Weimárban
szerző: Hajnik Miklós
A vendégfogadó szobája olyanféle bútorokkal volt berendezve, mint amilyeneket a nagyanyám lakásában láttam a Várban, Budán kisgyermekkoromban. S így ismerős volt nekem a környezet Weimárban, noha egy lelket se ismertem. Nem is igen tudtam, hogy hogyan kerültem oda s hogy miért lakom ott már három napja? De én annyifelé utazgattam minden ok nélkül és minden cél nélkül, hogy igazán soha eszembe se jutott afölött gondolkozni, hogy miért vagyok épp ott és nem másutt?... Hisz elvégre, valahol csak kell lennie az embernek, mindaddig, amíg egyáltalán lennie kell.
Csak most, itt, Weimárban, az nem egészen olyan volt, mint azelőtt Párizsban, Génuában, Firenzében, Velencében, Fiuméban, Kassán, Mohácson, Klagenfurtban, Lucerneben, Budapesten, Milanóban vagy Münchenben. Egészen különös kis város volt ez a Weimár, ilyent még nem láttam. Alig is mertem kimozdulni a fogadóból, valami teljesen idegenszerű érzés fogott el, amikor néhányszor a városban sétáltam. Nagyon megbámultak engem, ujjal mutogattak rám s azt én nem szeretem. S így inkább a szobámban maradtam.
Hogy miért nem utaztam tovább?... Azért, mert valami egészen különös érdeklődés tartott fogva. Vagy inkább félelem volt az? Biztosan éreztem ugyanis, hogy én ide soha többé, semmi körülmények között nem térhetek vissza, ha egyszer innét elmentem. S örökre búcsút mondani valaminek, az mindig kellemetlen. Szabadságérzetemet sérti az a gondolat, hogyha van egy hely, ahová én soha semmiféle körülmények között többé el nem juthatok.
És aztán: nagyon érdekes volt ez a kis város. Békés kis utcák, ódon házak, emberek színes ruhákban, a fehérparókás nagyherceg és nagyhercegnő. Mint egy operettben, olyan volt minden és mindenki. És olyan megdöbbenéssel bámultak rám, ha mutatkoztam, mintha egy biedermayer jelmezes operettben hirtelen egy kékzakóruhás, suvikszos cipőjű és szalmakalapos ember sétálna végig a színpadon.
Kopogtatás hallatszott a szobám ajtaján. S a portás lépett be s esetlenül, mélyen meghajolt - ami feltűnt nekem, mert eddig itt meglehetősen félvállról bántak velem - és ünnepélyesen jelentette:
- Kroeuter úr kérdezteti, hogy hajlandó-e fogadni őt?
- Ki az a Kroeuter úr? - kérdeztem.
A portás csodálkozva nézett rám.
- Nem tetszik ismerni Ő Excellenciájának a titkárát?
Jól van - mondtam -mondja neki, hogy kéretem.
Ugyan sejtelmem sem volt, hogy ki lehet az az Ő Excellenciája, akinek a titkára felkeres?
Néhány pillanat múlva belépett a szobámba egy a városban járkáló operettfigurák közül. Lila redingot volt rajta és fehér nadrág, fekete csatos cipők, papagájzöld harisnyák. Egy szokatlan formájú galambszürke cilindert tartott mindkét kezével a gyomra előtt. Három lépésnyire előttem megállt, egy kicsit meghajtotta magát és szertartásosan kezdte:
- Kroeuter vagyok, Johann Wolfgang von Goethe belső titkos tanácsos úr Ő Excellenciájának titkára.
- Nagyon örülök - mondtam - nagyon örülök.
A titkár úr egy pillanatnyi szünetet tartott, mialatt gyanakodva nézett rám. Aztán folytatta:
- Ő Excellenciája megbízásából van szerencsém felkérni uraságodat, hogy a mai estélyén őt szerencséltetni méltóztassék.
- Nagyon örülök - mondtam és nagyon megtisztelve érzem magamat. Okvetlenül el fogok jönni, ha időközben nem jut más valami az eszembe. Ez tehát rendben van, Kroeuter úr, nagyon köszönöm. Csak egy kérdést: Mondja csak, titkár úr, hogy jutott eszébe Ő Excellenciájának, hogy engem meghívjon? Hisz nem ismer és nem is igen láthatott.
A titkár úr nagy zavarba jött erre az egyszerű kérdésemre.
- Kérem, - mondotta szabadkozva - nekem csak az volt a feladatom, hogy önt Ő Excellenciája nevében meghívjam. Ő Excellenciája nem adott nekem felhatalmazást arra, hogy önnel a meghívás körülményeit közölhessem.
- Ugyan, Kroeuter úr - mondtam - ne legyen ennyire szertartásos s ne beszéljen ennyire diplomatikusan. Én önhöz egy egyszerű kérdést voltam bátor intézni, amelyre ön egyszerűen megfelelhet. Abban igazán semmiféle államtitok nincs, hogy miért hívott meg engem Ő Excellenciája. No, ugye? Sőt, azt hiszem, részemről ez a kérdés teljesen jogosult. Elvégre is, ha engem, mint teljesen idegent, valaki meghívással szerencséltet, mindenesetre van jogom aziránt érdeklődni, hogy minek köszönhetem ezt a szerencsét? Szíveskedjék tehát engem e szokatlan és nem várt meghívás előzményeiről tájékoztatni, annál is inkább, mert különben nem lesz módomban a megtisztelő meghívásnak eleget tenni.
A titkár úr még nagyobb zavarba jutott.
- Kérem, - kezdte - uraságod, úgy látszik, nincs tisztában az itteni viszonyokkal és Ő Excellenciájának világraszóló jelentőségével. Itt ugyanis százával fordulnak meg évente a legelőkelőbb idegenek, a művelt világ legnagyobb lángelméi és nevezetességei s még soha senkinek se jutott eszébe, hogy Ő Excellenciája meghívását visszautasítsa. Hisz azért jöttek ide, hogy láthassák s a legnagyobb megtiszteltetésnek tartották, ha az a szerencséjük volt, hogy Ő Excellenciája fogadta őket. S éppen ön ...
- Lássa, titkár úr, - mondtam - ugye, hogy igazam volt, amikor a meghívás előzményei iránt érdeklődtem? Ez az: éppen ön, ez mindent elárult. Ez elárulta azt, hogy ön sem tartja természetesnek és magától értetődőnek egy teljesen idegen ember meghívatását Ő Excellenciájához. No, ugye? Tehát legyen szíves röviden előadni, hogy miért jutott ez Ő Excellenciája eszébe?
S nagyobb nyomaték kedvéért hozzátettem:
- Annál is inkább, mert különben éppen én leszek az, aki Ő Excellenciája meghívását vissza fogja utasítani.
- Kérem, - szólalt meg a titkár úr hosszas habozás után - amennyiben uraságod biztosít engem arról, hogy ez a beszélgetés egészen magunk között marad s Ő Excellenciájának nem tesz egy szóval sem említést róla, el fogom mondani.
- Biztosítom önt a legteljesebb diszkréciómról - jelentettem ki ünnepélyesen.
- Úgy volt, kérem - kezdte végre ő - hogy uraságod megérkezte élénk feltűnést keltett. Méltóztatik tudni, kis város ez a Weimar. És különben is, uraságod fantasztikus öltözködési módja, azt hiszem, természetessé teszi e feltűnést.
Önkéntelenül végignéztem magamon. Kék zakóruha volt rajtam, fekete fűzős cipő, fekete nyakkendő, fekete harisnya, tiszta gallér: igazán diszkrétebben nem lehettem volna öltözve. S éppen ez a papagájszínekbe öltözött operettfigura talál engem feltűnőnek? ...
- S aztán - folytatta a titkár úr - ön tudomást se vett itt senkiről. Kérem, ehhez mi nem vagyunk szokva. Itt az a szokás, ha egy idegen érkezik, aki tart önmagára, hogy leadja a névjegyét a nagyhercegnél és Ő Excellenciájánál. Aztán, ha meghívják, örül, ha nem hívják meg, akkor pedig ... Akkor nyugodtan sétálhat a városban, elmehet a színházba, tehet, amit akar, de az ügye rendben van és senki sem akad fel az ittlétén. Nálunk, kérem, ez a szokás ...
- Rendben van - mondtam - értem, értem ... És most már annál érthetetlenebbnek találom Ő Excellenciájának meghívását. Mert, ugye bár, aki nem tartja be a szokásokat és udvariassági formákat, avval nem szokás törődni. De kivált semmi ok sincs őt meghívni. Hát akkor mégis miért tette ezt Ő Excellenciája?
- Azt én se értem - felelte a titkár úr egyszerűen. - Ő Excellenciájának vannak szeszélyei. Talán azért ...
- De hát egyáltalán honnan tudta Ő Excellenciája, hogy én itt vagyok Weimárban, s hogy én egyáltalán a világon vagyok, ha szabad kérdeznem?
- Kérem, megtudta. Éppen mert ön ilyen feltűnő, szokatlan öltözékben járkált itt ... Kérem, bocsánatot kérek, de meg kell mondanom, hogy önt itt mindenki bolondnak nézte. Csekélységem is. S amikor éppen az ablakaink előtt sétált el, megmutattam önt Ő Excellenciájának kuriózum szempontjából. S Ő Excellenciája figyelmesen megnézte önt s valami egészen érthetetlent mondott. Azt mondta ugyanis, hogy ez az idegen - vagyis ön - ez számára egy reveláció egy más világból. Igenis, azt mondta Ő Excellenciája, hogy ön valamely ismeretlen világrészből vagy talán egy idegen csillagzatról csöppent ide, Weimárba s okvetlenül beszélnie kell önnel.
- Hát ez meglehetősen érthetetlen - mondtam. - De most már értem, hogy Ő Excellenciája miért hívott meg Csak ezt akartam megtudni. Nagyon köszönöm, Kroeuter úr. Okvetlenül tiszteletemet fogom tenni ma este Ő Excellenciájánál.
Megebédeltem, azután nagyot aludtam. Mire felébredtem, már esteledett. Sietve felkeltem, megmosakodtam, megfésülködtem, lekeféltem a ruhámat s elindultam. A portás elmagyarázta nekem, hogy hogyan találhatok el Ő Excellenciája házához.
S csakhamar ott is voltam.
A kapuban egy öreg szolga álldogált, aki felvezetett a lépcsőn, amelyet antik szobrok gipszmásolatai díszítettek.
A szolga kitárt egy ajtót s én egy nagy szalonba léptem, amelyben nem volt senki. De már mögöttem, kint, a lépcsőházban élénk beszélgetés és léptek hallatszottak, jelezve, hogy nagyobb társaság érkezik. Tétovázva álltam a szalonban, amikor is egy negyven év körüli férfi lépett be, bemutatkozott, hogy ő Goethe s kért, hogy foglaljak helyet. Az ajtó nyílt s férfiak, nők jöttek be, jókedvűen és élénken, nevetgélve. Amikor megpillantottak, hirtelen elhallgattak s jelentős pillantásokat váltottak egymással. Az ifjú Goethe bemutatott mindegyiknek, minden név előtt lelkiismeretesen mondva a címet, mind tanácsos volt, erre emlékszem. Vagy belső titkos, vagy aulikus, királyi vagy kormánytanácsos, de mind tanácsos volt. Riemer, Zelter, Vogel, Schmidt, Rehbein: ilyenféle neveik voltak.
Teát szolgáltak fel azután. Egy kellemes külsejű, harminc-harmincöt év körüli hölgy volt a háziasszony, nem volt érdektelen nő, bár kissé már fonnyadt volt. Mindig új és új vendégek érkeztek, a szalonok közbenső ajtajai kinyíltak és a szalonok lassanként megteltek.
Csendben üldögéltem egy sarokban és bámészkodtam. Most már nem éreztem idegenül magamat és nem volt szokatlan az emberek különös öltözködési módja sem, ami az utcán olyan meglepő volt nekem. Mert így, amint végignéztem a szalonokon, az a biztos érzésem volt, hogy egy jelmezes estélyen vagyok. Ilyet pedig már láttam eleget életemben.
Különben is, jól nevelt társaság volt ott s látszott, hogy ez a ház ilyen estélyekre be van rendezve. Figyelmes inasok, jó kiszolgálás, minden bővében. Kényelmes fotelok és székcsoportok a szalon sarkaiban, úgy elrendezve, hogy az ember az ott ülő társasághoz tartozhatott, vagy pedig egészen külön is üldögélhetett. Lehetett beszélgetni, de akinek kedve volt, az hallgathatott is. A legtöbbjük ismerni látszott egymást s élénk beszélgetés fejlődött ki körülöttem.
Hirtelen, minden átmenet nélkül elcsendesedett a víg moraj. Meglepetve néztem fel, hogy mi lehet ennek az oka? ... S ekkor megpillantottam a küszöbön egy magas öreg urat, akin látszott, hogy nem mindennapi ember. Fekete frakkban volt, minden rendjel nélkül, csak a baloldalán ragyogott valamilyen nagykereszthez tartozó nagy ezüst csillag. Már nem túlságosan sűrű göndör ősz haja hátrafésülve még fehérebbnek látszott a feltűnően barna bőrén. Arcán csupa mély, érdekes ránc, melyek szerény, lekötelező mosolygásban húzódtak szét. Ez a szerénység némiképpen groteszk ellentétben állónak látszott fekete szemeinek olaszos, szinte vad villanásával.
Jött előre, lassan, mindenkihez odamenve, kezet fogva, mindenkivel néhány szót váltva. Amikor hozzám ért, felálltam és tiszteletteljesen állva maradtam. A fia mellém lépett s bemutatott atyjának. Kezet fogtunk. Érdeklődött, hogy hogy érzem magamat Weimárban s mindjárt hozzá is tette, hogy reméli, hogy kellemes napokat fogok itt eltölteni. S már ment is tovább. Én visszaültem a helyemre s békén falatoztam az előttem álló nagy tál libamájpástétomból. Azt ugyanis nagyon szeretem s már rég nem ettem. S különben is kitűnő volt, szarvasgombával elkészítve. Egy figyelmes inas bort is töltött nekem, nagyon jó niersteini volt s kiválóan harmonizált a libamájjal.
Goethe ezalatt végighaladt a szalonokon s visszafelé jött már. S eltűnt újra azon az ajtón, ahol belépett.
Az inas egy jókülsejű habostortát hozott felém. Éppen az jutott az eszembe, hogyha abban néhány csepp Maraschino di Zara van, akkor az nagyon jó lehet s már előre felkészültem illő fogadására, amikor mellém lépett déli látogatóm, Kroeuter titkár úr és halk hangon mondta, hogy Ő Excellenciája nagyon kéret, ha nem esik terhemre, kegyeskedjem néhány percre hozzá befáradni.
S már ment is előttem a titkár úr, mutatva az utat. Én pedig mögötte lépkedtem. Kicsit elfogódott voltam, mert eszembe jutott, hogy én Goethétől alig olvastam valamit s amit olvastam, azt is már rég elfelejtettem. Már pedig íróknak általában rosszul szokott esni, ha valaki nem ismeri az ő műveiket. No mindegy. Most már nem olvashatnám el úgysem s különben is, nem kell annak kiderülnie.
Egy kis szobába léptünk, amely a szalonok fényes kivilágítottsága után homályosnak látszott. Csupán két gyertya világította. Minden vörös volt abban a szobában, olyan vörös, mint a huszárnadrág: a szőnyeg, a párnázott székek s egy kényelmes pamlag. A falat bekeretezett rajzok díszítették s a sarokban egy kis zongora állott.
A titkár ezalatt belépett a mellettem lévő szobába. S egy pillanat múlva előttem állt Goethe. Hellyel kínált meg a pamlagon s leült velem szemben egy karosszékben.
Néhány pillanatig olyan csend volt, hogy az égő viaszkgyertyák sercegése is hallhatóvá vált. Goethe kimeredt szemekkel nézett engem. Aztán többször végigsimította reszkető kezével a homlokát, látható erőfeszítésébe került, hogy összeszedje magát. Végre megszólalt, erőltetetten mosolyogva:
- Kérem, ne vegye rossz néven egy öreg embertől ... De egy kis szédülési roham fogott el, ami nem csodálatos az én koromban. És aztán, be kell vallanom, egész különösen érzem magamat az ön jelenlétében. Az a megdöbbentő érzésem van ugyanis, hogy ön nem olyan élő ember, mint amilyenek itt körülöttem vannak ...
- Oh kérem - mondtam - e tekintetben teljesen megnyugtathatom Excellenciádat. Én igenis élő ember vagyok. Méltóztassék megfogni a kezemet, a pulzusomat.
S feléje nyújtottam a karomat.
- Köszönöm - mondta ő. S egy irtózó pillantást vetett kinyújtott karomra. - Én elhiszem. Nem is abban az értelemben mondtam. Én mindent elhiszek. De nem tehetek arról, ha az az érzésem, hogy ön nem olyan élő ember, mint mi, akik itt vagyunk. Ön valaki, aki vagy volt, vagy lesz. Nem tudom biztosan.
- Miután Excellenciád ezt a kérdést megpendítette, - szóltam - nem méltóztatik tolakodásnak venni, ha e tekintetben némi felvilágosítással bátorkodom szolgálni. S így legyen szabad megmondanom, hogy Excellenciádat kiváló ítélőképessége valóban helyesen tájékoztatta ezúttal is. Ugyanis én tényleg meglehetősen különbözöm a többi itteni vendégtől, akik Berlinből, Drezdából, Párizsból és Londonból valók. Én ugyanis ezerkilencszázhuszonkettőből jöttem ide.
- Ezerkilencszázhuszonkettő ... mormolta Goethe. - Csaknem száz esztendő múlva ...
Úgy meredt rám mint egy látományra.
- S hogy került ide? Miért jött? - kérdezte rekedten.
- Azt magam sem tudom - feleltem nyugodtan. - De ha meg méltóztatik engedni, bátorkodnék egy tiszteletteljes megjegyzést tenni. Ugyanis úgy látom, hogy Excellenciádat borzadály fogta el láttamra, ami nagyon érthető is, mert hisz az rendkívülien megdöbbentő lehet, egy száz év múlva élő emberrel szemközt ülni. De legyen szabad annak a szerény meggyőződésemnek kifejezést adni, hogy részemről ugyanez a borzadály éppúgy indokolt volna, mert hisz épp olyan megdöbbentő lehetne számomra is egy száz év előtti emberrel együtt ülni. És az Ön helyzete e tekintetben még jóval előnyösebb is. Mert hisz Excellenciád otthon van, a maga házában, a titkára, a gyermekei, az unokái mind itt vannak a közelében s tőlem eltekintve, a kortársai között van. Míg ellenben én itt teljesen egyedül vagyok a magam fajtájából, én nem is igen tudom, hogy mi módon fogok innen ismét hazakerülni, annyira érthetetlen ez a helyzet számomra.
- Ez igaz - mondta ő még mindig remegve. - Nem is értem, hogy tud Ön ennyire nyugodt maradni?
- Annak nagyon egyszerű a magyarázata - feleltem. - Mert hisz én most bizonyosan tudom, hogy Excellenciádnál vagyok, aki a világ egyik legnagyobb lángelméje s így az az őszinte nagyrabecsülés, amelyet Excellenciád iránt érzek és az a gyönyörűség és megtiszteltetés, hogy Excellenciáddal személyesen megismerkedni osztályrészemül jutott, teljesen ellensúlyozzák és megsemmisítik a szokatlanságnak azt a borzadályát, melyet az Idők Rendjéből való kizökkenés okozhatott volna bennem. Mindenekelőtt pedig vagyok bátor Excellenciád figyelmét felhívni arra a körülményre, hogy ilyen századok közti találkozás, mint most a miénk, az a lehető legritkább tünemény, tehát azt hiszem, helyesebb volna, ha ezt mindkettőnk előnyére felhasználnánk, mert nem tudom, hogy meddig tarthat ez a beszélgetésünk. Már pedig azt hiszem, hogy Excellenciádat a legnagyobb mértékben érdekelheti, hogy mi minden történt az Excellenciád működését követő évszázad alatt, annál is inkább, mert hisz ezen elkövetkezendő - azaz számomra már elmúlt - évszázad szellemi életére Excellenciádnak döntő befolyása volt. És bátorkodom még azt is megjegyezni, hogy engem is a legnagyobb mértékben érdekel Excellenciád személye. Tehát ne fecséreljük el az időt annak a kérdésnek a feszegetésével, hogy hogyan volt lehetséges egy évszázaddal visszaugornom, mert hisz ez a kérdés itt egyáltalán nem fontos, különben sem volna felderíthető számunkra. Hanem használjuk ki azt a néhány percet, amelyben ez a rendkívüli állapot még fenntartható.
- Igaza van - mormolta ő. S aztán révetegen elmosolyodott:
- Csak már az én idegeim nincsenek ilyen megrázkódtatásokra berendezve. Különben ...
Kiegyenesedett. S arcára visszatért az a fenséges nyugalom, amit az előbb láttam rajta, kint, amikor a szalonokon végigment. S beszélni kezdett:
- Hisz tulajdonképpen, ami most velem történik, az semmivel sem különösebb, mint ami eddig történt s ezután történhet. Hisz mindig is titkok és rejtelmek között élünk, nem tudjuk, hogy mi történik körülöttünk és bennünk, micsoda lények és hatalmak irányítják életünket. Tulajdonképpen a mindennapi élet legapróbb eseményei se érthetőbbek, mint ez a megfoghatatlan látogatás. Csak azokat már megszoktuk természeteseknek találni.
- S az, hogy én itt vagyok, az éppolyan természetes - bátorkodtam megjegyezni. - Ennélfogva, úgy hiszem, Excellenciádnak most már semmi oka sincs velem szemben elfogódottnak lenni.
Goethe helyeslően bólintott. Elgondolkozott, aztán hirtelen élénken kérdezte:
- Tehát ön ismer engem? Tehát az ön korában, száz év múlva is él az én emlékezetem?
- Igenis. Excellenciád még mindig a világ egyik legnagyobb embere az igazán művelt emberek szemében,
- S ki a másik? - kérdezte feszült érdeklődéssel Goethe.
- Shakespeare.
Goethe szerényen elmosolyodott:
- Azt hiszem, ez túlzás, engem Shakespeare mellé állítani.
S aztán elgondolkozva, hozzátette:
- Különben ... Talán lehetett volna belőlem valami hozzá hasonló. Fiatalabb éveimben volt bennem valami démoni erő, amely valóban képes volt alkotni. De azokat az éveket, az igazán termékeny éveket, sajnos, arra fecséreltem el, hogy egy kis hercegség apró közigazgatásával bíbelődtem. Nagy bűn volt ez, érzem és bevallom.
- Ha szabad szerény véleményemet kimondanom, én is azt hiszem, hogy Excellenciád helyrehozhatatlan bűnt követett el önmaga ellen és alkotó ereje ellen azáltal, hogy némi polgári jólét, hiúság és üres érvényesülés kedvéért legszebb idejét elpazarolta.
Meglepetten nézett rám. Aztán hidegen, gőgösen mondta:
- Ez nagyon szigorú kritika. Uraságod még fiatal ember, nem tudja még, hogy az életben az ember nem azt csinálja, amit tud, s amihez kedve van, hanem azt, amit muszáj.
- Igen - feleltem szerényen - ezt én még nem tudom ...
S most a beszélgetés néhány pillanatig megakadt. Goethe sértődöttnek látszott. Az a tűrhetetlen természetem, amely más ember legkisebb hibáját sem hajlandó elnézni, hirtelen felülkerekedett bennem. S éles hangon szóltam:
- Bátorkodtam szerény véleményemet őszintén kifejezni. S Excellenciád megsértődött. Úgy hiszem, az ilyesféle gyöngeség egy valóban kiváló emberhez méltatlan.
Arca elvörösödött, összehúzott fekete szemei mérgesen pislogtak:
- Jegyezze meg magának, fiatal ember, hogy én nem vagyok ilyen hanghoz szokva. Különben is, ha utána gondol, be fogja látni maga is, hogy a legnagyobb fokú neveletlenség, amit ön elkövetett. Már csak koromnál fogva is megérdemlem, hogy ...
- Kérem, - bátorkodtam megjegyezni ugyanolyan éles hangon - ha Excellenciád erre a térre lép, én Excellenciádat oda igazán nem követhetem. Mert amennyiben Excellenciád kora, rangja és presztízse mögé menekül, én kénytelen vagyok eltávozni, mivel nézetem szerint az ilyen egyenlőtlen beszélgetésből semmi tanulságosat vagy élvezeteset nem nyerhetek.
S felálltam.
- Maradjon, kérem - szólt ő engedékenyebb hangon. - Meg kell azonban jegyeznem, hogy ön ...
- Kérem, - vágtam közbe türelmetlenül - talán ezeket a drága perceket ne az én szerény személyemnel töltsük? ... Engem jelenleg Excellenciád érdekel.
Goethe végignézett rajtam s aztán mogorván mondta: - Hát kérdezzen!
- Mindenekelőtt szeretnék teljesen tiszta képet nyerni Excellenciád valódi nagyságáról. Ugyanis Excellenciád a mi korunkban piedesztálra van állítva s így nehezen hozzáférhető. Excellenciád mint a feltétlenül boldog, minden külső körülménytől is az elképzelhető legjobban támogatott, tökéletesen egyensúlyozott lángelme szerepel az iskoláskönyvekben, szoborszerű érzéketlenségben s akiben legfeljebb azt lehet kifogásolni, hogy talán gőgős volt, nem eléggé emberi. E tekintetben mindig szembeállítják Excellenciádat Schillerrel s az iskolamesterek rokonszenve feltűnően mindig Schiller oldalán van.
- Amit ön most mondott, - kezdte nyugodtan Goethe - a mögött sokkal több van, mintsem ön gondolná. Tehát a régi gyűlölet, amely évtizedek óta üldöz, még száz év múlva is élő! Egész életemben szálka voltam a tehetségtelen emberek szemében. Kezdetben erkölcstelennek kiáltottak ki, aztán éveken át minden módon igyekeztek elkedvetleníteni, lefitymálták a munkáimat, elhallgattak, tudomást se vettek rólam. Legjobb munkáimra évekig nem találtam kiadót. Most, hogy végre többé nem támadhatnak engem s nem nyilváníthatnak tehetségtelennek, miután az el van ismerve, hogy írni tudok, tehát jellembeli hibákat fedeznek fel bennem. Hogy gőgös vagyok, önző, irigy, féltékeny vagyok a fiatal tehetségekre, vallástalan vagyok és rossz hazafi. Ez különben a legújabb vád ellenem. Mert a napóleoni háborúk alatt nem írtam a franciák ellen. De hogyan írhattam volna én gyűlölettel, amikor nem gyűlöltem a franciákat? Noha nagyon örültem, amikor végre eltakarodtak a nyakunkról. De hogy gyűlölhettem volna én - hisz számomra a civilizáció a legnagyobb érték - a világ legműveltebb nemzetét?
- Tehát Excellenciád maga is elismeri, hogy a legnehezebb időkben is rokonérzéssel viseltetett hazája ellenségei iránt? - kérdeztem. - Vagyis azok a támadások, amelyek Excellenciádat e tekintetben érték, nem alaptalanok?
Goethe most megvetően nézett végig rajtam. S aztán hűvösen mondta:
- Nem tudom, hogy ön kicsoda s hogy van-e fogalma arról, hogy mi az: egy költő? ... Nos, hát én az vagyok! És csakis az! Igenis, a költő köteles szeretni a hazáját. De az ő hazája nem valamely politikai alakulat, párt, klikk, faj, felekezet vagy provincia. Az ő hazáját az ő költői ereje alkotja és minden, ami szép, nemes és jó, az bele tartozik abba, bárhol legyen is és Isten bármely teremtményétől származzék is ... És különben is, úgy hiszem, ha egy költő - mint én - egész életében mást sem tett, mint a káros előítéletek ellen harcolt, a korlátoltság, az önzés és a rosszhiszemű butaság ellen s mindent elkövetett, hogy honfitársainak értelmét felvilágosítsa, ízlését finomítsa s gondolatokat adott nekik s erőteljesebbé és hajlékonyabbá tette nyelvüket: ugyan ki tudna ennél hazafiasabb munkát végezni? Éppen olyan butaság és rosszhiszeműség tőlem rossz néven venni azt, hogy a háborúban nem voltam harcias, mintha egy ezredparancsnoktól azt kívánnák, hogy költészettel foglalkozzék, ahelyett, hogy a csapataival és az ütközettel törődne. Mindenki végezze a maga dolgát a lehető legjobban. Az a valódi hazafi, az az igazi vallásos ember, az az erkölcsös ember, egyszóval: az az ember, aki a maga dolgát a legjobb erejéből lelkiismeretesen elvégzi. Ah, hisz különben, ez a hazafiatlanság vádja úgyis csak arra lett volna jó, hogy engem elkedvetlenítsen! És mondhatom önnek, hogy nagyon sok keserűséget okoztak nekem ezekkel a hülye vádakkal! Német író: német mártír! De különben, hisz most mindenütt így van ez. Angliában épp úgy, mint Franciaországban. Mennyi kínszenvedést kellett eltűrnie Moličrenek, Rousseaunak, Voltairenek! S Byront ugyanezek a hipokrita emberek üldözték el Angliából és kergették a halálba! Pedig Anglia és Franciaország műveltsége messze fölötte áll a mi szegényes kis germán kultúránknak! Amit én szenvedtem, azt kívülem ember még nem szenvedte. Mintha nem lett volna elég egymagában is az az emberfölötti küzdelem, amit önmagammal kellett küzdenem, amíg végre egy munkám megszületett! És az apró kis emberkék piszkálódásai, irigykedései és gyűlölete is pusztítson! ... Rengeteget szenvedtem. Nyolcvan esztendő alatt nem volt összevéve tizennégy napom se talán, amikor tűrhetően éreztem magamat. De mindegy! Ebben talán nem is én vagyok a hibás, sem az emberek. El van hibázva ez az egész európai világ s az az oka mindennek. Nyomorult időket élünk. Igazán, sokszor azt gondolom, hogy ez a világ már érett az utolsó ítéletre. S nemzedékről nemzedékre mindig csak csúnyább és durvább lesz az élet. A haladás abban áll, hogy átvesszük elődeink hibáit és bűneit s azokat a magunkéival tetézve átadjuk az utánunk következőknek. A gyűlölködésnek, a rosszhiszemű meg nem értésnek s annak az Európában elterjedt általános irányzatnak, amely mesterségesen igyekszik szaporítani a korlátokat ember és ember között, a vége csak egy végzetes katasztrófa lehet, mely meg fogja semmisíteni gyenge kis kultúránkat is és bozót és vadon fogja borítani a földeket, melyeket háromezer esztendőn keresztül nemesebb tehetségeinkkel meghódítottunk magunknak. Ah, különben! Még csak sajnálni se tudom ezt a pusztulásba rohanó civilizációt, annyira csúnya, rosszhiszemű, undok.
Goethe hirtelen elhallgatott. Végigsimította ráncos arcát. S aztán fáradtan nézett rám, lélektelen szemekkel.
- Óhajt még valamit kérdezni?
Nem volt már mit beszélnem vele. Hisz ő már túlhaladt rajtam is a jövőben. Éreztem, hogy az olyan apróságok, mint amilyeneket én elbeszélhetnék neki a halálát követő évtizedekről, tulajdonképpen egészen mellékesek lehetnek számára.
- Nincs semmi mondanivalóm - szóltam. Pedig úgy szerettem volna megkérdezni, hogy mi a véleménye az «Über allen Gipfeln» kezdetű versének lefordíthatatlanságáról, ami a «Nyugat» című folyóiratban kilencven év múlva - azaz két év előtt - vita tárgya volt. De most, ezek után, hogyan hozakodhatnék elő ilyenfajta kérdéssel? ... És különben is, csaknem bizonyos, hogy ugyanaz a véleménye lett volna neki is, mint nekem.
A mellettünk levő szalonban valaki zongorázni kezdett. Goethe kiegyenesedett.
- Hallja? - kérdezte. Schmidt kormánytanácsos játszik. Ez Beethoven ... Gyönyörű ...
Arca felragyogott. Feszült figyelemmel hallgatta a zenét.
- Gyönyörű ... - mormolta.
Aztán - a zene végeztével fáradtan hanyatlott hátra s behunyta szemeit.
- Excellenciád rosszul érzi magát? - kérdeztem aggódva.
Semmi felelet.
Gyors léptekkel a szalon ajtajához mentem. S feltártam az ajtót.
A szalonban nem volt senki. Végigfutottam a termeken: sehol senki. Visszatértem a kis szobába Goethéhez. De a karosszék üres volt. Lefeküdtem a vörös pamlagra és vártam.
- Pszt! hallottam hirtelen. - Csendesen, gyerekek! Ne menjetek be hozzá.
- De nekem bent van a Csimpi könyvem!
- Felkelted, Gizike. Tudod, hogy apuka akkor haragszik ...
- De hát minek alszik mindig? Ez egy apa! Nekem kell a Csimpi könyvem!
Felkönyököltem a vörös pamlagon s kiszóltam:
- Bejöhetsz, Gizike, már nem alszom.