Virágok és bogarak
szerző: Gárdonyi Géza

       Mikor az első cserebogár végigkeringél a füvek és virágok fölött, mindig azt gondolom: íme a vőfély. Mert cserebogár a természet nagy menyegzőjének a vőfélye. A zöld szín uralkodik már síkon és halmon mindenütt. Egyes fák tetőtől talpig hófehér csipkében. Azok a menyasszonyok. Más fák halavány piros selyemben. Azok a vőlegények. A lábuknál finom puha fűszőnyeg. És éjjelenkint susognak, izengetnek egymásnak, egymás felé terjesztgetik a karjaikat; egymásnak virágot küldenek; a levegőt telelehelik édes sóhajtásokkal. Óh, ha két ilyen virágos fa megindulhatna és azzal az ezer fodros-bodros virágos karjával átölelhetné egymást.

Epedő szerelem sóhajtozása hallatszik erdőn és réteken, patakparton és domboldalon. A virágok egymás felé hajladoznak. A fűszálak egymáshoz simulnak. A pipacsok remegve hajlanak át egymás vállán. A folyókák átfonják a búzavirág derekát százszorosan és a szívalakú kis zöld levelek bizonyára azt rebegik:

- Én szép, kedves kék búzavirágom, én szerelmesem!

És a gyöngyvirágok, a szemérmetes, üde gyöngyvirágok, az erdő virágnépének fehér kis szűzleányai, félénken és alázatosan hajolnak meg a széles, zöld levélpalást alatt: némán várják a vőlegényt, akit mi nem ismerünk.

Valahányszor a gyöngyvirág illatát érzem, mindig valami csodálatos álomféle mámor fog el. Az erdei tündérek meséit ilyen mámorban álmodta meg az emberi fantázia. Tündérek nincsenek, mint ahogy mindenről azt mondjuk, hogy nincsenek, amiket nem látunk, de hát elhinné-e valaki, hogy van ez a csodás finomságú, szűzies, édes illat, ha soha nem érezte? Ha olyanok az angyalok, mint aminőknek a keresztény képzelet festi őket, a lelkük nem lehet más, csak a gyöngyvirág illata. Behunyom a szememet, és boldogan szívom ezt a tiszta, édes, mennyvilági illatot. Elmémből eltűnik a föld képe és minden földi gondolat; új lélek költözik belém, testem sincs többé, a gyöngyvirág lelke más világba lengeti egy pillanatra az én lelkemet, másik világba, amely csupa titok, csupa finomság, csupa boldogság.

Micsoda okos és boldog teremtés a pillangó, hogy a virágok között tölti az életét. Ő maga is virág, csakhogy repülő virág. Amint itt lebeg előttem, hol a napsugárban, hol az árnyékban, hol a virágok vállain, úgy érzem, mintha őt jobban megilletné az emberi név, mint bennünket, nehéz testű, redős homlokú, morzsahordó óriáshangyákat, akik csak eltaposni és letépni tudjuk a virágot, s a tiszta ég helyett a földön jár a tekintetünk. Ő a boldog, a tökéletes, ő meg a szitakötő, aki a vizeknek a tündére!

Mert ha a pillangó repülő virág, a szitakötő meg repülő drágakő. Repülő zafírok, topázok, gránátok, meg türkizek! A Teremtő a pillangót meg a szitakötőt bizonyára nem komponálva teremtette, hanem álmában, mikor a világ teremtésében megfáradtan alvásra dőlt a végtelenség csillagvilágos mélyében.

S vajon melyik ér többet neki is: az ember-e, vagy a pillangó, vagy a szitakötő, vagy a gyöngyvirág?



Mióta megszűnt a tanítás, árva vagyok. Az iskolám néma. Ahogy ma beléptem, kongott a lépéseimtől. A falakat megszáradt koszorúk és falombok borítják, és azoknak a szaga illatozza be a levegőt.

Milyen furcsa, mikor az iskola csendes!

Csak egy pók költözött ide a nyitott ablak vasrácsára.

- Mit akarsz itt, pók barátom, talán bizony tanulni akarsz?

Dehogy is akar tanulni őkigyelme; vadászterületet csinált az iskolából. Úgy ül ott a hálója közepén, mint a lesipuskás az erdőben. Sokszor elnézem, hogyan vadássza a szúnyogokat meg a legyeket. Egyszer egy kis aranyzöld légy akad a hálójába. Úgy sírt ott, mint az ember.

Kiszabadítottam.



A zsebembe tettem egy ábécés könyvet és elindultam ki a mezőre.

Az én tanítványaim mind odakünn vannak most a szabad ég alatt. Az aprók libát legeltetnek. A nagyok a lovakat őrzik. A Balog gyerek úri pályára lépett: csizmadiainasnak adta az apja a városba. Az Ábris gyerek meg a nagyapját vezetgeti, aki vak szegény és koldul. Tíz-tizenöt falu a kerületük. Hol imádkoznak, hol énekelnek:

                    A mennyei szent városnak
                    Gyöngykapui mind megnyílnak.
                    Üdvözlégy, óh Mária!
                    Üdvözlégy, óh Mária!

Ábris persze csak gyerekhangon fújja és a nyakát nyújtogatja hozzá, az öreg meg brúgózik mellette. Erre aztán, ha a gyöngykapuk nem is nyílnak meg előttük, de a fakilincses ajtók megnyílanak. Itt egy marék liszt, amott egy marék só - összekerül télire a kenyér.

Az Ábris gyereket ma egy fűzfa alatt találtam az öregapjával. Az öreg csak üldögélt, a gyerek meg fürdött.

Érdekes kis eleven gyerek ez az Ábris. Valami cigánytatár ivadék lehet, mert a szeme olyan, mint a kőszén, fekete, fényes és vidám. Mind a kettőnek a feje hasonlít valamennyire a buldogéhoz. Csakhogy az öreg már megfehéredett. A fején hosszú ősz hajszálak, mint a sziklai árvaleányhaj. Még a szakálla is olyan. Egy nagy tűziveszedelem nyomorította az öreget koldussá. Csak ketten maradtak: ő meg az unoka. És senkijök, senkijök a nagy világon; mindig kívül minden küszöbön, s mindig csak ketten a maguk kis nyomorult tűzhelyénél. Hacsak vad, zimankós idő nincsen, az öreg mindig eljön a gyerekkel az iskolába, s megvárja vagy az udvaron, vagy a pitvarban. Ott felül az ajtón áthangzó hangokra.

A gyerek már messziről meglátott. Sietve felöltözködött. Az öreg leült az árnyékba az út mellé, a gyerek pedig elém szaladt födetlen fővel, azon hajavizesen, és örömmel szorította meg kezemet. (Én nem engedem, hogy nekem kezet csókoljanak.)

Leültem melléjök az árnyékba, és elővettem az ábécés könyvet. Ábris gyerek már a k-nál van. No lássuk, felejtett-e valamit, mióta nem találkoztunk?

- Olvass, Ábris fiam.

És a gyerek a betűket egy fűszállal kísérve olvassa:

                    k, ok, sok, mák, pék, köz, köd, eke, kár.

Az öreg világtalan hallgatva ül mellettünk. A hátát a fának támasztotta; a térdét felhúzta és átfogta két sovány, eres, öreg kezével. És mintha a felhőkre nézne (mert a vak arca mindig az égbe néz), látom, hogyan mozognak az ajkai és hallom, amint halkan és áhítattal motyogja az unokája után:

                    mák, pék, köd, eke, kár.