Voltaire és Dosztojevszkij
szerző: Szabó Endre
Dosztojevszkij M. Tivadar 1821. október 30-án (a mi kalenderáiumunk szerint november 12-én született. Ennek tehát most éppen száz esztendeje.
Ezt a száz-éves fordulót mink, magyarok is megünnepeljük: a Révai Testvérek kiadják az én fordításomban a nagy regényíró összes műveit: Ebből a nagy kiadásból most van sajtó alatt a „Karamazov testvérek” című nagyhírű és igen terjedelmes regény.
Ezúttal nem ismertetést, nem kritikát, nem értékelést akarok erről a regényről írni, tegyék azt meg nálamnál hivatottabbak. Hanem rá akarok mutatni egy különös jelenségre, melyet még az orosz irodalomban is csak nem régen kezdtek észrevenni, szóvá tenni, t. i. hogy Dosztojevszkij az ő „Karamazov testvérek” regényét Voltaire hatása alatt írta.
Nehogy valaki plágiumra gondoljon. Nincs itt egyébről szó, mint ami lehet arról, hogy mennyiben állt teszem azt Puskin az ő „Anyegin”-jával Byron hatása alatt. Ebben a kérdésben pedig régen megtörtént a megállapodás: Puskint indíthatta a forma, magában a poémában azonban oly független, oly eredeti, annyira orosz, hogy kicsinyes kötekedés volna erről tovább is beszélni.
Ha teljesen fel akarjuk fogni Dosztojevszkij írásait, a sok talányost, különöst, sőt helyenként szinte megérthetetlent, legelébb is azt kell figyelembe venni, hogy ez a nagy író már kora fiatalságában szorgalmasan olvasgatta a világ összes klasszikusait és alaposan tanulmányozta a francia regényt. Tanítómesterei a nagyobb írók közül Voltaire, Diderot,Balzac, George Sand, Hugo Victor, az epigonok közül Sue, sőt még Paul de Kock is. Azok a sajátos vonások, melyek az orosz irodalomban régidők óta idegenszerű hatással voltak, ezeknek a nyilván külföldről hozott befolyásoknak tulajdoníthatók. Nem ritka jelenség: nálunk is csak úgy volt, mint az oroszoknál.
Azok közt, akiknek iskoláját Dosztojevszkij járta, kétségtelenül első helyen áll Balzac, bár nem kevésbé tanulmányozta Gogolt és a német Hoffmannt is. A francia regényírótól nem tudott menekülni azalatt, míg irodalmi ízlése kialakulóban volt, Balzac műveit nemcsak olvasta, de le is fordítgatta, sőt még később is megújult érdeklődéssel és elragadtatással lapozgatta, tehetetlen tehát, hogy ez az író nagy hatással ne lett volna rá, amint ez meg is látszik a „Szegény emberek” megírásánál. E hatás alól aztán egész írói működése alatt sem bírta magát kivonni.
Ez a hatás azonban, bármily sokáig tartott is, nem mindig egyformán jelentkezett Dosztojevszkij munkásságának különféle időszakaiban: pályája vége felé az író gondolatvilágában Balzac helyet engedett Voltairenek.
A voltaireianizmust, az enciklopédistákat az orosz intelligensek sokszor próbakőül alkalmazták hitbeli felfogásuk megvizsgálásánál, mint valami megkísértést állították azt maguk elé, amely elől nem térhettek ki, ha tisztába akartak jönni világnézetükkel. Természete ez az orosznak, tépelődő esze járásának. Megesett például, hogy egy orosz kisasszony le akarván mondani a világi hívságos életről, vallásos meggyőződésének megállapítása céljából neki látott a francia enciklopédisták alapos tanulmányozásának s csak miután a megkísértésnek erélyesen ellent állt, lépett be apáca-kolostorba.
Dosztojevszkij ugyanezt cselekedte: az orosz misztikusoknak példáját követte, mielőtt vallásos-filozófiai művének, a „Karamazov testvéreknek” megírásába fogott volna. Ingadozó hitbeli meggyőződésének próbakövéül Voltairet választotta. Vallásos felfogásában erősebb ellenfelet nem is kereshetett. És mint ama bizonyos orosz kisasszony, ő is hit-vitát kezdett a hitetlenség atyjával és mint valamely keresztes vitéz, elszántan kelt harcra annak atheisztikus fegyverei ellen. De nem vetett számot ellenfele erejével, nem gondolta meg: mily veszedelmes a harc, melybe keveredett, és ─ legyőzötten került ki belőle.
A Voltaire-ral folytatott párviadal után Dosztojevszkij nemcsak nyugodt lelkiismerettel nem léphetett volna kolostorba, hanem leplezni sem bírta a voltairei gondolatok hatását, még legvallásosabb írásaiban sem. Mint Hoffmann-féle szerzetesbarát, akit megrészegít az ördög bűbájos itala, ő is, akaratlanul is, blaszfémiáit kever a hozsannába. Még utolsó regényében is, melyet pedig az istenség nagyobb dicsőségére tervezett, a világirodalom legszélsőségesebb ateizmusát szólaltatja meg.
Utalok az ő irodalmi működésének egyik legérdekesebb jelenségére: Karamazov Iván voltaireianizmusára.
Jóval azelőtt, hogy a „Karamazov testvérek” megírásához fogott volna, Dosztojevszkij rendkívül sokat foglalkozott a „Candide” híres írójával. 1859-ben, mihelyt a katorgából (kényszermunkával járó számkivetésből) kiszabadult, arra kéri jóbarátait, hogy küldjék meg neki Szibériába Voltaire regényeit. Tíz esztendővel később,mikor az „Atheizmus” (később „Karamazov testvérek”) regény eszméje megütötte, 1869 egész telét azzal töltötte, hogy külföldön Voltaire-t és Diderot-t olvasta.
Ez olvasásnak megvolt a maga eredménye. A „Candide” szerzője alapos indítékokat közöl vele a Karamazov Iván atheisztikus életnézetét illetőleg, kivált miután Dosztojevszkijben már ezt megelőzően erősen forrott a felháborodás a világ rosszasága és az emberiség szenvedései miatt. A szövegek egybevetése után kiderül, hogy az oroszoknál „karamazovi kérdések” alá foglalt filozófiai gondolatok semmivel sem kisebb erővel vannak felvetve Voltaire-nél, mint Dosztojevszkij utolsó regényében.
Halála előtt három évvel, mikor a „Karamazov testvérek” megírásával szorgalmasabban kezdett foglalkozni Dosztojevszkij, „Egész életemre való figyelmeztetések” című feljegyzéseibe a következőket írta be:
„Megírni az orosz „Candide”-ot, könyvet írni Jézus Krisztusról.” ─ A kiadók megjegyzése szerint a Krisztusról tervezett könyvét részben a „Karamazov testvérekben” írta meg.
Úgy is kell lenni, hogy úgy a Krisztusról, mint az orosz „Candide”-ról szóló könyvét ─ nagy mondanivalóját ─ Dosztojevszkij, mintha közeli halálát megérezte volna, utolsó regényében írta meg. De a gondolat megvalósítását nem Karamazov Aljosa megrajzolásában kell keresni. Hanem: ha a Krisztusról szóló könyv a Karamazov Iván poémájában található fel, akkor az orosz „Candide” ennek bevezetésében, a „lázadás”-ban. Ebben van megrajzolva az orosz élet vértanúsága, mely Dosztojevszkij költői gondolatvilágában „orosz Candide”-képen szerepel.
Mert mi a Voltaire regényének a lényege? Candide nemcsak nem a szenvedések mentegetése és igazolása, hanem a világirodalomban a leghatalmasabb tiltakozás az emberi sors tragédiája ellen. Hiszen ne feledjük, hogy Voltaire, mielőtt Nagy Frigyes kitüntetett vendége lett volna, mielőtt vele Katalin cárnő levelezésbe bocsátkozott volna, mielőtt ferneyi magányába vonulhatott volna, előbb a Bastille foglya volt, Angliából számkivetették, sőt egy éles szatírája miatt valami herceg még meg is botoztatta! Az ezek folyamán érzett keserűsége Voltairenak minden sorában ott lappang és érzékennyé teszi őt minden emberi szenvedés iránt. A XVIII. század közepén egymást érő katasztrófák, az 1755-i rettenetes földrengés, a hétéves rabló háború, a forradalom előtti királyság esztelen kegyetlenségei, kivégzések, háborúk, vérontások elkerülhetetlenül felébresztik Voltaire rendkívül érzékeny elméjében azt a kérdést, hogy honnan veszi eredetét ez a sok rossz? És az emberi szenvedések láttára a fanatikusan idealista Voltaire fellázad az eladdig hirdetett békés belenyugvás teóriája ellen. „Nekem nem kell harmónia, nem kell pedig azért, mert szeretem az emberiséget” ─ mondja Karamazov Iván és Voltaire is ezt írhatta volna az ezen időszakra eső munkája mottójául ─ más szóval: Karamazov Ivánnak e szavaiban a voltaire-i lázongás visszhangja harsan fel.
Kiábrándulásában és felháborodásában írja meg Voltaire az ő „Candide”-ját, mely az emberi szenvedések ellen való tiltakozás tekintetében a világ egyik leghatalmasabb könyve és Karamazov Ivánt jóval megelőzve visszaadja az Istennek a világ harmóniájába szóló belépti jegyét.
Karamazov Iván kétségtelenül meggyőződéses voltaireinista. Aljosával folytatott beszélgetésében rendkívül figyelemre méltó variánst mond a voltairei emberi szenvedésekről.
A „Candide” szarkasztikus, mondai hangon van írva. Külsőleg nagyon is elüt a Karamazov testvérek beszélgetésétől, ezért nem lehet közelebbi összehasonlításokat tenni. Csak két, három helyén lehet csaknem szószerinti hasonlóságot felfedezni a „Candide” és a Karamazov testvérek beszélgetése közt „Ha megnézem ezt a földgolyót ─ mondja Dosztojevszkijnél az egyik szereplő ─ azt hiszem, hogy az Isten átadta ezt valami rossz szellemnek.” ─ „Mi ez? rémüldözik Candide szenvedései vége felé ─ micsoda démon uralkodik itt mindenütt?”
A „Candide” alapeszméje jobban ki van fejezve a „Poéme sur le désastre de Lisbonne” című műben, melyet Voltaire az ő „jeruzsálemi siralmának” tart. Itt a „Candide” szarkazmusa nélkül kel ki az író az élet nyomorúságainak szerzője ellen s ez közelebb áll a Karamazov Iván lázongó beszédéhez. E szerint Dosztojevszkij nem csak a „Candide”-ot ismerte, hanem a lisszaboni katasztrófáról szóló poémát is, sőt bizonyára megérezte a kettő közti összefüggést. A szövegek egybevetésénél meglepő hasonlatosságokra bukkanunk, melyekre Groszman Leonidász orosz-irodalombúvár érdekesen mutat rá. E szerint Karamazov Iván nemcsak külső formában, hanem gondolatmenetében is követi a voltaire-i lázadozást.
Az az általános vélekedés pedig, mintha Voltaire a Gondviselést minden esetben kigúnyolná, legalább is túlzó. A türelemre való törekvésében nem igyekszik senkit sem hitében megingatni és az Isten létezésének kérdését nagy óvatossággal érinti. Hiszen maga is az istenség buzgó tisztelőjének tartja magát s Ferneyben templomot készült emelni azzal a kiválóan ájtatos felírással, hogy Deo erexit Voltaire. Blaszfémiája mindig áhítatos formában nyilatkozik meg. Lázongásait mindig távol tudta tartani az agresszív ateizmus vakmerőségeitől annyira, hogy a Gondviselés elleni duzzogásában csak az elhagyatott ember iránt érzett mélységes szomorkodása és őszinte fájdalma jut kifejezésre. Ezért beszél Dosztojevszkij is a Voltaire „szenvedelmes hitéről” (sztrasztnájá vjézá).
A voltaire-i lázongások hangja meglepően emlékeztet Karamazov Iván fellázadására. Voltaire is éppen olyan tisztelettel teljes feltétellel fogadja el az Isten létezését, hogy aztán feltétlenül elítélje az Istentől teremtett világot. Ez ítéletével azonban éppúgy nem akarja a hívőket, a deistákat, Jean-Jaques Rousseaut háborgatni, mint Karamazov Iván a testvér-öccsét, a novitius szerzetes Aljosát.
Voltaire a misztikusok álláspontjára helyezkedve megállapítja, hogy az emberi elme nem képes az istenség nagy kérdését felfogni.
Karamazov Iván első tétele, mely az emberi, eukleidesi észnek arra való tehetetlenségéről szól, hogy a fensőbb, metafizikai kérdéseket megoldhassa ─ ott található Voltaire minden elmélkedésében. „Visszaélnék gyenge ítélőképességemmel, ha egész teljességében fel akarnám fogni azt a Lényt, amely úgy az ő, mint az én természetem szerint megfoghatatlan kell hogy legyen.” (Homélie sur l'atheisme). ─ „Be kell ismernünk, hogy nem vagyunk képesek az isteni valóságot megérteni. Nincsen sem lépcsőnk, sem támaszkodó pontunk arra nézve, hogy e megértéshez felemelkedhessünk.” (Dictionnaire philosophique, Infini, Dieu.) „Ismerjük be, hogy van egy szükségképpeni, megfoghatatlan Felsőbb Lény, amely bennünket teremtett.” (Histoire de Jenny).
Karamazov Iván dialektikájában két tétel ötlik szembe: 1. elismerem az Isten őszintén és egyszerűen, de ─ 2. „az Isten világát el nem ismerem.” Ez pedig az alapja a Voltaire tanainak is. Elismeri őszintén és egyszerűen az Istent, de lázadozik a világ-rend ellen.
„Az Isten kezében tartja a végcélt, de ez őt nem köti. Ő szabad, Ő igazságos, Ő meghallgatja a mi imádságunkat... Óh, miért kell hát szenvednünk ez igazságos uralkodó hatalma alatt?” (Poéme sur de désastre de Lisbonne.)
Karamazov Iván magyarázza a tételét. Nem nyugszik meg a világrendben általában az emberek szenvedése, az emberek könnyei miatt, miktől át van itatva a föld, kérgétől kezdve a legbelsőbb pontjáig, különösen pedig a gyerekek szenvedései miatt. Ez is voltairei okadatolás.
A lisszaboni rettenetes katasztrófa leírásában elénk állítja a véres, összeroncsolt testeket, melyek még élnek a romok alatt, ahonnan már nem is szabadulhatnak ki. Vajon ezek láttára lehet-e azt mondani, hogy ez az örök törvények következménye, melyekre a jó Isten a világrendet alapította? hogy ez az Isten büntetése az emberek bűneiért? Micsoda bűnt követhettek el a gyermekek, akik anyjaik kebelén fulladnak meg?
A karamazovi filozófiának azt a tételét, hogy a világegyetemben nem férhet meg egymás mellett az Isten jósága és az emberek kínszenvedése, már Voltaire felállította.
„A minden jók Teremtőjétől származik-e a rossz? Hogyan lehet elképzelni az Urat, a megtestesült jóságot, aki elárasztotta javaival az ő szeretett fiait, de bőkezűen elárasztotta szenvedésekkel is? A legtökéletesebb Lénytől nem származhatik a rossz, ha egyszer Ő a világ egyetlen ura.”
Filozófiájának befejezéséül Karamazov Iván fellázad azon tan ellen, hogy a jelenlegi szenvedések összefolynak majd a jövendő nagy harmóniába. „Hiszen nem azért szenvedtem én, hogy valamely jövendő embernek a harmóniáját előkészítsem.”
A voltairei filozófia is ide lyukad ki: megnyugodnának-e a lisszaboni áldozatok, ha azzal biztatnák őket, hogy: csak haljatok meg nyugodtan, a ti házaitok az egyetemes jólét érdekében pusztulnak el, a ti szenvedéseitek az általános világrendi törvények érdekében történnek.
Ezért kiált fel Karamazov Iván kétségbeesetten, hogy „semmit nem értek, már régen megállapodtam abban, hogy semmit meg sem érthetek.”
Dosztojevszkij mikor 1869-ben újra elolvasta Voltaire-t, bizonyára olvasta a „Historie de Jenny”-t, mert Voltairenak a „Candide” után ez a legérdekesebb műve. Nagyon valószínű, hogy ez olvasása közben támadt benne a „Karamazov testvérek” eszméje (amelyet különben a leveleiben található feljegyzések szerint eredetileg „Az atheista” címmel akart megírni.) A „Jenny” nyolcadik fejezetének a címe: „Dialogue sur l'athéisme”, a kilencedik és tizedik: „Sur l'athéisme”, a tizenegyedik: „De l'athéisme”. A főszereplők ─ a hívő és hitetlen ─ beszélgetésében világosan felismerhető a Karamazov testvérek beszélgetése, s Voltairenek ez elbeszélésében még jobban érezhetjük a Karamazov Iván dialektikáját, mint a „Poéme”-ban.
„Legelébb is szólni fogok a mi planétánk roppant tökéletlenségeiről ─ mondja az ateista ─ azután elétek állítom a föld lakóinak bűneit és örökös szenvedéseit s akkor majd ítéljétek meg azt az atyai szeretetet, mellyel ─ ti szerintetek ─ a mindenek Ura az emberek iránt viseltetik.”
Tételeinek fejtegetésében úgy a Voltaire filozófusa, mint a Dosztojevszkij ateistája felhordja a folyó élet minden rettenetességeit. Felhordja Karamazov Iván a háborúk, a kivégzések, büntető bíráskodások, polgárháborúk, vérontások, ragályos betegségek, földrengések és vulkanikus katasztrófák szörnyűségeit. És Voltaire ateistája egészen karamazovi következtetésre jut: „Ha léteznék egy hatalmas, jóságos Isten, az nem bocsátotta volna a rosszat a földre, nem dobta volna oda teremtményeit a szenvedések és bűnök áldozatául. Ha nem tudja megakadályozni a rosszat, akkor Ő erő nélkül való, ha pedig megakadályozhatná, de megakadályozni nem akarja, akkor Ő kegyetlen.”
Karamazov Iván még a vallás metafizikájának taglalásánál is a Voltaire dialektikáját használja:
─ Azt hiszem ─ mondja Aljosának Iván ─, hogy ha az ördög nem létezik, és azt az ember teremtette, akkor azt a maga képére és hasonlóságára teremtette.
─ Eszerint hát éppen úgy, mint az Istent ─ jegyzi meg Aljosa.
Ez egészen Voltaire ismétlése: Ha az Isten a maga képére teremtette az embert, az ember hasonlóval viszonozta ezt neki ─ mondja V. a Dictionnaire philosophique-ban, s ugyanezt mondja egy régebbi keletű poémájában: „Az ember az ő előítéleteivel a maga képére teremtette meg az Urat: igazságtalannak, haragosnak, irigynek, állhatatlannak és kegyetlennek tettük meg őt, amilyenek magunk vagyunk”. (Poéme sur la loi naturelle.)
Karamazov Ivánnak még az a meggyőződése is, hogy az Istent mellőzve minden szabad és a gonosztettek is megengedhetők, megtalálható már Voltaire-nál.
─ Ha nincs Isten, akkor az a szörnyeteg (az ateista) maga-magának az Istene, áldozatul szed magának mindent, amit megkíván, vagy ami akadályul áll előtte.
Nagyon is érthető tehát, hogy Karamazov Iván az öccsével, Aljosával folytatott beszélgetésében, ennek mindjárt a bevezetésében (Ötödik könyv: Pro et contra. III. fejezet) megemlékezik Voltaire-ről, idézve annak nevezetes mondását: „Látod, galambocskám, volt a XVIII. században egy vén bűnös, aki azt mondta, hogy ha Isten nem volna, ki kellene azt találni”, „s'il n'existait pas Dieu, il faudrait l'inventer”. És a Krisztusról szóló poémáját bátran dedikálhatta volna a XVIII. század nagy bűnöse emlékének.
A nagy inquisitor legendája egészen az orosz voltaireanizmus terméke.