Viharének
| Viharének szerző: Komjáthy Jenő |
Hajrá! Hogy zúg, zeng a vihar!
Megcsapja órjás szárnyival
A reszkető tekét.
Hogy sápad, szepeg most a gyáva,
Hogy búvik sötét odujába,
Hogy félti hitvány életét!
Rongy életét hogy félti most
A sok silány, a sok bigott,
Ha tombolsz rémitőn,
Ó, zordonkedvü láng Enyészet!
Csak én vagyok, ki véled érzek;
Ujjongok: ez az én időm!
Ujjongok a szélvésszel én,
Mely fekete szárnyán felém,
Rajtam, velem rohan.
Ugy érzem, lelkem szól belőle:
Ó, vajha minden összedőlne,
Minek kölcsönzött lelke van!
Kacagok a viharral én,
Testvéri csókot küld felém
A vészek szelleme.
Csak hulljatok remegve arcra,
Keblem magas gyönyörre hajtja
A viharok lehellete!
Süvölt, sikolt a fergeteg,
Testvéreim, a vad Szelek
Kedvökre játszanak;
Könnytengerét a menny kiontja,
S a zúgó, zokogó habokba
Szilaj vágyak haldoklanak.
Öldöklő, gyilkos lázban ég
A meghasonlott Istenég,
Kétségbedőlt világ;
Villámot szór a nagy Világszem,
És nem kiméli önfiát sem,
Gúnyt, haragot szemébe vág.
Ringó rétek hajába kap,
Rengő erdők fejére csap,
Mint bősz, gonosz király;
Fönséges, átkos borzalomban
A Földnek órjás szíve dobban,
Mert rátapodott Beliál.
Ah, itt van, itt az én időm!
Zúg az itélet rémitőn:
Sápadjon minden el!
S ha minden hull, recseg a vészbe,
Belesikoltok énekébe:
Vesszen, aminek veszni kell!
Hajrá! Robogj, rombolj, vihar!
Haragod égő szárnyival
Vesszőzd meg e tekét!
Tépjed, mi korhadt, gyökerestül,
Törj a korcs lelkeken keresztül,
Zúzd testüket ízekre szét!
Kevély hegyek meginganak,
De te száguldj előre csak,
S ne kíméld a nagyot!
Alázd meg a hitetlen gőgöt,
Merüljön vad szivébe tőröd,
S tebenned hinni bukva fog!
Ah, én is érzem ostorid!
Sötét szárnyával beborít
A vész nagy Istene.
Vasvesszejét én is megérzem,
De nem csúszom előtte térden,
Mert együttérezek vele!
Hadd féltse éltét lelki rab!
Nem fél tetőled a szabad,
Ha zengsz fönnen, dicsőn!
Kegyetlen kéjjel, láng Enyészet,
Ha összedöntöd az egészet:
Ujjongok: itt az én időm!