Visszatekintés (tanulmány)/I
Tisztelt barátom, Gyulai Pál, ma egy hete bevégzett Figyelői czikkében azt mondja, hogy ha az ő Szász K. elleni vitájában e lapok szerkesztője utólag sem nyilvánítná önvéleményét, e mulasztás által írói vagy irodalmi „jellemtelenség” vádját vonná magára. Az, ki a czikket egész figyelemmel és jó indulattal olvassa, nem talál e kijelentésben egyebet, mint következtetést abból, a mit Gyulai a szerkesztői jogok és kötelességek felől már elébb elmondott; de a kevésbbé figyelmes, a botránykereső, az, ki az egésznek szerkezetéből csak egyes mondatok toronyhegyeit látja, könnyen úgy tekintheti, mint vádat a szerkesztő eddigi, bizalmatlanságot jövőbeli eljárása ellen, mint előre kész anathemát, mely lesújt azonnal, ha a pörnek vége s a szerkesztő mégsem áll elé egy tüzetes cikkel, melyben a vitát egy vagy más félre döntse. Megerősíti e botránylesést azon nyilatkozata Gyulainak, hogy ő nem akarta kimondani e vádat, Szász Károly csikarta azt belőle ki. Ez mindenesetre úgy hangzik, hogy az irodalmi „jellemtelenség” vagy már megvan, vagy erős a kilátás, hogy meglesz, ha a szerkesztő elmulasztja ez egyes esetben a pört megosztani s ebből aztán oly követtetés állna elé, hogy ha a szerkesztő minden egyes esetben föl nem lép mint bíró, nyilatkozó vagy harmadik fél, tehát irodalmi jellemtelenség vádját érdemli. Mielőtt azonban ez a következtetés szabály, elv vagy axióma tekintélyére kapna, jó lesz egy kissé meghányni-vetni.
Gyulai a szerkesztőnek véleménye nyilvánítására, a lap irányának feltűntetésére annyi utat, módot enged, hogy csodálkoznunk kellene, ha a fenforgó esetben a „jellemtelenség” vádját úgy értené, mint talán némelyek érthetik, hogy t. i. azt csak mindannyiszor speciális nyilatkozással lehet elkerülni. Elmondja, mennyi módja van a szerkesztőnek lapja irányát megóvni, néha egyes jegyzetekkel, néha utóczáfolattal, néha az által, hogy az ügyet nyílt kérdésnek tekinti — gondolom, az egész lapban nyilatkozó tendentiával is, meg ha a szerkesztő egyszersmind író is lapjában, a saját czikkeiben uralkodó iránynyal s elszórt egyes nyilatkozatokkal is. Gyulai tehát nem értheti akkép, hogy a szerkesztő csak úgy vegyen fel az övétől eltérő nézeteket lapjába, ha a maga észrevételeit, minden speciális esetben, vagy alárakja mint folyó jegyzeteket, vagy utólag tüzetesebb tárgyalásban kifejti. Nem értheti így, mondom, habár a fenforgó esetben éppen követelni látszik is. Nem kívánhatja, hogy a szerkesztő, minden egyes kérdésnél, mely lapjában megpendűl, minden vitánál, mely ott fennforog, egy örökös areopag vagy — mivel ítélete nem bírói decisio, hanem puszta egyéni vélemény marad — egy örökös beavatkozó legyen a más beszédébe; egy oly akadékos gáncsoló, ki vagy minden harmadik szóba belevág, vagy miután végighallgatta munkatársát, honorárium helyett azzal fizeti ki, hogy nekifordul egy pánczélos-paizsos czikkel s bebizonyítja, hogy társa véleménye csak lapda volt, melyet azért dobott fel, hogy lehessen — ütni. Én, megvallom, így szerkesztett lapot még nem láttam; s ha látnék sem volna örömömre. Ha Gyulai egész eddig vinné a szerkesztői kötelességet: megkérdeném tőle tréfából: vajjon a „Budapesti Hirlap” szerkesztője, mikor az ő a „Legújabb magyar lyráról” írott gyönyörű czikkeit közölte, azért nem tett-e azokra semminemű észrevételt, mivel a megbirált költők felől — Tompától Meáncsekig — tökéletesen az a véleménye volt. a mi a bírálónak? Nem inkább azért-e, mivel Gyulai tehetségében, igazságszeretetében teljesen megbízott s tudta, hogy a mit ő ír, az által nyerni fog az irodalom? Mindazáltal fogná-e Gyulai vagy bárki más „irodalmi” jellemtelenséggel vádolni a „Budapesti Hirlap” akkori tisztelt szerkesztőjét? De nem kenyerem a kötődés, jelen esetben annál kevésbbé, mert ellátom, mit felelne rá, kihez a kérdést intéztem. Azt mondaná: politikai lapnál, mely (nálunk) csak kegyelemből ha vet egy pillantást a szépirodalomra, nem követelhetni, hogy szerkesztője a tárcza fölött is vigye a szellemi felelősséget: de ki egy aesthetikai közlöny bakjára ül, attól csakugyan megvárjuk, hogy keményen tartsa a gyeplőt. De ha megengedi tisztelt barátom, hogy lehet tárgy, melyről aesthetikai lap szerkesztőjének sincs mindjárt kész véleménye, azt sem vonja kétségbe, hogy lehet olyan is. melyről a czikksorozat vagy vitás pör végén sem állhatna elő, nemhogy döntő ítélettel, de néha még határozott véleménynyel se. Teszem, egy oly kitűnő munkatársa, mint Gyulai, oly czikksort küldene be hozzá, melyben a szépnek új meghatározását kisérlené meg felállítani. Ama polemikus szerkesztő, ki vagy örökké csillagoz, vagy az utolsó szót követeli, előre kétségbe esvén, hogy meghatározásnak meghatározást vagy tüzetes czáfolatot tehessen ellenébe, — kénytelen volna visszautasítni a remekül írott czikket, ha, mint valószínű, abban sem találná a szépet kimerítően, teljesen meghatározva. S mit nyerne az irodalom? Nem okosabban tesz-e, ha kiadja a sok szellemmel és remek tollal írott czikket, még pedig, ha jobbat nem tud mondani, minden észrevétel nélkül, mint új véleményt az eddigiekhez, s ha valaki fölveszi az ellen a keztyűt, annak szavát is engedi hallatszani lapjában? Vagy a jelen és jövőbeli olvasó közönség (értem nem a gondtalanul olvasó nagyot, hanem a gondolkozó, vizsgálódó kicsinyt) ítéletére nem bízhatunk semmit? Tehetjük-e, hogy véleménye valamely tárgyról az legyen, mit a szerkesztő utoljára mond, s ne az, mit az illető czikk vagy vitás pör folytán magának képzett; és szükséges-e, hogy mindannyiszor a szerkesztőét is hallja, ki itt nem bíró, csupán egy harmadik fél, mely kell, nem kell, ott lábatlankodik mindenütt? Nem mondom ezzel, hogy a szerkesztőnek sohasem szükség vagy nem szabad közbe- vagy utánszólni — gyakorlatom czáfolna meg — de hogy ezt minden eltérő vélemény alkalmával tennie kelljen: Tamás vagyok benne. Utoljára nem is győzné, habár szerkesztői helyzete nem volna is „sine cura” (!?!) s mit nyerne vele? Azt, hogy munkatársai, közönsége előtt a „legkiállhatatlanabb szerkesztő” nevére tenne szert. Nem értem tehát úgy Gyulai követelését, mintha ő minden speciális esetben replicát kívánna a szerkesztőtől; kívánata két ágra oszlik: vagy véleményét a tárgyról hallassa a szerkesztő — vagy jelentse ki, hogy nyilt kérdésnek tekinti az ügyet. De ha az elsőt nem teheti, mi szükség az utolsóra? Az állal, hogy lapjába vette, s hagyta vitatni pro et contra. eléggé mutatja, hogy a kérdés nyilt; az által, hogy hallgat, pedig azt, hogy ő nem bírja, vagy nem látja még idejét bezárni.
Ennyit előre; noha „Visszatekintésem” ezúttal nem annyira Gyulai pörös ügyét illeti, mint igen tisztelt munkatárs Brassai úrnak a „'fordításról” lapunkban folyó derekas czikkeit, különösen a nem rég lejárt III-dik számút. Csupán azért szabadkozám előre, nehogy az lássék némely föntebb jellemzett olvasóm előtt, mintha Gyulai anathemája riasztott volna rám, s azért rohanok a tudomány, elmésség s logica fegyveres Góliátja ellen, gyönge pálczával ugyan, mint Dávid, de a „seregek urának neve” nélkül. Egyébiránt én még e pálczát is leteszem: Brassai czikkének nem annyira ellene akarok írni, mint úgy mellette, körül is. belül is, elmondani egyet-mást, a mi olvasás (meg correctura) közben eszembe ötlött, en attendant, azaz míg a tisztelt író szives lesz a hátralevő részt is beküldeni.
Soha nagyobb szükségét nem érezte irodalmunk mint most, hogy a magyar nyelvet éktelenítő s megrontó germanismusok s mindenféle ismusok ellen valamely erős hang szünet nélkül kiáltsa a „Carthaginem delendam”-ot. Régebben, ha valami idegenszerűt latinból, francziából, németből átvettek, noha az ily kölcsönzés által a nyelv szűz eredetisége mindinkább lehímlett. az az egy vigasztalás megvolt mégis, hogy puhán kötött, szélesszájú, terjengő stilus helyett, csinosabb, tömöttebb, rövidebb kezde lábrakapni: a szép selypítő, mint Kazinczy szokta kifejezni magát. Hiba volt mindenesetre alsóbbfokú nyereményért, minő a nyelv rövidsége, csínja, hangzatossága, magasbfokú sajátságot, a szókötést, a nyelv életműszerét támadni meg; annál inkább, mert meg sem vala kisértve, ha vajjon rövidség, csín, hangzatosság nem épen úgy eszközölhető-e magának a nyelvnek határai közt. Csak egy példát hozok fel. Germanistáink mint nyelvszépséget honosíták meg az effélét: „Nyargal a huszár forgóval süvegén, karddal az oldalán” stb. s nem vették észre, vagy nem akarták, hogy ezt a magyar ki tudja fejezni rövidebben s élénkebb hatással: „nyargal a huszár, süvegén forgó, oldalán kard”. Mindazáltal a mi régebben történt, legalább volt benne czél, s első tekintetre szükségesnek mutatkozott, így némileg menthető is; de a mi most csupa lustaságból, hebehurgyaságból s a magyar nyelvérzék ide s tova tökéletes kihalásából történik: az rettenetes. Nincs is már magyar syntaxis. S a mi bosszantóbb, ez idegen kakukfiak tetemesen pongyolábbak, idomtalanabbak, mint az eredeti fészek csinos madárkái. „Legyen ön oly jó, tegye meg ezt.” Szíveskedjék megtenni. „Akarja ön?” Tetszik? „Lefőzettem” (egy novella czíme, első szó egy könyvben). Lefőztek. „Ő nem hagy magára várni”. Nem váratja magát stb. stb. Tisztelt munkatársunk e szerint a lelkünkből vette a szót, midőn ez ájulás ellen a romlatlan, ép magyar nyelvérzékre hivatkozik, azt is jól cselekszi, ha élesebb metszést tesz e holttetembe. Csupán arra kívánjuk figyelmeztetni, hogy az ép nyelvérzékre hivatkozás sem mindenkor biztos, ha az illető a népnyelvet minden, vagy minél több szójárásban nem ösmeri; egy-két vidék tájszólamának ismerete megcsalhatja. Igaz ugyan, hogy a tájbeszédek különbsége leginkább egyes szavakban s azok kiejtésében nyilatkozik; a szókötés jobbadán országszerte ugyanaz: de én mégis úgy tapasztalom, vannak a syntaxisban a tájak szerint némi árnyalatok, melyeket nem szabad kifelejtenünk a számításból, midőn a nép nyelvére hivatkozunk. Ilyen már a tisztelt munkatársunk által felhozott felelő de, s ilyet magam is tudnék említeni néhányat. Egykor erős vitám volt ezen kifejezés mellett azzaltartani (— úgy vélni; egyértelmű a német dafürhalten-nel), melyet én a biharmegyei nép szájából ismerek: erdélyi barátim pedig mennyre-földre tagadták e kitétel magyarságát, szintén a nyelvérzékre hivatkozván. Ha már most rám sütik a germanismus bélyegét: igazok lesz-e? — Más eset. Biharban: „vele átellenben” — „vele szemközt”. Átkelve a Tiszán, egyszerre hallom: „neki átellenben” — „neki szemközt”. Soha nem hittem volna el, hogy ez utóbbiak magyarul vannak, ha csupán bihari nyelvérzékemre támaszkodom. És most melyiket vádoljam idegen bűzzel? Nem merem egyiket is. — Vagy lehet-e mondani, hogy „megúnja magát” (er langweilt sich), németes, s unatkozik a magyar; mely új szót a nép sohasem használja, míg amazt kirekesztőleg, holott amaz szorosabban illik a német kaptára. Ismétlem, óvatosak legyünk a nyelvérzékre hivatkozásban.
Mit az összefüggés, ellátni szavakra megjegyzettem, annak állok. Az elsőnek nem magyarságát, csupán régiségét vitatom, mert elvont értelme lévén, csak könyvből ismerem, a nép nyelvéből nem tudom támogatni. Máskép vagyok az ellátni-val. Ez két elemből van összetéve: el és lát. Tökéletesen osztom értekezővel a bosszankodást, melyet benne az el-(rosszúl) osztani, el-(félre)ismerni-féle germanismus költ: mégis íme, ha megkérdezem ifjúkori nyelvérzékemet, egyetlen egy szóban, de csupán ebben, az el-határozónak oly árnyalatát lelem, mely igen húz ama németeshez. Számtalanszor hallottam, azon nép közt, melynek a Toldi nyelvét köszönöm, hogy péld. „a húsz garas csak 19-re ütött ki, mert talán egyet elolvastak a többi közt”; vagy hogy „egy huszas hamis volt, de el-olvasták”, azaz nem vették észre, mikor olvasták. Ez csupán az olvas igében, mikor értelme: számlál; itt is, midőn egyet a többi közt; de már nem mondanák: a pénzt (összesen) elolvastam, azaz rosszúl olvastam. — Továbbá az el határozó értelmét illetőleg, adnom kell valamit a t. munkatárs által mondottakhoz. Legszokottabb értelmét, mely valamely cselekvésnek távolítás általi bevégzése, ő mellőzi, mint czéljához nem tartozót. Minden magyar érzi a különbséget e közt: megvág és elvág. Mindegyik bevégzett tény, de az utóbbi távolít is. ő ama ritkább, de szintoly magvat értelmet veszi: elnéz, azaz nem akar valamit észrevenni; és elnéz, azaz, nem bűntet meg. Van még egy harmadik árnyalat. Elnéz, azaz csendesen végig vár, kiles valamit. „Csak elnézem mit csinál”... mondja a magyar népdal, melynek ríme nem idézni való. Elnézem, hogy mi lesz már belőle. Itt folytonos passiv állapotot fejez ki az el. Így az ellátni is. Elláttam én azt, hogy soha sem leszek gazdag ember. Azaz végignéztem egész életpályámon és meggyőződtem. — Másik elem az ellát-ban a lát. Értekező szabályúl állítja fel: „a magyar a lát igével csakis a látást, a valódi látást fejezi ki. és semmi más kezelést, működést vagy hatást”. Igaz lehet; de csak úgy, ha a látást át is viszszük (tropusban), s akkor mindjárt nem a valódi látás lesz. s megtörik a szabály. Mindenki tudja, hogy a „szívesen látom” több, mint a puszta látás, több mint csupán örömest bámulni valakire, benne foglaltatik a nyájas, előzékeny, vendégszerető fogadás, olykor az étel, ital s más anyagi dolog is. Gyakran pedig a lát, mint a gyakorító látogat tője, ez utóbbinak értelmében használtatik. „Sok jóval lát az isten” — több lesz, mint videt, bizonyára. Hozzá vagy utánlátni sem a puszta passiv bámulás; a lát értelme épen valami más „kezelést, működést, hatást fejez ki” a felhoztam példákban: s ezek társaságában hadd nyerjen irgalmat a vendéglátás, melynek a szerkesztői jegyzés pártját fogta.
Most jő a kinéz, mely tagadhatlanúl ocsmány kinézer (chineser) szó: „csípd, rúgd, döfd, valahol kapod a gaz kölyköt”. A magyar kinéz az ablakon, kinéz valakit a templomból, azaz elvárja, míg kijő. de nem néz ki halványan s nem néz ki (űz ki, nézéssel) a társaságból valakit, mint ez legközelebb szintén lábra kapott.
Nem mehetek el a bír ige mellett se szó nélkül. Azt mondja t. értekezőnk, hogy a „bírok vele” tőstörzsökös magyar értelme háttérbe és utoljára egészen ki lesz szorítva — a felkapott „ich habe” fordítás által. Ha megkérdenők olvasóit, húsz közöl nem tudom hány bírná megmondani, mi hát a „bír vele” vagy általában a bír tőstörzsökös magyar értelme. Legkiválóbb a possum és possideo. Amaz határozatlan móddal: „nem bírom megenni;” ez többnyire tárgyesettel: „ki bírja most ezt a pusztál” (még pedig haszonbérben is: bírja, nem tartja). Méltó megjegyezni, hogy valamint possideo-nak tője a possum: úgy a bír igének is azon jelentése, mely hatást, tehetséget, uralmat fejez ki, régibb, eredetibb annál, mely pusztán birtoklást tesz. Ezért még ma is a valódi magyar nyelv több szókötési formában ismeri possum-hoz közelítő értelemmel, mint birtoklást jelentővel. „Nem bírja elvégezni a munkát” — „annyit vállalt, hogy nem bír vele” — „indulatos, nem bír magával” — „egy idő óta beteges, nem bírja magát” — „jól bírja magát, mióta az ipa vagyona rászállott” — „bírja még ez a kalap” — „aki bírja, marja” — „rábírja magát nagy nehezen” — „bírja a ló a szekeret, s a szekér is a terhet” — „megbír a jég” — mindez s lehet még több is, nem a birtoklásra, hanem a tehetségre vonatkozik. Sőt a második a possideo értelem, már átvitel útján származott ez elsőből, úgy hogy a bír őseredetileg nem a vagyon lételét, hanem az a feletti szabad rendelkezést, uraságot jelenti. Világbíró Sándor, nem a ki a világot bírja (possideo), hanem a ki uralkodik a felett (latinul az armipotens kaptájára üthető mundipotens fejezné ki). „Szegény ember szándékát boldog isten bírja” — (nem habet, se nem possidet) rendelkezik fölötte. „Vasvesszővel bírja (angolul: he rules, he sways) ellenségét” azaz hatalma van a fölött, ura, parancsnoka. Ajánlom e szép, erőteljes értelmet nem csak fordítóink, de kivált eredeti költőink figyelmébe. A bíró sem azt jelenti, a ki birtokol, nem is azt a ki ítél, hanem a kinek hatalma van a törvényt végrehajtani, a ki potens; minél az erdélyi dulló (kétséges Gyula eredetét mellőzve) egy fokkal még keményebben jelzi az anyagi erőszakot a végrehajtásnál. — A második, a birtoklási értelem alárendeltségét mutatja már az is, hogy míg az elsőt, mint láttuk, a nép nyelve több szókötési alakban, többféle ragozással használja, itt egyedül a tárgyesetre, így is csak néhány kifejezésre szorítkozik. „Ki bírja most ezt a pusztát”; nem jó lenne: „ki bír pusztával?” tárgyeset kell hozzá. De tárgyesetben sem jó volna: „ki bírja ezt a lovat? ezt a pálczát? ezt a kalapot?” úgy hogy még itt is a vagyon létele mellett benn van az eredeti fogalom, hogy az a vagyon egyszersmind oly természetű, mely úrrá, függetlenné teszi a birtokost; tehát nem ingó, veszendő birtok. „Ezt a földet a szomszédom bírja” helyes, ép úgy, mint: „ez a föld a szomszédomé”; de már ez: „Péter sok pénzt bír” nem jó, mert a magyar a pénzt nem tekintette a hatalom biztos és maradandó kútfejének. — „P. sok pénzzel bír” — ezt a romlatlan ép magyar nyelv nem ismeri;[1] de az írói nyelv nagyon régen befogadta, innen, ha teljes kiküszöbölése nem sikerűl, ajánlatos, hogy a stilista inkább kerülje, mint keresse. Elvont fogalomra vinni pedig: „P. jó erkölcscsel bír” — vagy épen: „jó erkölcsöt bír” majdnem hazaárulás; ellenben személyre lehet, tárgyesetben, s Petőfi nem magyartalanul zengi:
De ha téged bírhatnálak, |
- Megjegyzés
- ↑ Sajátságos az a nyelvhasználat. „Bír földdel, házzal” — „bír földet, házat” így mondva egyaránt népietlen. De participiumban: „jó módú, házzal, földdel bíró ember” már van akár mennyi; ellenben „házat, földet bíró” meg nincs: noha kérdhetem: „ki bírja ezt a házat, ezt a földet”, megfordítva pedig nem kérdhetem. „kj bír e földdel, házzal?” Ily finom árnyalatok daczolnak minden szabálylyal, itt eleven nyelvérzékre van szükség.