Visszatekintés (tanulmány)/III
Van-e helye széptani folyóiratban e nemű fejtegetésnek? A kérdésre egy másik kérdésben adok feleletet. Szükséges-e, hogy a szép tudományokkal, kivált pedig a költészettel foglalkozó egyén a nyelv sajátságiba is minél avatottabb legyen? Látom a gúnymosolyt, mely felelő kérdésemre legott rám pirít, elfog, agyonsújt, „Igen! — replikáz a mosoly — ön azt mondja: a költőnek ismerni kell a nyelvet: így hát a nyelvtan aesthetikába való. A költőnek sok egyéb ismeret is kell, tehát ön szerint mind ez ismeretek a széptanba tartoznak. Dante, Milton jó theolog: a theologia önnek széptani tárgy lesz. Goethe korának tudományos színvonalán állott: ön szerint mind az, minek tudása Goethe műveiből kitetszik, az aesthesis körébe vonható lesz. Vagy (hogy a nevetség tetőfokát érje) a költőnek olvasni csak kell tudnia: nosza tegye lapját érdekessé abc gyakorlatokkal!” Azonban kiállom a mosoly tüzét, s a gúnyos arcznak rendületlen komoly képet szögzök ellenébe. Ügy van — felelek — bizonyos szempont, ha nem éppen az abc-t, de már például a helyesírást aesthetikai lapban is tárgyalhatóvá teszi, a szerint, a hogy különbözik a helyesírás prózai meg költői használatban. Minden nemzet költői nyelve azt mutatja, hogy rövidség, széphangzás a költői orthographiának oly szabadságokat enged, melyek prózaírónál hiba számban mennének. E szabadság azonban nincs korlátok nélkül, és épen nem a versíró önkénye szerinti ferdítésben áll, hanem az élő nyelv szokásain alapúl. Rövidít, összevon, olvaszt, de úgy, mint az élő nyelv. Mellőzöm a görög nyelvet, melynek ismerői tudják, hogyan bánik a görög költő a prózai helyesírással; az angol, a német is megengedi mindazon kurtítást, összevonást, lágyítást, mi a sebes közbeszédben előfordul. Nekünk a nyelvtan vas törvényeket szab e részben. Ha úgy olvassuk a verset, a hogy le kell írnunk., ez a mi zengő nyelvünk néhol bizony oly göröncsössé válik, hogy majd kitörik benne a fog. Írjuk-e mi: mégy-sz, holott senki se mondja széles e hazában, csupán mert a rideg etymologw (kérdés, helyesen-e?) ily formára utal? írjuk-e szüntelen: miért, azért; mikor az élőnyelv a t kilökése által oly szépen elkerüli a hangtorlatot az ilyesekben. Írjuk-e (rideg nyelvtani paradigmáink szerint): olvas-sz, néz-sz, keres-sz, meg a mit összekeresni ezúttal se időm, se czélom? Az ily szabadság szüksége meg van költőinknél: csak constituálnunk. kellene, hogy ne legyen se szolgai hunyászkodás, se féktelen szabadság. Jegyezzük meg. hogy e szabadság czélja nem a vers kisütése, hanem a költői nyelv könnyebb, szabadabb, fesztelenebb mozgása: a rövidség, szebb hangzat, jellemzetesség és így jóformán széptani oldalok. Föltétele pedig az, hogy mindig az élő kiejtésen alapuljon: legalább én tagadom a költő azon szabadságát, hogy a szókat — élő nyelvbeli használat ellenére — tetszése szerint nyirbálhassa, ferdíthesse, csürje-csavarja. Mely't, ser'g, levél't, ér’t (venam), stb. sohasem nyer kegyelmet nálam, mert egy lélek se mondja; míg nem bánom, ha (a maga helyén) asz'ondjá-t ír is, mivel megvan az (alsóbb) néphasználatban. S íme korántsem chimaera, hanem valódi szükség, tisztába hozni a költői helyesírás szabályait, meddig követheti az, euphonia fejébe, az élő nyelvet, s hol kezdődik a határ, melyen túl a paraszt ajak vagy tájkiejtés pongyolasága nem irodalomba való.
Még szorosabban érdekli a költői nyelvet a szók igaz jelentése, az összetétel (vagy szerkesztés, nem bánom) legkivált pedig a syntaxis, melyben leginkább kitűnik ereje. Soha nagy stilista, remekíró nem volt — prózai sem, annál kevésbbé költő — ki illető nyelve szókötésének minél teljesebb birtokában ne lett volna. Ha valahol, itt áll boszút magáért az idegen formákba lapúlás, sőt olykor az élő nyelv hétköznapi gondatlansága is, épen úgy, mint a tudós vagy pedant tesz. Kilesni, híven följegyezni s megőrzeni az élő nyelv azon ritkább, nyomatékosb szókötési fordulatait, melyek úgyszólva csak ünnepnapon, azaz a lélek magasztosabb perczeiben hallhatók: ily úton óhajtom én a magyar „ornata syntaxis” létrejöttét; nem pedig, hogy íróinkból latinos, németes stb. kitételeket szedjünk össze, vagy épen a latin „ékes szókötés” szabályaira erőltessünk magyar példákat. Ha általában ideje, nagyon ideje, hogy syntacticai tanulmányink a szófejtegető nyelvészetnek utána iramodjanak: az szintén kívánatos, hogy a nyelv széptani oldala körül is minél többet s többen forgolódjunk; mivel a tapasztalás mutatja, hogy ebbeli hanyagságunk máris termi gyümölcsét, a hathatós kifejezések iránti érzék tompulásában, a költői szólam enervatiójában, a széles-lapos tertyedésben, a prózai tunyaság, magyartalanság elharapódzásában oda is; egy szóval mind abban, mit ily röviden kimagyarázni nem lehet, de érzünk, valahányszor a mai költői nyelvet éldelni óhajtanók. Az a nemconcentrált zilaság, az a természetesnek örve alá bújt hétköznapi pongyola kötés, a tulajdonképi szó helyén gyakorta másik, mely szomszédja ugyan, de mégsem a kellő, a nem (Berzsenyiként) trombitába szorított hang, hanem likas duda oldalán — ott is hol nem kell — szétillanó szusz,... de minek folytatom: aki érzi a nyelv energiáját, az már ért eddig is, kinek nincs hozzá érzéke, annak hiába minden beszéd.
Hogy mennyire szükséges, midőn „grammaticicertant”, mielőtt valamit eldöntenének, állandó és szigorú törvénynyé szentesítnének, aestheticai, költői szempontból is hozzászólni: példát hozok fel rá. Alább lesz egy-két szó a magyar igeidőkről. Tudjuk, hogy némelyek, régiebb összes irodalmunkra hivatkozva, azon véleményt akarják szabálylyá emelni, hogy a latin imperfectumot csupán az az időforma fejezi ki nálunk, mely a praesens meg a vala összetételéből ered: „látok vala, írok vala”. Lehet, igazok van. De a költői nyelv, csak kissé hosszabb elbeszélésben is, visszaborzad ez örökös vala, vala szerkezettől, oly valami esetlen laposság, egyhangúság állna be ezáltal a kötött beszédben, a mi dictiónk mostani fejlettsége után már nem is képzelhető; Tinódi nyelvét, rímeit volnánk kénytelen divatba hozni megint. Kazinczy — Petőfi, egész irodalmunk rossz nyelven írott avas régiséggé válna, — a görög hatos, valamint több lyrai mért és nem mért forma lehetetlenné; csupán döczögő alexandrin, meg egy-két hosszabb sorú alak maradna lehetséges. Ám fordítsa valaki, például Ovid (Metam.) II-ik könyve kezdő sorait versben, hexameterben úgy, hogy mindig valával tegye ki a latin imperfectumot, s a régmúltra is hasonlókép ügyeljen:
Regia solis erat sublimibus alta columnis, |
„A nap királyi palotája magas vala... melynek legtetejét ragyogó ivor fedi vala, kétszárnyú kapui ezüstfénynyel ragyognak vala. Az anyagot a mű felülmúlja vala. Mert Vulkán oda kivéste vala a tengereket...” Tessék ebből nem hexametert, de általában csinos verset szerkeszteni, avagy csak némileg tűrhető változatosságot hozni az ily költői nyelvbe! Hanem erről a maga helyén.
„Visszatekintésem” ezúttal a szó-összetétel, vagy, mint Brassai akarja szerkesztés (compositio) felől tisztelt munkatársunk által elmondott nézeteken akad meg. Hogy miért bocsátom előre az aesthesis jogát vagy kötelességet, mely szerint nyelvtani kérdésekbe beleszólhat, bele is kell szólnia, nehogy a „de me sine me” hozott végzések kárát vallja utóbb: épen e compositio kérdése alkalmával ki fog derülni. Brassai, elébb a távír, aztán képvisel, árverez stb. igéket ültetve szégyenpadra, két szabályt állapít meg: 1. Hogy a magyar nyelvben határozatlan és így értetlen gyökökből nem lehet componálni. 2. Hogy a magyarban szerkesztett (componált) igetörzsök egyáltalában és teljességgel nem létezik. — Nehogy itt vagy ott ismétlenünk kelljen, összefoglalom e kettővel még azon másik kettőt, mely szintén a compositióra vonatkozik; azt, a mi a „tisztelt hazámfia” és „birka gyapjú nyírő oIló” példák segélyével van felállítva, 1. hogy az ily szerkezetben (tehát a compositumban is, mert „birkagyapjúnyírő” összetétel is lehet) minden szó a nyomon utána következőt határozza; továbbá, miután az előbbi szabály alkalmazásának négy lehetséges esetét kimutatta, 2. hogy csak oly viszonyban ragaszszunk össze két nevet, a milyenben mint külön álló két név is értelmes (azaz ugyanazon értelmet adja, mint összetéve). Vizsgáljuk sorra.
„A magyar nyelvben határozatlan és így értetlen gyökökből nem lehet componálni.” Határozatlan, értetlen gyök pedig mindaz, mely nem létezik, nem él mint önálló, értelmes szó. Nincs táv, nem lehet távír. Nincs visz, nem lehet viszhang. Nincs ösz, nem lehet öszhang. És így tovább. Elismerem, hogy nehéz volna értekezőt elegendő számú ellenpélda felhordásával megczáfolni. Igaza van, a magvai nyelv nem szereti, in regula, az ily összerakást. De egy-kettő akad mégis, mely nagyon húz a fönebbiekhez. A té gyök értelme is oly határozatlan, értetlen, mint a táv-é. Magában nem létez, a tébolyog, tévelyeg-féle szókból sejtjük csupán jelentését. S íme. mégis szerkeszte belőle a nyelv maga: té-tova, té-továz compositumot, szerkeszté magát a tébolyog igét („Bolyog és bujdosik Pestnek városában.” llosvai.); ismét a téb-láb páros igealakot, hol a téb értelme nem tisztább, mint maga a té gyök jelentése. „Vaj igen!” pattan fel tisztelt munkatársunk, „már hogy ne volna, hogy ne létezne a té, hisz mondjuk elégszer: „se té se tova”. De megenged, ha én így külön szóul sem sejtem világosabban a té értelmét, mint midőn igegyök, nem tisztábban, mint a táv-ét, a visz-ét, az ösz-ét. Egy húron pendűlnek. Gyanítni ezeket is gyanítom meglehetősen. Az utóbbival maga a nyelv componálta az öszvért, noha külön nem létezik az ösz. Ha keresném, akadnék talán még több példára is. Nem vitatom, hogy ez egy pár kivételt jogosan emelték szabálylyá nyelvújítóink, de mint tényt jegyzem meg, hogy nyelvünk eláradt ilynemű összetételekkel, melyek egy része nélkül alig tudna már ellenni kivált a költői nyelv. Szegény poéták, hova lennétek ti, például csak a viszhang nélkül is?!...
„A magyarban szerkesztett (componált) igetörzsök, egyáltalában és teljességgel nem létezik”, így szól a második szabály. Nem tudom elég határozottan van-e e szabály alkotva. A felhozott példákból azt látom, hogy oly componált igetörzsök létezését tagadja, melyben legalább egyik (rendszerint az utolsó) elem eredetileg is igető, mint táv-ír, kár-pótol, gond-visel, kép-visel, ár-verez, párt-fogol stb. Mert, ha oly összetett igetörzsök lételét is tagadná, mikor például két főnév composituma képző által igévé lesz: tagadnám tagadása helyes voltát. Azt mondanám: úgy-e kérem: oldal önálló főnév? „Az.” Nemde fél is az? „Világos.” Pedig lesz belőle igetörzsök, nem szaloni ugyan, de annál népiesebb, (s itt ez dönt): oldalfelez. Nem különben a küllőfelez, vagy önök szerint erdélyiesen, köntörfarol, mely utóbbi még annyiban is vét ön első szabálya ellen, hogy előrésze a compositiónak „határozatlan, értetlen gyök”, vagy mi, hiszen mi a manót tesz az a köntör? Benne van ebben talán két homályos gyök is: a ken vagy a kör, meg a törl (törleszkedik). Még egy e fajta példát hozok fel. Eb láb = ebláb, innen ige eblábol, eleblábol. Annyit megengedne tisztelt munkatársunk ezek után, hogy van szerkesztetett igetörzsök, midőn két főnév composituma válik azzá, s legalább ily tréfás árnyalat kifejezésére használtatik is. Vajjon az ő példái közöl a komoly jelképez, melynek szerkezete a jel és kép főnevek összetételén alapúl és csak azután vesz fel igeképzőt, elmehet-e olvasva a fönebbi tréfások közt? nem vitatom; csak szabálya nem eléggé szabatos voltát akarám felmutatni, melyért, legalább egy Diogenes, megboszanthatja a „Plátó emberével”.
De van szerkesztett igetörzsök, ha már benne vagyunk a kicsinykedésben, olyan is, hol két igető összetéve alkot egy harmadikat. Nem azon páros igéket értem, hol két gyök szalad egy kopólánczon, mert ez mindenik a maga útját futja, saját hajlítását követi. Fúr-farag, nem összetett ige, mert mind a kettő külön hajlíttatik: fúrtam-faragtam. fúrni-faragni. Jut azonban egy eszembe, mely valóságos compositum: rúgkapál. Ennek hajlítása (vidékemen legalább) teljesen összetelt idomra utal: mert lesz: rúgkapált, rúgkapálni, sőt kiejtésben már egészen összesimulva: rukkapálni; nem pedig külön: rugni-kapálni. Hogy a: bukfenczez, agyabugyál, stb. ide tartozik-e, nem merném eldönteni, mert összetételök elemeivel nem vagyok tisztában.
Azonban elismerem, hogy eddig felhozott ellenpéldáim jóformán a tisztelt munkatársunk által megállapított szabályok erejét bizonyítják. Régi maxima a nyelvtanban: nincs szabály kivétel nélkül. S a felhordott kivételek se nem oly számosak, se nem oly fontosak, hogy általában ki ne lehetne mondani szabályúl a magyar nyelvnek irtózását az ily összetételektől. Kevésbbé állja ki a bírálatot a harmadik szabály, mely a „tisztelt hazámfia” példa rosszalásából indul ki. Azt mondja, ez nem jó, mert a „tisztelt” a „hazára” nem a „fiára” vonatkozik, a magyar szórend s összetétel azon sarkalatos törvényénél fogva, hogy minden határozó szó a nyomon utána következőt határozza. De, ha a „tisztelt hazámfia” hibás: akkor hibás lesz a „réz gyertyatartó” is, mert nem a gyertya a réz, hanem a tartó; akkor igazán nem lesz többé fájós tyúkszem, az apa nem hoz gyermekének szép vásárfiát, tisztelt barátunk Gyulai tanár nem fogja letörölni a táblát kopott nyúllábbal; hanem így fogunk beszélni: a gyertyának réz tartója, a tyúk fájós szeme, vásár szép fia: nyúl kopott lába. Ennyi példa — s az élő nyelvből hordhatunk fel akárhányat — elégséges bebizonyítására, hogy csakugyan nem ritka eset, hogy a jelző (epitheton), legyen az melléknév vagy részesülő, magyarban is átugorja az összetett szók elsejét, s az utóllevőt határozza meg. Nem állítom ezzel, hogy a tisztelt értekező felhozta képtelen példák helyesek: „a tolvaj gyilkos pap szentjét káromló község tagja” azért absurdum marad; de csűrcsavaros szerkezettel a legjobb szabályt is eltorzíthatni. Például: egy-két epitheton, incisa (körmondatban) szép lehet, de halmozzunk tízet-huszat, össze-vissza: legott kész a galimathiás. A szabály lesz az oka? nem, az író.
E harmadik szabályból következteti tisztelt munkatársunk a negyediket. „Hogy szerkesztett névben az első szó meghatározhassa az utána következőt, nyelvünk geniusa azt kívánja, hogy csak oly viszonyban ragaszszuk össze a két nevet, a milyenben (mint) különálló két név is értelmes.” E szabály vége, úgy látszik, nincs elég határozottan fejezve ki, mert hisz a különálló két név” mindig értelmes, mindeniknek lévén saját értelme. Azt akarja mondani: hogy úgy jó az összetétel, ha a két név külön állva is azt az értelmet adja, mint összetéve. Példái is e magyarázatra utalnak. Ház-fedél jó, — úgymond — mivel ez is jó: a ház fedele. De zsebóra kivetni való, mert értjük ugyan külön, mi a zseb, mi az óra, de összetéve nem teszi azt zsebbeli óra. Hattyúnyak jó, ha alatta a hattyú nyakát értjük, tollastúl-bőröstül, mert szétválasztva is megáll: a hattyú nyaka; de nem teheti Irma nagysám „hattyúhoz hasonló fehérségű nyakát”. — Én e szabályt az összetételre nyelvtanilag sem tartom kielégítőnek. Ott van fönebb a tyúk-szem népies compositum. Igaz, külön válva teheti ezt: a tyúk szeme; de közönségesen nem ezt értjük alatta, hanem a tyúk szeméhez hasonló alakú törést a lábon, vagy (a mezítlábas nép használata szerint) szintén a tyúk szeméhez nagyságra hasonlító igen mérges kelevényt a kézujjak ízhajlásaiban. tehát jóval egyebet, mint a két szó elválasztva jelentene.
De nem annyira a nyelvtani, mint aesthetikai szempontból tartom a tisztelt munkatárs Brassai által a szóösszetételre adott törvényeket igen megszorítónak; miről legközelebb.