szivünk ihlett dobogását,
Közbe-közbe örömkönnyeink hullását, . . .
Midőn igy eltelve égi boldogságtól,
— Ki fölemelt bennünk a földnek porából, —
Keressük a mestert, keressük a kezet,
Melynek érintése föltárta az eget:
Nem fázunk már ekkor a tél hidegétől,
Lángra gyuladt arczunk a kéj melegétől;
Nem találjuk sehol, nem látjuk a telet,
Zúzmarás ruháját levetnie kellett,
A napnak éltető tavaszi sugára,
Rásütött hófedte jégkoronájára,
S nyomban összeomlott, — elolvadt alakja, —
A léget eltölti virágok illatja . . .
És mikor a nyárnak égető hevében,
Az ember eltikkadt, elepedt egészen:
Hogyha ilyenkor hoz jó sorsunk körünkbe,
Mintha égi harmat hullana szivünkbe,
Felüdült kedélylyel szívjuk be a léget,
Mely körülfoly, hordván mennyei zenédet,
Mely nem egyéb patak csörgedezésénél,
Hófehér tajtékkal habzó vízesésnél,
Melyben megfürödnek a hév napsugarak,
S fölötte enyelegnek a dalos madarak,
Alatta a puha, örökzöld mezőben,
Méhek és pillangók virágok kelyhében, . . .
Oh ez a pihenés, ez enyhülés helye,
Ha kifárasztott a szenvedélyek heve!
Alkonyat és hajnal neve a világnak,
Mit áldott kezeid előttünk feltárnak;
Kisértetes éjfélt és perzselő delet,
E szelid hangokban találni nem lehet.
Lanyha, csendes esőt, a föld szomját oltván,
Nyári fergeteget a léget tisztitván,
És mindent áthatva, mindent fölülmúlva,
Az égi madárka odafönn dalolva,
Áthasit a légen a tiszta hangrezgés,
Felhők közül hangzó pacsirta csicsergés,
Dala az életkedv harsány ujjongása,
Repeső sziveink örömrivalgása!