William Blake (Szerb Antal)

William Blake
szerző: Szerb Antal

Széphalom, 1928.

Az angol irodalom most ünnepli William B l a k e , a költő, rézmetsző és misztikus halálának századik évfordulóját. Vastag könyvek, sőt kiterjedt bibliográfiák és népszerű napilapcikkek odakint már jó néhány éve bevitték az irodalmi köztudatba, hogy Blake az angol költők legjobbjai közé tartozik és mint ilyent, ismerik már hazáján kívül is. Miután nálunk lexikoni cikkeken kívül még nem igen történt róla említés, a centenárium alkalmát ragadjuk meg, hogy jelentőségét, ha csak futólagosan is, megismertessük a magyar érdeklődőkkel.

1.

Blake az a költő, akivel minden szóról-szóra történt. A költő, „wie es im Buche steht“. Más költő is beszél ihletről, amikor úgy érzi, mintha valaki diktálná, mit írjon, – Blake néven tudta nevezni a szellemeket, kiknek sugallatára gördítette elő prófétikus könyveinek végtelen sorait. Más költő is beszél látomásokról, melyek felvonulnak lelki szemei előtt, – de míg más költő mindig tudja, hogy a látomások játékos fantázia szülöttei, Blake számára a valóságnál sokkal több objektív realitása van a vízióknak, melyek megelevenítik előtte a halottakat, lejátszatják égbenyúló panorámákban a Teremtés titkait és felépítik előtte London kövein az új Jeruzsálemet, a mennyeit. Más költő is beszél arról, hogy kortársai nem értik meg és csak száz év mulva fogják felismerni igazi nagyságát, de ilyen teljes mértékben ez még senkivel sem esett meg, mint vele: kiről kortársai jóformán azt sem tudták; hogy verseket ír (mert ha látták volna is verseit, azt hitték volna, hogy regény) és a mult századból való lexikonok csak mint rézmetszőröl emlékeznek meg róla – s ma népszerű amerikai kiadások borítékai hirdetik, hogy „nélküle a költők számára fenntartott polc határozottan tökéletlen“.

Ő volt a legkülöncebb a különcök nemzetének sok különc költője közt. Minden, ami vele összefügg, egészen különös; a vele foglalkozónak sajátos atmoszférában kell hazatalálnia, mintha a kristályszobában volna, melyről egyik verse szól 1 és „egy másik Angliát látna, másik Londont, Towerjével, más Themzét és más dombokat, más, kedves surreyi bokrokat“, egy másik világot, mely Blake szerint az egyedül igazi világ.

Már hírnevének története is különös. Mikor Blake magagyártotta könyvei már elkallódtak, először egy spiritiszta orvos adta ki egyik kötetét, mint spiritiszta dokumentumot. Költő-mivoltára csak a prerafaeliták eszméltek rá, mikor sajátos hangulatuk számára ősöket kerestek, furcsa ősöket a rengeteg normális költő között. Dante Gabriel R o s s e t t i t , a festő-költöt vezette el a szimpátia titokzatos intuiciója őhozzá, a régebbi és Angliában talán első festő-költőhöz; D. G. Rossetti adta ki először műveit és az első nagyobb Blake-életrajzot, a Gilchrist-ét. A másik Rossetti, William Michael, Shelley legnagyobb ismerője, bővítette ki a rávonatkozó ismereteket és Swinburne írta meg az első nagyobb esztétikai tanulmányt róla. Összkiadását kommentárral Yeats látta el, a nagy vizionárius ir költő és a legszellemesebb népszerűsítő munkát Chesterton írta róla – ilymódon Blake hírneve az újabb angol irodalom legjobb neveivel fűződik össze elválaszthatatlanul.2

2.

Életrajza az egyszerű ember egyszerű élete, melyet váratlan belső történések szaggatnak olykor bizarr alakúvá. 1757-ben született Londonban, Story verziója szerint3 igen előkelő, de elszegényedett angol családból; egyik őse állítólag admirális volt. Yeats ir származását vitatja szájhagyomány alapján – mert hogy is láthatna valaki víziókat, aki nem ir származású? Az apja kiskereskedő volt és a kispolgári család békés atmoszféráját csak egy mozzanat teszi rendkívülivé: az egész család buzgón tanulmányozza Swedenborgnak akkoriban angolra fordított műveit. Blake, ha maga írta volna, kétségkívül itt kezdte volna el életrajzát, ahol szellemi élete kezdődött, téli estéken a családi asztalnál, egy csésze tea és Swedenborg könyve mellett, amikor először kezdte a szóról-szóra vett ég és pokol titkait tanulmányozni. Testi életével nem sokat törődött, se testi születésével, mely előtt már megszámlálhatatlan éveket vélt élni, se testi anyjával, kihez ezeket a kegyetlen sorokat írta:

Didst close my tongue in senseless clay

And me to mortal life betray.

The death of Jesus set me free,

Then what have I to do with thee?4

o Tirzah.

Már a gyermeket viziók látogatják; legelső látomása, az volt, amit felesége mesélt el Crab Robinsonnak:5 Isten odatámasztotta homlokát az ablakhoz. Látott ezenkívül egy fát, melyen angyalok fészkeltek és egyízben találkozott a mezőn Eliézer prófétával; de amikor ezt otthon elmondta, anyja nagyon megverte és viziói hosszú időre megszüntek.

A művészet kerítette most hatalmába, az önmagáért való művészet, víziós metafizikai háttér nélkül. Szorgalmas rézmetsző lett, hosszú éveken át tanult, magas székén ülve és rajzolva a Westminster apátságban, ahol egész életére magába szívta a gótikus formák varázsát, a születendő angol romantika lelkét. De egyszer hirtelen haragjában (ingerlékeny természetű volt egész életében) lelökte az állványról egy tanulótársát és ettől kezdve a fiatal festőket kitiltották az apátságból.

A szerelem is ellátogatott hozzá, először a Hamis Leány attitüdjében, majd a Vigasztaló alakjában – ezt a vigasztaló lelket azután becsülettel feleségül is vette, névszerint Catherine Bouchert, aki mindhalálig mártirosan odaadó társa, barátja és cselédje volt. „Keményen dolgozó teherhordója volt szorgalmas férjének“, írja róla T a t h a m , Blake barátja és első életrajzírója6 és ugyancsak tőle tudjuk, hogy a szegény asszony sorsa nem tartozott a legkönnyebbek közé. Blake semmi földi dologgal nem törődött, pénzt nem volt szabad kérni tőle és ha Mrs. Blake kifogyott a földi javakból, beérte azzal, hogy szomorúan nézett férjére mindaddig, míg az megértette, hogy miről van szó. Mikor feleségül ment Blakehez, még írni sem tudott; később annyira fejlődött, hogy segítőtársa lett férjének a rajzolásban és nemcsak hogy szóról-szóra hitte. férjének valamennyi vízióját, de lassanként maga is megtanulta a látomások művészetét. Ha Blake víziói elmaradtak, éjszakákon át térden állva imádkoztak együtt, hogy újra megjelenjenek.

Mint házas ember, komolyan nekilátott a kenyérkereső munkához. Ez számára a rézmetszés volt, melyet élete végéig, víziók és felmagasztosulások közt, de mindvégig a mesterember józan és feltétlen munkaszeretetével folytatott. A maga korában mint könyvillusztrátor volt nevezetes: Young Éjszakáit, Blair The Grave c. költeményét, Vergiliust és Dantet illusztrálta; szakértők legtöbbre becsülik a Jób könyvéhez készült képeinek monumentálisan komor és amellett igazi blakei sajátságokkal teljes hangulatát. Illusztrálta, elsőül, Chaucer Canterbury Tales-eit is; ezt az ötletet egy kiadó ellopta tőle, mire Blake röpirat-polémiába bocsátkozott vele és ennek a polémiának köszönhetjük Blake expressis verbis adott, nem allegorikus kijelentéseit a művészetről (The Descriptive Catalogue).

3.

Blake, mint képzőművész, épolyan magábanálló jelenség, mint költői műveiben, – hiszen két megnyilatkozási formája teljesen egyazon gyökéren nőtt. Mint verseiben egyes monománikusan ismétlődő képek, úgy térnek vissza rajzain a stereotyp alakok: a blakei Aggastyán, „hóviharszerű“ szakállával, ahogy Chesterton mondja, és néha a halált; néha Istent, többnyire pedig a Napok Öregjét, Blake mithológiájának alakját ábrázolja; a szörnyeteg, kis zöld ormányával, mely az embernek mindig a kígyóra vonatkozó freudista magyarázatot juttatja az eszébe: szorongásérzettel terhelt fallusz; – azután a szellemek, akik mindég fejjel lefelé ereszkednek le, de valami rendkívüli magátólérthetődőséggel és csodálatosan kifejezik Blake egész paradox lényét. Megint csak Chesterton megfogalmazásában: Övé volt a legtermészetesebb természetfölöttiség.7

De a legsúlyosabb paradoxon magában a rajzolás technikájában nyilvánul meg. Blake, a leghomályosabb élettitkok és a legkimondhatatlanabb intuiciók átélője, irtózott mindentől, aminek nem voltak szilárd, határozott konturjai. Szigorúan lineáris művész volt, gyűlölte az olajfestményt, „mert semmi határozott vonalat, semmi pozitív lezárását a formának nem lehet vele elérni, a legnagyobb lángésznek sem: minden vonala szétfolyik és minden világossága szétolvad“.8 Gyűlölte Rubenset, gyűlölte Tiziant és főkép késői angol tanítványukat, Joshua Reynoldsot, a Rafaelhez és a Rafael előtti lineáris művészethez való visszatérést sürgette, több, mint félszázaddal az angol prerafaeliták előtt és a lineáris és festői stiluslehetőségek harca fantáziájában messze túlnőve a művészet keretein metafizikai principiumok gigantomachiájává tornyosodott fel.

A vonalak művészete az igazi látás, minden egyéb hazugság, csak e Világ Istenének a műve, nem örök. „The Infinite alone resides in Definite“, „a Végtelen egyedül a Határozottban székel“.9 mondja.

„Aki látni akarja a Látomást, a tökéletes egészet,

Kell, hogy megszervezve lássa azt, Legkisebb

Részleteiben, és nem mint te

Igazságosság ellensége, kívánod; a tiéd szervezetlen

És havas felhő, zivatar és pusztító háború hordozója“10

Blakenek ez a szigorú, ethikát építő állásfoglalása a határozott vonalak mellett, rajzolásban és életlátásban egyaránt, a klasszicizmussal jegyzi őt el és elválasztja a német romantikától, mellyel egyéb tekintetben annyira rokon; igen helyesen állapítja ezt meg Helene Richter: „Denn im Gegensatz zu den deutschen Romantikern, denen das Geheimnis die blaue Blume ist, und die in unklaren und unbestimmten Ahnungen und Sehnsüchten als in dem Ideal les Gemützustandes schwelgten, ist für Blake das Mysterium gleichbedeutend mit dem Sündenfalle und dem grossen Fluche, und sonnenhelle Klarheit in abgrundtiefen Geheimnissen ist das Ziel, dem er nachstrebt“11

A katolikus Chesterton pedig ezért mondja, hogy Blake, minden eltévelyedése dacára, az angyalok között harcol. Mert a keleti, az ördögi misztika, felbontja és a mindenbe olvasztja az egyéniséget, míg a nyugati, az angyali misztika tiszteli a szilárd vonalakat és minden egyéniség külön világát.

4.

Kora csak mint rézmetszőt ismerte, ő azonban költői hivatását fontosabbnak tartotta. Első verseskötete – a Poetical Sketches – 1783-ban jelent meg, Blake műkedvelő-barátainak kiadásában, bizonyos Rev. Mr. Mathews farizeusos előszavával, mely mentegeti Blake zseniális különcségeit és nagy normális jövőt ígér az ifjúnak. Pedig ez a kötet Blake egyetlen nem-különc műve: verseket tartalmaz, melyek nem akarnak többek lenni, mint versek, lirai önkifejezések. A prófétaság attitűdje ekkor még távol állt tőle. De már ekkor is, költői technicitásában elkülönült minden elődjétől, Yeats szerint ez az első angol romantikus versgyűjtemény. Oly költői mintaképek inspirálták, amiről kortársai még keveset tudtak: Edmund S p e n c e r régi strófái, az erzsébetkori angol lira kimeríthetetlen érzés-gazdagsága, és drámai töredéke, a King Edward the Third, elsőül hozza felszínre az erzsébetkori angol dráma elásott kincseit. Az angol lira igazi, egyetlen és angol hangjai, Shakespeare, Spencer és Milton hangjai, évszázadokon át elveszettnek látszottak, a franciás klasszicizmus élettelen „dikciója“ megölt minden eleven líraiságot – Blake az első, aki hazatalál ehhez a hanghoz, melyen később Wordsworth és Shelley az angol költészet legjava strófáit hangoztatják.

Blakeben a preromantikus művészet összes szála egybefut. Ezekben a fiatal években még csak a legkülsőségesebb érezhető: a multba fordulás. Ő is magába fogadja a preromantika bibliáit: Ossiánt, Chatterton hamisítványait és Percy ballada-gyűjteményét, a Westminster-apátságba megtanulja ő is, hogy „a görög művészet matematikai forma, a gót művészet eleven forma“.12

A Poetical Sketches-en kívül csak egy műve jelent meg életében nyomtatásban, a jelentéktelen The French Revolution. (1791). Többi műve számára megtalálta azt a sajátos megjelenési alakot, mely szorosan hozzátartozik a Blake-versek hangulatához és nagyban elősegíti, hogy művei ismeretlenek maradtak. Miután ugyanis hosszú időn át szenvedett a kiadókkal való állandó harcban, egy éjszaka megjelent neki meghalt öccsének lelke, akivel különben Blake úgyszólván minden nap érintkezett, és megtanította, hogyan állítsa elő önmaga a könyveit. Ez a módszer képesítette Blake-et, hogy ugyanarra a lemezre metssze a képeket és a betűket; az íveket pedig utólag színezte, minden egyes példányt külön-külön. Sampson szerint artisztikus hajlamai vezették rá, hogy maga állítsa elő könyveit, mint később W. Morris. Ezek a maga-gyártotta könyvek ma már természetesen nagyon ritkák és rendkívül értékesek.

Igy készült az első, igazán blakei verseskötet, a Songs of Innocence, 1789-ben. A Songs of innocence gyermekekről szól és gyermekeknek. Játékos, könnyű versek, kéményseprőkről, dajkákról, csecsemőkről és főkép bárányokról – sokszor akkora ügyetlenséggel és túlzó naivitással, hogy az expresszionista festők négerplasztikán okult műveit juttatják az ember eszébe. De az egész kötet tulajdonképen álarcos költészet, allegorikus, ha úgy tetszik; és a preromantika egyik legintenzivebb formáló akarását juttatja szélsőségesen kifejezésre: az Árkádia-vágyat. A nagy, reménytelen, rousseaui elkívánkozást a természet, az ősegyszerűség, az igazi emberi után; – csakhogy míg az Árkádia-vágy általában primitiv népeket, pásztorokat vagy tündérmesemiliőt keres magának álruhául, Blakenél a gyermekvilág ölti fel Árkádia alakját. És míg a régebbi, a vergiliusi Árkádiában a pásztorok és pásztorlányok kosztümjében előkelő római urak és hölgyek járnak-kelnek, Blakenél az apák, gyermekek, báránykák és barátságos, koronás oroszlánok maszkja alatt nagy metafizikai koncepciók mulatoznak a réteken. A gyermekek a bűnbeesés előtti, vagyis a bűntudat előtti emberiséget szimbolizálják és bemutatják, milyen szép volna az élet, ha az emberek megszabadulnának a bűntudattól.

A Songs of Innocence versei még mindég normális versek, strófákkal, rimekkel, többnyire megközelíthető értelemmel, sőt kimondott tendenciával. De ugyanabban az évben (1789) kinyomtatja két első „prófétikus“ könyvét, a The Book of Thelt és a The Book of Tiriel-t. Hosszú, rímnélküli, teljesen „modern“ szabad sorokban mithikus alakok vonulnak fel előttünk egy nem-létező mithológiából. Nevük úgy hangzik, mintha valami apokrif bibliából bújtak volna elő (Tiriel, Ijim Har), de időnkint görögös nevet vesznek fel (Heuxos, Theotormon, Enitharmion) és időnkint az ossziáni kelta csengés romantikája jár velük (Mnetha, Leutha stb.). A történés valami miltoni ősvilág mérhetetlen szikláin, dzsungeljeiben, sötét tengerein játszódik le, ha ugyan történésnek lehet nevezni ezeket a furcsa és stereotyp, allegóriával teljes aktusokat; az alakok gnósztikus-újplatonikus módon emanálódnak egymásból, megláncolják egymást, feldarabolják egymást, kiszabadulnak, vérfertőzést követnek el, világtüzeket gyújtanak és átkozódnak. A teremtésmithoszok világa ez és a blakei mithológia feltűnő hasonlatosságot mutat ősi rendszerekkel, melyeket Blake sosem ismerhetett. A látnok visszaelmélyült a lélek ősibb rétegeibe, ahonnan valaha az asztrális mondák kiszakadtak.

A korábbi prífétikus könyvek (The Daughters of Albion, America, The Song of Los, Ahania, The Song of Urizen stb.) mély, hasonlíthatatlan költőiséget árasztanak a képek miriádjai között, plaszticitásuk és különös ritmikájuk akkor is magával ragadja az embert, ha egy betűt sem ért allegorikus tartalmukból. De a későbbi, monumentális terjedelmű próféciák: Vala (vagy The four Zoas), Jerusalem és Milton, egyes megdöbbentő filozófiai mélységű helyeket nem számítva, ritmustalanok, absztraktok és élvezhetetlenek.

Mindenki számára megközelíthető a Songs of Experience és a Marriage of Heaven and Hell, melyet André G i d e franciára fordított. A Songs of Experience, (A Tapasztalás Dalai) kisebb verseket tartalmaz és amint címe is mutatja, a Songs of Innocence folytatása, sokszor a verscímek is megegyeznek: mintegy ugyanazokat a dolgokat mutatja be, csak más megvilágításban, a Tapasztalás, a Bűntudat megvilágításában. Amit a gyermekek ártatlan játékként űztek, most sötét, titkos bűnné válik: a Szerelem. A Marriage of Heaven and Hell (Ég és pokol házassága), ez a S w e d e n b o r g ellen írt prózai mű, Blake legérthetőbb megnyilatkozása, „emlékezetes viziók“ formájában szögezi itt le a később érintendő blakei szatanizmus tételeit. Sok kisebb költeménye, talán a legszebbek, kéziratban maradtak: a Rossetti-féle és a Pickering MS-ben, mígnem a késői: lelkesedés felfedezte őket.

5.

Költői és rézmetszői munkája közt Blake élete nyugodtan folyt, jóságos mécenások mindig akadtak. Ilyen volt Hayley, a költő-földesúr, akinek birtokán, Felphamben, három évet töltött a Blake-házaspár. Itt történt, hogy Blake egy este hazatérve egy katonát talált kertjében, akit erőszakkal kidobott onnét; mire a katona bevádolta, hogy Blake Napoleont éltette (ez nincs is kizárva). Blake törvényszék elé került, de Hayley közbenjárására felmentették. A katonát megörökítette, mint fontos gonosz szellemet, egyik profétikus írásában. Hayleyt később nagyon megútálta, – mert semmit sem oly nehéz elviselni, mint egy jótéteményt; nem kisebb dologgal vádolta, mint hogy el akarta csábítani a feleségét és hogy orgyilkost fogadott ellene.

El is költözött Felphamből, vissza Londonba, hol egy Varley nevű spiritiszta vette pártfogásába, abban a reményben, hogy a nagy vizionárius megidézi majd neki a holtak szellemét. Blake csakugyan szolgálatkésznek bizonyult: kívánatra lerajzolta a halott angol uralkodókat, amint megjelentek előtte, asztala mellé ültek és tolakodtak, hogy melyiküket rajzolja először. Lerajzolta az Embert, Aki A Piramisokat Építette és a Bolha Szellemét is, még pedig két példányban: egyszer csukott szájjal és egyszer, miután rajzolás közben kinyitotta a száját és kilátszottak hosszú hegyes fogai. De mindezeket a szellemeket csak Blake látta egymaga, s Varley nem volt megelégedve a dologgal …13

Blake legrosszabb évei következnek most, 1810–1817. Az életrajzírók semmiféle jövedelmi forrást, semmi mécenást nem tudnak kimutatni. Ez a hallgatás megerősíteni látszik Keynes feltevését, mely a Revue Brittanique egy cikkén alapul: hogy Blake ezt az időt az őrültek házában töltötte.14 Ezalatt az idő alatt már nem írt, utolsó prófétikus művét, Milton-t, 1810-ben fejezte be. Ekkor már ráeszmélt arra, hogy nem szükséges leírni semmit – valami sajátos belső közlési módot talált ki, melynek segítségével műveit, amint megszülettek, közvetlenül átadta hűséges olvasóinak, az angyaloknak. Saját bevallása szerint írt „hat vagy hét eposzt, oly hosszút, mint Homéroszéi és húsz tragédiát, oly hosszút, mint Macbeth“,15 melyek a menyországban nagy sikert arattak és az angyalok állandó olvasmányát képezik. „Sokkal híresebb vagyok a menyországban műveimért, mondja, mint amennyire csak fel is tudom fogni. Agyamban dolgozószobák és termek vannak tele régi képekkel és könyvekkel, m e l y e k e t  a z  ö r ö k l é t b e n  í r t a m  é s  f e s t e t t e m ,  h a l a n d ó  é l e t e m  e l ő t t , és ezeket a műveket arkangyalok élvezik és tanulmányozzák. Miért aggódjam tehát a halandó pénz és hír miatt?“

Vagy amint egy versében gyönyörűen mondja:

„For above Time’s troubled fountains,

On the great Atlantic mountains,

in my golden house on high,

There they hide eternally“.16

Utolsó tíz esztendejét békésen töltötte el Londonban, a pihenő próféta áttitüdjében, körülvéve fiatal tanítványokkal és érdeklődőkkel. Kortársai őrültnek tartották; főkép L e i g h  H u n t hangoztatta ezt, aki megírta, hogy egy ízben, mikor együtt sétáltak, Blake hirtelen lekapta a kalapját; „kinek köszön?“ – kérdezte Leigh Hunt; „semmi“ – felelte Blake – „csak Szent Pál apostol repült épen erre“. De a halála olyan volt, mint egy szenté, mint egy szent művészé; halálos ágyán még lerajzolta feleségét és magaszerzette himnuszokat énekelve szenderedett el. Halála után Tatham, aki az irvingita szigorú szektába tartozott és mint ilyen, angyalnak neveztette magát, állítólag elégette Blake hátrahagyott kéziratait, mert az ördög sugalmazta azokat. (Sampson az elégetést kétségbevonja, Yeats igaznak tartja.)

6.

Blakeről írván, mi sem zárkózhatunk el a Blake-kutatás legfőbb kérdése elől: miben állt tulajdonképen Blake próféciája? A kor nagy fordulóján, amikor évszázadok klasszikus tradiciói összeomlottak, hogy helyet adjanak az újnak, vagyis a nagyon réginek, – mi volt az a tan vagy az a szemlélet inkább, mely sajátos és individuális mivoltában mégis a kor összes áramlatát páratlanul pregnáns módon foglalta össze? (Van Tieghem összefoglaló művében a preromantikáról egy név sem szerepel annyit, mint Blake-é.)

A kérdésre valamennyi Blake-kutató másképen felel, mert mindegyik a maga mondanivalóját olvassa ki Blake mélyértelmű jóslataiból. Ez nem is csodálatos, mert az új szemlélet Blakeben még konkrét egységet alkotott és viziójában magába foglalta mindazt az új tendenciát, mely később differenciálódott és absztrahálódott és lett belőle az, amit úgy hívunk: XIX. század. Blake oeuvrejében, épúgy mint Goetheében, ez az egész komplexum benne van. Ezért igaza van S w i n b u r n e nek, aki a pantheistát látja benne, igaza van D. G. R o s e t t i nek, aki vallásos keresztény művésznek nézi, a düreri fajtából, igaza van E l l i s nek és Y e a t s nek, akik próféciáiból művészetelméleti igazságokat olvasnak ki, az inspirált művészet igazát, igaza van B e r g e r nek, aki Bergson, és igaza van S y m o n s nek, aki Nietzsche előfutárját keresi benne; és igaza van Helene R i c h t e r nek is, amikor a romantikus öntudathasadás alapján próbálja megérteni. Mindez benne van Blakeben és ő mindenkinek az előfutárja, Wordsworthtől Whitmanig és Schellingtől Freudig.

Ennek a végtelenül komplikált tartalomnak eleven középpontját mégis minden kétségen kívül a misztikus élmény adja. Blake beleesik abba a misztikus hullámba, mely a XVIII. századon, racionalizmus és felvilágosodás építményei alatt, végighúzódik, melynek két ellentétes pólusa Swedenborg, a tiszta látnok és Cagliostro, a bűvész, és amelyet Angliában Wesley és a methodista egyház képviselnek.17 Swedenborg a teázóasztal mellett volt Blake első szellemi élménye, ehhez hozzájárult később a romantikus misztika nagy erőforrása, Jakob B ö h m e , kinek művéről írja Novalis:

In diesem Buche bricht der Morgen

In deine düstre Zeit herein,18

alluzióval az „Aurora“ címre.

De ezek a szellemi ősök mit sem jelentenének, ha Blake nem ismerte volna kora ifjuságától fogva magát a misztikus élményt, az Unio Mystica-t, az Istennel és a mindennel való egység tudatát, melyet Swinburne pantheizmusnak néz. Ez az egység a legfőbb Hatalmakkal, ez a hatalomtudat fesd meg Blake különös páthoszát.

És ő megcsókolt engem és éppé mosott,

És én egy ember lettem vele, fölkelvén erőmben,

Késő volt már visszavonulnom, Los belépett lelkembe,

Egészen birtokába vettek engem erőszakai! Felkeltem dühvel és erővel.19

A misztikus, titokzatos egyesülésében, átéli minden dolog lényegét és az igazi világ ezentúl nem rajta kívül van, hanem belül, a többi mind csak látszat. Blake is hirdeti ezt az örök misztikus tanítást.

Amint tulajdon kebledben hordod Menyországodat

És Földedet és mindent, valamit csak látsz, ámbátor Kívülnek látszik, de Belül

Van képzeletedben, melynek e Halandóság Világa csak az árnya20

Theológiája misztikus theológia: Isten is rajtunk belül van. Ezért gondolja Berger, Blake alapos francia ismerője: azt lehetne majdnem mondani, hogy nincsen Istene,21 Pedig Blake hisz Istenben, csak óva int:

Ne keresd mennyei atyádat az egeken túl,

Ott csak a Chaosz lakik és az ősi Éjszaka.22

és másutt:

Te is az Öröklétben laksz,

Te ember vagy, – Isten se több.23

A misztikus közöttünk él és mégis egy másik világban, – mert e világ dolgai, melyeket mi végérvényeseknek hiszünk, az ő számára csak szimbolumok, a Jelenségek egész világa csak példázat valami másról, a Másról, az Igaziról. Igy kezdődik el Blake miszticizmusában a romantikus-szimbolista világlátás: Még a nagyon reális földrajzi fogalmak is csak szimbolumok Blakenél, akár Hölderlinnél Európa az absztrakt értelem, Amerika a szabadság szimboluma.

Ez a „kettős látás“. Az egész világ, mellyel a megszállott lelke oly végtelenül egy, titokzatos korrespondenciában áll vele: dolgok, melyek mások számára jelentéktelenek, az ő számára mélyértelmű intésekké válnak, megérti a tárgyak szavát, mert átlát rajtuk, a Látszaton túl az Igazságig. „Aki nem ismeri az Igazságot látás útján, nem érdemli meg, hogy felismerje azt“ – mondja a festő-misztikus, aki a látásba koncentrálta lelkét.24 Buttshöz írt verses levelében leírja, mi minden történik vele egy sétáján: halott apja jön utána a szélben, halott öccse mögötte és János bátyja, „a gonosz“, egy felhőben rejtezkedik. Végre is vitába ’bocsátkozik egy kóróval, mely maradásra inti:

What to others a trifle appears,

Fills me full of smiles or tears,

For double the vision my eyes do see,

And a double vision is always with me.

With my inward eye, ’tis an old man grey,

With my outward, a thistle across my way.25

És aki a kórót kórónak nézné, elveszett ember a festő és a misztikus szempontjából.

A festő-misztikus kettős látása minden dolgot megelevenít és Isten jelenlétével tölt el, hasonlíthatatlanul több realitással, mint a filozófiai pantheizmus a német romantikában, vagy mint az angol költők szinte obligát természetrajongó pantheizmusa a Wordworth–Shelley–Swinburne vonalon. Amazok, minden rajongásuk ellenére, valahogy mindig kívül állnak a Nagy Egységen és kapcsolatuk vele a Vágy kapcsolata, – és a Vágy mindig azt irányozza, ami rajtunk kívül áll. Blake pedig, vágy és páthosz nélkül, pusztán látása útján, résztvesz minden dologban és relációja a Mindenséghez nem a vágy, hanem az emberi részvét az emberi Mindenséggel.

Annak a misztikus érzésnek kifejezésére, hogy minden fájdalom a dolgok mélyén valamikép együvé tartozik és egy Titokzatos. Egység fájdalma voltakép, D o s z t o j e v s z k i j előtt Blake találta meg a legszebb szavakat. Ezt variálják hosszú és páratlanul frappáns felsorolásban Blake „közmondásai“, ebben cseng ki a nehéz. értelmű The Grey Monk ballada:

For the tear is an intellectual thing,

And a sigh is the sword of an Angel King,

And the bitter groan of a martyr’s woe

Is an arrow from the Almighty’s bow.26

A kettős látás választja el talán leginkább Blaket a többi misztikustól és ez jelöli ki külön helyét az irodalom és a misztika történetében. Shelley és Swinburne csak költők voltak és nem misztikus átélők, Swedenborg csak misztikus volt és nem költő, – de ha voltak is misztikus költők a misztikus századokban, nem volt, aki egyszemélyben festő is lett volna. Más költő is megpróbálta szavakba foglalni a misztikus élmény érzésanyagát, de senki, mint Blake, nem tudta ábrázolni a misztikus átélés tartalmi mozzanatalt, a viziókat és főkép a látható világot, mint látnoki viziót, amint a misztikus fantáziájában átlényegül. „Mások (misztikusok) a teológiából és az alchimiából merítették hasonlataikat, ő pedig a tavasz virágaiból és a nyár faleveleiből.27

7.

Misztikus látásának különös színei seholsem csillognak oly erős, földalatti tűztől átfűtve, mint ahol ethikai meggyőződéseit hirdeti, melyek bizonyos fokig szintén magukbanállók, szélsőséges voltukban, a misztika történetében.

Minden misztika lázadás. A misztikus, csupán belső, titkos élményeire „introvertálva“, megveti a külső dolgokat valamennyit, mindent, amit a közönséges ember fontosnak, nagynak; sőt szentnek tart. Szent Bernát lángoló páthoszával, Kempis Tamás apodiktikus csöndességével elítéli az emberi megismerés hívságait, Meister Eckhart és a német misztika, melyből Luther „sola fides iustificat“-ja kisarjadt, fölöslegesnek nyilvánítja az emberi tetteket, a jótetteket, „a közjó a hitvány, a képmutató és hízelgő védekezése“ – mondja Blake.28 A Tetteket a törvények szabályozzák, – minden misztikus felülállónak érzi magát a törvényeken. A Törvények a ki-nem-választottakra, a megváltatlanokra vonatkoznak csupán és téved, aki a törvények megtartása által akar üdvözülni; csak az üdvözül, aki a megváltás átélése által átlép a Törvényeken. Ezt tanítja minden misztika.

Itt találkozik Blake miszticizmusa a születő XIX. századdal, itt ömlik bele, hasonlatosan a német romantikához, az új század legnagyobb gondolatfolyójába: ami a Szabadság. Misztika és racionalizmus hullámai egyképen ezt a folyót táplálják; évezredes béklyók, őrökig tartók talán, ekkor kezdenek sebet vágni az emberi lelken és Blake egyike a legfájdalmasabb felkiáltóknak.

Blake ethikai alapattitüdje a Lázadóé. Sátánoskodó keserűségének sötét fantáziáiban már B e a u d e l a i r e -t és iskoláját sejteti, a századeleji optimista lázadókon messze túl. Máskor meg, mikor korának általános leláncoltságát rajzolja, a legmodernebbekkel, a kollektiv keserűség költőivel rokon a megtévesztésig:

Minden ház barlang, minden ember megkötözve: az árnyék

telve kísértetekkel és az ablakokat vas átkok szövik be,

Az ajtók fölött: „Ne tedd“ és a kéményekre „Félelem“ írva,

Nyakuk körül vasláncokkal – a falhoz kötve –

A polgárok: ólom-béklyókban a külvárosok lakói

Járnak nehézkesen: lágyak és hajlottak a falusiak csontjai.29

Az amerikai szabadságharc és a francia forradalom kora ez, az emberi jogok, a politikai szabadság kora. Blake jakobinus-sapkában sétál London utcáin, hőskölteményt ír Amerikáról és a francia forradalomról és az emberi jogokat az állatokra is ki akarja terjeszteni.

De a népszabadság eszméje nem sokáig tudta foglalkoztatni a misztikust; hiszen a politikai elnyomatás olyan semmiség ahhoz a másik, nagyobb elnyomatáshoz képest, amit minden ember érez a lelkében: ez a leláncoltság a Bűntudat. Önmagunkban hordunk egy ellenséget, aki ráírja lelkünk ajtajára: „Ne tedd“, ne tedd azokat a dolgokat, amiket legjobban megkívánsz. Ezt az ellenséget lelkiismeretnek is szokták nevezni; Blake Spectre-nek, kísértetnek hívja és egész mithológiai rendszere az ember és a világ két ellentétes részének, a Kísértetnek és az Emanációnak (a Szenvedély, az élan vital, a fantázia, az emocionális rész általában vagy valami ilyesmi) harcán épül fel.

Each Man is in his Spectre’s power

Until the arrival of the hour,

When his Humanity awake

And cost his Spectre info the Lake.30

Hogyan keletkezett a Spectre, az eleven élettől levált absztrakt ember és vele hogyan keletkezett a bűn és a bűntudat, az önszemlélő ember, a kisértetember szörnyű átka? Lehetséges-e, hogy ugyanaz az Alkotó, aki a világot jónak és szépnek teremtette, mert hisz ő a Jóság, – teremtette volna a bűnt is? Aki a bárányt, ugyanaz alkotta volna a tigrist is?31

Vagy pedig ki? Ezen töpreng Blake a prófétikus könyvek kuszaértelmű sorain keresztül és hogy feleletet adjon, megkonstruálja hatalmas mithológiai rendszerét. És ez a mithológiai rendszer (az utolsó talán az európai szellem történetében) sajátosan hasonlít azokéhoz, akik először vetették föl a bűn keletkezésének kérdését: a gnosztikusokéhoz. Nagy kérdés, ismerte-e Blake a gnosztikusoknak, Bardesanes-nek és a marcionitáknak az erre vonatkozó tanait. Máshonnan nem ismerhette, mint M o s h e i m régi Allgemeine Ketzergeschichte-jéből, Berger azt gondolja, hogy nem olvasta ezt a könyvet, Helene Richter felteszi, hogy olvasta, de nem bizonyítja. Bizonyos halvány gnosztikus tradició áthúzódik az európai századokon: felüti a fejét az albigenseknél, majd talán a reformáció egyes eldugottabb szektájában, – Blakehez ki tudja milyen furcsa, földalatti úton került, ha ugyan nem magától jött rá ugyanazokra a következtetésekre, mint tizenhét évszázaddal előtte a gnosztikusok.

A marcioniták tanítása szerint az Ó-Testamentom Jehovája, ki a világot teremtette és a törvények kőtábláit adta, nem azonos a végtelen jóságú Istennel, ki Krisztust küldte Megváltóul a földre, hanem egy gonosz, lázadó szellem, egy démiurgosz, kézműves, ki az ősi egységből kitaszítva az űrbe, végtelen unalmában alkotta a világot, a törvényt és az embert. Az igaz Isten rajta és a törvényen messze túl van. Aki a gnózisra, az igaz Isten megismerésére jutott; nincs többé alávetve Jehova törvényeinek.

Blake kozmogóniája egészen hasonló. A világot Urizen teremtette, amikor Emanációja elhagyta és csak Kísértetrésze maradt meg. Láncot kovácsolt az Órákból és Percekből és bekötözte a világot az Idő láncaiba és megalkotta a törvényeket. Urizen harcban áll Los-szal, a fényes, szabadságos szellemmel, a prófétikus könyvek megmérhetetlen bonyodalmain keresztül, mígnem az idők végezetével a szabadság győzedelmeskedni fog, a sírok megnyílnak

And milk and blood and glanduous wine

In rivers rush, and shout and dance,

ln mountain, dale and plain.32

A hegeli történelemritmust látjuk már itt kirajzolódni, a Bűnbeesés előtti, alatti és utáni világ triászában, a romantika kedvenc gondolatát.

Tehát Urizen, a gonosz Isten alkotta a törvényeket; bűn pedig csak azért van, mert törvények vannak. De a misztikus, aki felismerte Urizen álságait, aki tudja, hogy „Mózes a Sinai hegyén sötét csalás képeit látta“,33 túljutott Jón és Rosszon:

Nem törődöm vele, Jó-e egy ember vagy Rossz,, amivel törődöm:

Vajjon Bölcs ember-e vagy Bolond. Menj, vesd le a Szentséget

És öltözz Értelembe.34

(Értelem alatt, természetesen, nem a ráció, hanem a misztikus megismerés értendő.)

Minden, ami bűnnek látszik, csak egy lélekállapot, (state), amin a lélek keresztülmegy, de ami nem változtat lényegén. „Minden ringyó valaha szűz volt, minden bűnös egy kedves kisgyermek“35 és későbbi változásai csak átfutó állapotok.

Eddig a tanításig sok más misztikus is eljutott, de ami most következik, Blake szatanizmusa, az sajátosan az övé és bizonnyal lelke különös konstrukciójával függ össze valamikép.

Ha e világ Istene, a Biblia Istene, gonosz Isten, akkor szolgái, az angyalok is gonoszok, és ellenségei, az ördögök, az igaz és jó szellemek. Ez a distinkció Blakera nézve igen fontos volt, mert hiszen naponta érintkezett angyalokkal és ördögökkel, amint a Marriage of Heaven and Hell emlékezetes víziói tanusítják. Az itt megjelenő angyalok valóban rendkívül ellenszenvesek: nyárspolgári törvénytiszteletükhöz még bizonyos önelégült nagyképűség is járul; nem csoda, ha Blake művészlelke nem tudta őket elviselni.

„Általában azt találtam, hogy az angyalok hiúságukban mindég úgy beszélnek, mintha egyedül ők lennének bölcsek; ez az elbizakodott szemtelenség a szisztématikus okoskodásból ered“.36 Az angyalok, mint minden nyárspolgár, racionalisták. De nem javíthatatlanok: Blakenek sikerült egy angyalt megtérítenie a maga igazára. „Ez az angyal, írja, aki most már ördöggé vált, különösen jó barátom; sokszor olvassuk együtt a Bibliát pokoli vagy ördögi értelmében, melyet e világ még meg fog kapni, ha jól viseli magát“.37

Angyaloknak és ördögöknek ez a szerepcseréje nagyban hozzájárul Blake érthetetlenségéhez, – ez a megfordítottság okozza, hogy, amint C h e s t e r t o n mondja, „Blake leírja egyik legkolosszálisabb meggyződését és az átlagolvasó azt hiszi, hogy sajtóhiba“.38

Mindez csak szeszélynek és különcködésnek tűnik az olyan ember szemében, aki nem szokta meg, hogy angyalokkal vitatkozzék és prófétákkal ebédeljen, mint Blake. De ezeknek a barokkosan elcsavart gondolatoknak megvolt a mélységes lélektani alapja, aminthogy minden gondolat csak a lelki élmény fura csavarulatait követi, sötétben tapogatózva. Magyarázatot ad Blake sátánosságára egyik titokzatosnak látszó kijelentése, melyet eddig egyik kommentátora sem méltatott:

Amikor a Gondolat barlangokba van zárva,

Akkor a Szerelem a legmélyebb pokolban mutatja gyökerét.39

Amikor az erkölcsi világ a bűntudat láncaiban nyög, az igazi szerelem, az ős Erosz, bűnnek van nyilvánítva – és ezért áll Blake a Pokol pártjára: az Erosz pártjára, szemben az angyalokkal. A Szerelem az a pont, ahol Blake támadása a Törvények és a Bűntudat ellen legerősebben lép fel. És egy furcsa paradoxonnal Blake, a misztikus, a szabad-szerelem apostola lesz. Az egész Songs of Experience-t ennek a gondolatnak szentelte; de végig az egész blakei oeuvreben, Szabadság alatt első sorban mindég a Szerelem szabad. Semmiféle nép kiválóbbjait nem foglalkoztatta annyit a szabadszerelem, mint az angolokét, – talán mert sehol sem olyan szigorú a nemi élet morálja. Blake fiatalabb kortársa, William G o d w i n (1756–1836), a szabadszerelem theoretikus alapvetője, leánya pedig Shelleyvel megvalósítja Svájcban a theoriákat, a hármasban való házasságot, az angol publikum hatalmas, felháborodott érdeklődése mellett.40 De ezek „szabadgondolkozók“ voltak – hogyan egyeztette össze azonban az áhítatos Blake a szabadszerelmet vallásával?

Minden misztika életigenlés. Ennek csak látszólag mond ellent az aszkézis, mellyel a nagy misztikusok magukat sanyargatják, a misztikus számára az aszkézis nem öncél, nem is érdemszerzés, hanem csak eszköz: praktikus előkészület a misztikus élményre, az eksztázis életigenlő gyönyörínségére. A misztikus a végtelenig felmagasztosult életpillanatok hívője: az eksztázis pillanata nem áll kivül az életen, mint valami túlvilág, hanem az élet legmagasabb határértéke épen, a misztikus mennyei boldogságot élvez ezen a földön, nem tagadhatja tehát egészében a földi életet és gyönyörűségeit. A nagy misztikusok írásai tele vannak az érzéki öröm kifejezésével. A misztika a vitalizmus egy fajtája. „Minden, ami él, szent“, mondja Blake.

Amit szerelemnek hívnak, szintén eksztatikus pillanatok kerete, misztikus élmény, úgy lehet, annak, aki a misztika módján tudja átélni; és minden ember számára a legegyszerűbb út az eksztázis felé. Az álomszimbolikában, a pszichoanalízis tanítása szerint, coitus és eksztázis szimbolumai egybeesnek; rég ismert dolog, hogy misztikusok és alchimisták a misztikus élmény szimbolumául a coitust használják: az Egyesülést. Ilymód került Blake tanépületébe a szabadszerelem. A Szabadság törvénytörlő kultusza és a misztikus élmény mindenfölöttisége ebben a posztulátumban csúcsosodnak ki.

Blake biográfusai tudni vélik, hogy megvolt az „élmény-alapja“ is Blake házasságellenes periodusának, mely 1790–1795-ig tartott. Mindenekelőtt keresztül akarta vinni a gyakorlatban is elvét, hogy a szerelemben nem szabad semmi rejtettnek, titokzatosnak lennie; csak a bűntudatos, a megváltatlan ember rejtőzködik szerelmével és rejtőzködése által lesz a szerelem bűnné. Egy ízben Blaket barátja, Linnel meglátogatta és őt és feleségét a lugasban találta, ahol teljesen meztelenül ültek, az Elvesztett Paradicsommal a kezükben, melyből váltakozva olvasták fel Ádám és Éva paradicsomi dialogusát. Linnel zavartan vissza akart vonulni, de Blake nem engedte „Miért szégyeli magát? Hát a paradicsomban nem így volt?“41

Vallomásszerű, nem prófétikus, kéziratban maradt versei (In a Myrtle Shade, My Pretty Rose Tree, a William Bond-ballada stb.) azt bizonyítják, hogy egy időben minden elmélettől és próféciától függetlenül nagyon terhesnek érezte a házasság „édes igáját“:

Why should I be bound to thee,

O my lovely myrtle tree?

Love, free love, cannot be bound

To any tree Ihat grows on ground.42

És elvágyódása a mirtusfától, úgy látszik, nem volt egészen személytelen és tárgytalan. Ezt mondja már D. G. R o s s e t t i is: „Tudvalévő, hogy a féltékenység árnyéka, a megalapozatlanságtól nagyon távol, egy pillanatra ráhullott szegény Catherine Blake házaséletére és megállapíttatott, hogy ez a féltékenység egy borzasztó és nehéz válságban teljesedett ki“.43 E l l i s és Y e a t s többet is tudnak: „Azt mondják, hogy Blake, ótestamentomi modorban, háztartását egy ágyassal akarta kibővíteni, de feladta ezt a tervét, mert Mrs. Blake nagyon sírt“.44 Amin legfeljebb Blake csodálkozhatott.

8.

Blakenél, mint Dantenál és mint az álomban – (álomképzés és misztikus költészet oly közeli rokonok) – mindennek három értelme van. Van először is egy szószerinti értelme. Ez az, amit a Blake-kutatók leginkább elhanyagolnak.45 Nem veszik észre, hogy a prófétikus könyvek végtelen harcai szószerinti harcok lehetnek, a világot teremtő ős természeti erők harcai; hiszen a természetfilozófia kora ez, B a a d e r , N o v a l i s és S c h e l l i n g lélektőszomszédságában vagyunk; a Faust második részét is a ma már nehezen érthető, de akkor nyilvánvaló és szószerint érthető természetfilozófiai spekuláció teszi homályossá. Ezen az értelmén kívül van egy emocionális értelme, vagy inkább tendenciája: a lázadás, a Szabadság, a szabadszerelem prófétizálása. És van egy harmadik értelme is: a lélektani. Berger is a mithikus alakokat lélekállapotok szimbolumának tekinti.46 Minden misztikus írás lélektani tárgyú: Dante mystico viaggio-ja is tulajdonképen a léleknek önmagában, az önmaga mélységeiben és magasságaiban való utazását ábrázolja, mígnem eljut az önmagában székelő Isten elé, az Unio Mystica-ig.

Ezért igaza van Helene Richternek, mikor a szabadszerelemre vonatkozó versek értelmét úgy mélyíti el, hogy ezek szerinte a tudatalatti rétegek felszabadítására vonatkoznak, a szabad szerelem csak kiragadott konkretizálása. Minden Vágynak, ami a tudatalatti nagy lélekpincékben szunnyad – ezek a versek harcosai a nagy romantikus forradalomnak, mely a költészet fundamentumát egy emelettel lejjebb ásta bele az emberi lélekbe és felszabadított, mondhatóvá tett lélekrétegeket, melyek eladdig hangtalanok voltak, mint az alvilági sivatagok a Milton sokat emlegetett költeményében.

Blakenek a lélektani felismerései, vagyis a tudatalatti felszabadítása, egyuttal művészetelméleti forradalom is, gyakorlatban és elméletben egyaránt, a romantika első nagy fegyverténye. Gyakorlatban: mert verseibe beleszabadítja fantáziáját minden visszatartás nélkül és nem rösteli, hogy eksztázisában verseibe hurcolja az ősi, leláncolt, hangtalanságra ítélt démoni erőket is; elméletben: mert versei rejtett példázatokkal és nyíltan hirdetik, hogy így is kell tenni. Ami a politikában a francia forradalom, ami a társadalomban a szabadszerelem, az a költészet területén a Fantázia lázadása, a preromantikus, a romantikus lázadás.

A preromantikus lázadás első rohama a racionalizmus ellen irányul. Blake gyűlölte B a c o n t , az empirizmus megalapítóját, mert hiszen a tapasztalás csak a látszatvilág hazugságaira vonatkozik, az igaz világ megismerése csak intuitív úton történhetik; gyűlölte N e w t o n t, mert mechanizálta a világegyetemet, mely eleven és szabad erők játéka; gyűlölte a görögöket, gyűlölte D r y d e n t és P o p e o t , akik a költészetet görögössé, racionálissá tették; mert a görög forma mathematikai forma, a gót forma eleven forma. A mathematikai forma örök a gondolkodó értelemben; az élő forma örök létezés.47 „Homeros és Ovidius, Plato és Cicero ellopott és elferdített írásai, melyeket minden embernek meg kellene vetnie, csellel kijátszattak a Biblia felsége ellen; de mikor ideje eljő, hogy az új kor megnyilatkozzék, minden rendbe jön és a régebbi és tudatosan és bevallottan inspirált emberek művei ismét elfoglalják méltó helyüket és az Emlékezet Leányai az Inspiráció Leányaivá válnak“.48

Az Inspiráció: a preromantikus kőtáblák második igéje, a romantikus forradalom második és döntő rohama. Blakenél az inspiráció többet jelent, mint művészetet, eszközt műalkotások létrehozására. Valamint N o v a l i s köre bizonyos teremtő, nem csupán művészileg, hanem az objektív világban teremtő erőt tulajdonított az inspirált, eksztaziált fantáziának (mágikus idealizmus), Blake is metafizikai szerepet tulajdonít neki: az inspirált ember legyőzte a benne lappangó kísértetet, a bűntudatot, mely egyúttal az abszrakt, spekulatív értelem. Az inspirált ember a megváltott ember, a boldog ember, az egyedül igaz ember és az emberiség fejlődése az, hogy idővel mindenki leveti kísértetrészét és inspirált emberré válik. Ép ezért: jó kereszténynek lenni annyit tesz, mint inspirált művésznek lenni; Krisztus és az apostolok is azok voltak.49 Az inspirált művész átlát a Látszaton a Lényegig és belátása útján világok harcában vesz részt; művészetével, mely az Igazat ábrázolja, győzelemre viszi az Igaz ügyet.

Blake inspiráltsága lélektani szempontból tekintve elsősorban kettős látásában nyilvánult meg. „Aki nem képzel (fantaziál) erősebb és jobb vonalakban és erősebb és jobb megvilágításban; mint amilyent veszendő és halandó szemével láthat, nem képzel egyáltalán. E mű festője állíthatja, hogy minden elképzelése mérhetetlenül tökéletesebbnek és pontosabban szervezettnek látszik neki, mint bármi, amit halandó szemével látott“.50 Látomásának objektív valóságában feltétlenül hisz, ellentétben a megvetett racionalista művésszel, kinek víziója csak az emlékezetből kombinálódik.

Ami Lenni látszik, Van: azoknak, akiknek

Lenni látszik, és terhes a legszörnyűbb

Következményekkel azoknak, akiknek Lenni látszik.51

De Blake inspirációja nem volt pusztára vizuális; ismerte a verbális inspirációt is és erre vonatkozó vallomásai sokkal furcsábbak, – aminthogy általában mint festő, sokkal normálisabb volt, mint költői minőségben. Több helyen a legnagyobb határozottsággal állítja, – hogy műveit szellemek diktálása alapján írta; – az inspiráció tehát abban az extrém formában lépett fel nála, mint egyes szent könyvek íróinál, pl. a Septuaginta fordítóinál, a legenda szerint. „Ezt a Költeményt (Jerusalem) közvetlen diktálás alapján írtam, tizenkét vagy olykor húsz és harminc sort egyszerre, előzetes elmélkedés nélkül, sőt akaratom ellenére. – Az idő, melybe írása került, ilymód nemlétezővé vált és itt van egy hatalmas költemény, amely egy hosszú élet munkájának látszik, pedig minden fáradság és erőfeszítés nélkül jött létre … Dicsérhetem, miután nem merem állítani, hogy több vagyok, mint írnok; a szerzők az Öröklétben vannak“.52

Ilymód Blake valósította meg legszélsőségesebben a romantikus esztétika fő posztulátumát; ő volt a „legihlettebb“ költő. A szélsőségek mindég a mozgalmak kezdetekor a legszélsőségesebbek.

De az ember nem állhatja meg egy kis szkeptikus mosoly nélkül. Vajjon miféle szellemek diktálhatták Blakenek ezeket a többé nem is jó verseket? Vajjon igaza van C h e s t e r t o n nak, aki Blake késő korának költői és gondolkodói bűneit már nem Blakenek tudja be, hanem annak, hogy rossz társaságba keveredett: mindenféle jött-ment szellemek közé? Mi a lélektani magyarázata Blake inspirációjának?

Mindenekelőtt megállapítható, hogy az inspiráltság foka Blakenél különböző perondusaiban különböző volt és egyre növekvő természetű. A Poetical Sketches-t még abban a fokban írta, melyben minden tehetséges költő írja műveit; tudata még erősen rendszabályozta alkotását. A Songs of Innocence, Songs of Experience és a korábbi prófétikus könyvek írásakor, azt gondoljuk, elért odáig, ahová csak a nagyon nagy, igazán megszállott költők jutnak el: amikor tudatos és öntudatlan rétegek, gondolat és képalkotó fantázia, a rendező forma-akarat és a belső chaosz ősgazdagsága teljes összhangban vannak, teljesen átjárják egymást, a lélek a Novalis által posztulált romantikus boldog időt éli, „amikor ébren álmodik és álmában ébren van“. Végül pedig a későbbi prófétikus könyvekben túllép ezeken a határokon is, melyeken költő még nem lépett túl, és ezzel meg is szűnik költő lenni, hanem médium lesz. Amivel nem akarjuk azt mondani, hogy valóban szellemi diktálásra írt, csak azt, hogy a médiumnitás állapotában írt; tehát tudatának lehető teljes kikapcsolásával, ahogy a pszichologia hívja, automatikusan.

Médium-írást a pszichológia sokat ismer. Legnevezetesebb író-médium bizonyos Helene S m i t h volt, kiről F l o u r n o y genfi egyetemi tanár írt könyvet.53 Helene Smith megszállottságában két hatalmas regényt költött, illetőleg élt át, az egyiknek Marie Antoinette volt a hősnője, a másik a Mars bolygón játszódott le. Nem volt azonban nehéz Flournoynak bebizonyítani, hogy Blake tévedett, mert az Emlékezet Leányai azonosak az Inspiráció Leányaival: ugyanis az egész Marie Antoniette-fantázia egy régebben olvasott regényen alapult és a marsbeli nyelv tulajdonképen egy gyerekesen eltorzított francia volt. Ma úgy tudjuk, hogy sem a tudatban, sem a tudat alatt nincs semmi, ami nem az emlékezés útján volna felidézhető. Az automatikus írás is emlékképek kombinációjából áll. Csakhogy itt az emlékezés folyamata teljesen öntudatlanul megy végbe. A mediumnitás olyan lélekállapot, amikor az ember tudatalatti részei a tudat minden cenzurája nélkül működnek, mint az álomban. A medium az így önállósodott tudatalattiját egy új személynek nézi. Ez volt Blake inspiráló szelleme.

Az automatikus írás voltaképen a romantikus esztétika végső ideálja, úgy lehet. Teljes spontaneitás, a rejtett én szabad beleömlése a szavakba. A blakei kísértetet végre bedobták a tóba és csak az Emanáció ír, vagy ha úgy tetszik, a lélek emanál.

És mégis: ha megvizsgáljuk az automatikus írás tartalmi mozzanatait, épen az ellenkező eredményre bukkanunk. Az automatikus írásban nem az egyéniség jut kifejezésre, hanem épen a legáltalánosabb, legközösebb emberi tartalmak. Mert itt a tudatalatti beszél és, amint Jung mondja, „a tudatalatti sokkal nagyobb mértékben közös az emberekben, semmint az egyéni tudat tartalmai; mert ez a történelmileg átlagosnak és gyakorinak az összesűrítése“.55

Ez a sajátos meglepetés éri az embert akkor is, amikor Blake leghomályosabb műveinek tárgyi mozzanatait, meséjét, cselekményét vizsgálja. Megdöbbenve látja az ember, hogy ezekkel a blakei stereotyp motívumokkal már sokszor találkozott: vérfertőzés, az ősszülők megölése, emberek feldarabolása, sárkányharcok és ujjászületés – amint már mondottuk, a teremtésmithoszok világa ez, valamennyi nép valamennyi teremtésmíthosza ilyen motivumokból komponálódik.

Hogy kerültek Blakehez ezek a mithoszok? hiszen nem ismerhette ő néger és ausztráliai népek vele szószerint egyező meséit. A felelet egyszerű: ugyanonnan kerültek hozzá, ahonnan ezekbe az ős mithoszokba: a tudatalattiba elraktározott gyermekkori emlékekből. Blake a médiumnitás állapotában tudatalattijára volt hagyatva, visszasüllyedt tehát egy infantilis állapotba – abba az infantilis állapotba, melyben az emberiség volt, mikor a teremtésmithoszokat költötte.

Ujabb folklorisztikus kutatások pedig azt tanítják, hogy a teremtésmithoszok azokon a gyermekkori fantáziákon alapulnak, melyek minden egyes ember gyermekkorában olyan nagy szerepet játszanak, mikor a gyermek meg akarja fejteni a Felnőttek Titkát, saját születésének misztériumát és a legképtelenebb magyarázatokra jön rá.56

Ez tehát a blakei inspiráció végső eredménye: amikor azt hiszi, hogy legsajátosabb látomásait mondja el, tulajdonképen a minden emberrel közös gyermekkori fantáziákat kelti fel és az Inspiráció Leányai visszaváltoznak az Emlékezet Leányaivá. És ez értékítélet is. És mégis igazuk volt a görögöknek: a Muzsák az Emlékezet Leányai és ezen a romantika sem segíthet. Az inspiráció diadala az inspiráció csődje egyben.

De nem Blake csődje is; mert ő több volt, mint inspirációja: költő-vezér, aki az igék romantikus megujhodásakor az első sorban harcolt; felszabadító, aki hangot adott eladdig kimondhatatlan fájdalmaknak; misztikus zarándok, aki félévezred multán abba az Isten leheletével teljes világba tévedt, ahol előtte járt gót komorságával a Flórenci Költő.

(Páris–Budapest, 1927.)