Vesztegzár a Grand Hotelben/Tizenhetedik fejezet
XVII
szerkesztés- Mit mond? - kérdezte Eldert, miután visszanyerte az önuralmát.
- Ha elfogadjuk mint feltétlen bizonyítékot, hogy valakinek egy ruhadarabjában ott a véres bűnjel, akkor a csizma tulajdonosa a bűntársa Vangold úrnak.
- Hol találták a csizmát?
- A 67-es szoba előtt.
- Az én szobám! - kiáltotta a kapitány.
- Talán később került oda a csizma. A kapitány úr hajnalban kel, és a boy csak most találta ott a csizmát.
- A... csizma is az enyém!
Erre hallgattak.
- Akkor nincs az az esküdtszék - kiáltotta Vangold -, amelyik a kapitány urat felmentse!
- Ostobaság! Az ajtó előtt állt a csizmám, valaki elvitte, és beletette a kést.
- Nahát, az én kabátom az ajtó előtt függött, valaki elvitte, és beletette a terítőt. Vagy bocsássanak nyomban szabadon, vagy tartóztassák le a kapitány urat is...!
A helyzet határozottan kínos volt.
- Kérem, Vangold úr, önt nem tartóztattam le, csak kihallgattam.
- Jelenteni fogom az esetet a követségemen! Kártérítést és elégtételt követelek!
- Elder főfelügyelő úr előbb is jelenthette volna az esetet.
- A kapitány úr kért, hogy csak kihallgatás után tegyek jelentést. Parancs az parancs.
- Kérem, Vangold úr, felfüggesztjük a kihallgatást, de tartozik rendelkezésünkre állni.
- Az admiralitáson is jelenteni fogom! - kiáltotta izgatottan a terménykereskedő és elrohant.
- Az imént megállított a boy - kezdte Elder -, és azt mondta, hogy nyolcvanhetes számú szoba előtt egy pár csizmát pillantott meg. Elvitte a csizmákat, de ahogy felemelte az egyiket, ez hullott ki belőle.
Egy tőrt vett elő a zsebéből, és odatette a kapitány elé. Fekete markolatú, rövid, hegyes, vadászkésszerű holmi volt, kissé antik művű. Ékkövekkel kirakott nyelén egy római kettes volt bevésve. A tőr csodálatosan könnyű volt, és pengéjén néhány rozsdafolt látszott.
- Alig kétséges, hogy ez volt a gyilkos tőr - jegyezte meg a kapitány. - Ma boncolta Markheit az áldozatot. Rövid sebhely, széles nyílással... Ez a penge rövid, de a markolata alatt vastag.
- De miért ilyen könnyű? - kérdezte az egyik tiszt, a tőrrel játszva. - Mintha gyermekjáték lenne.
- Az is - mondta a kapitány. - Nem igazi fegyver. Valami csecsebecse vagy játékszer. Ha csontot ér a döfés, begörbül vagy eltört volna. De ki vihette el a csizmámat?
- Az én elméletem szerint Vangold zseniálisan járt el, ha ő rejtette a tőrt kapitány úr csizmájába - jegyezte meg az egyik rendőr.
- Ez jó elmélet - helyeselt Elder -, bár ha vesszük, hogy tegnap este egy hittérítő ruháját is ellopták és visszavitték...
A rendőrtisztek kényelmetlenül feszengtek.
- Ön milyen ügyben jár el, főfelügyelő úr? - kérdezte a kapitány.
- Egy bűnözőt keresek, és ide vezettek a nyomok. Szavamat vették, hogy hallgatok az ügy szereplőiről.
- De a feletteseire ez nem vonatkozik.
- Én is azt hiszem. Ha kapitány úr betelefonál Meulen főtanácsosnak, bizonyára felment a hivatali titoktartás alól...
- Köszönöm, de azt hiszem, elkülöníthetjük a két ügyet - felelte a kapitány hidegen.
Visszajött a fogalmazó, akit Villiersnéért küldtek. Markheit tanácsos is vele volt.
- Kérem, kapitány úr - jelentette -, Villiersné eltűnt a szállóból.
- Mit mond?
- Bekopogtam az összes szobába, Markheit tanácsos úr az egészségügyi szolgálat embereit szétküldte mindenhová, és kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy Villiersné nincs a szállóban.
- Ki látta utoljára? - kérdezte a kapitány.
- A pincér, aki a kertben felszolgálta Villiersné számára a reggelit. Azt is látta ez az ember, hogy az eltűnt vendég később sétált a kertben, és beszélgetett az őrrel, aki a kapu előtti drótsövény átjárónál posztol.
A kapitány tanácstalanul nézett Markheitre.
- Lehetséges, hogy valaki átjusson a kordonon?
- Már... volt eset rá... De nagyon nehéz... Önnek mi a véleménye, Elder? - fordult egyenesen a mellőzött főfelügyelőhöz. Elder a kapitányra nézett.
- Semmi kifogásom - mondta ez zavartan -, hogy feleljen a tanácsos úrnak, ha ugyan lehet itt véleménye az embernek...
- Én elsősorban kihallgatnám azt a posztot, akivel Villiersné beszélgetett, és a pincért.
Markheit csettintett az ujjával.
- Az ördögbe is, fején találta a szöget. Nem gondolja, kapitány úr?
- Természetesen, ezt a két kihallgatást foganatosítani kell. Ez úgyis megtörtént volna. Sedlintz fogalmazó úr, küldje ide a pincért és a katonát. Sokat nem remélek a két kihallgatástól - fordult Markheithez.
A pincér nem mondott újat. Kilenc órakor szolgálta fel a reggelit.
- Ideges vagy izgatott volt a vendég?
A pincér vállat vont.
- Az a hölgy állandóan ideges kissé... Most aránylag nyugodtnak látszott. Újságot olvasott, levelet írt...
- Reggeli után nem látta visszatérni a hallba?
- Nem. A poszttal beszélgetett, azután ismét a konyhára mentem, és mire visszatértem, már nem láttam a hölgyet.
- Köszönöm. Elmehet.
Jött a poszt, akit közben leváltottak. Ezzel ő is a Grand Hotel foglya lett a vesztegzár végéig.
- Önnel ma beszélgetett egy hölgy?
- Igen. Utasításunk van, hogy ne legyünk ridegek. Őrségen is beszélhetünk, ha valamelyik vendég megszólít a drótsövény túlsó oldaláról.
- Mit beszélt ezzel a hölggyel?
- Kérdezte, hogy meddig állok poszton... és szabad-e ajándékot elfogadni... Mondtam, hogy tilos, mert ez terjesztené a ragályt.
- Később nem látta?
- Nem.
- Elmehet.
- Várjon!
Elder szólt közbe. Odament az egészségügyi katonához.
- Nézze, barátom, ha most ideadja a levelet, az két nap sötétzárka. De ha nem, akkor úgy veszem, mintha megkísérelte volna kicsempészni. Ez pedig a haditörvényszék elé tartozik!
- De... kérem...
- Ne dadogj, mert összetörlek! - ordította Elder. - A nő azt mondta, hogy fizet, ha kicsempészel egy levelet! Tegnap kicsempészted! Ezzel elkövetted a leg...
- Nem igaz. Ma jött először oda kérni...
- Add ide a levelet, akkor megúszod!
A halálsápadt poszt egy borítékot húzott elő a zsebéből.
- Mit mondott az a nő? - kérdezte tovább a főfelügyelő.
- Azt, hogy... száz forintot ad... ha ezt a levelet... kicsempészem... Nem akartam... De sírt... könyörgött.
- Takarodj! Vesztegzárban vagy! Azután majd meglátom, hogy mit jelentek rólad!
Az őr kiment.
- Majdnem biztosra mentem - mondta Elder. - Miért ír valaki levelet innen, amikor három hétig amúgy sem adhatja fel? Csak azért, hogy kicsempéssze. A legegyszerűbb, ha egyenesen a poszthoz fordul...
- Szabad a levelet? - szólalt meg csendben a kapitány.
- Tessék.
Arthur Cocklinnek, Szingapúrba volt címezve a boríték.
- Az hiszem, elég okunk van arra, hogy feltépjük... - mondta tétován a kapitány, és már nyitotta:
Ez állt benne:
Tudja meg az igazat! Marjorie találkozott Doddyval. Együtt vannak Kis-Lagondán, a Grand Hotelben. A vesztegzár miatt csapdába kerültek. Az a Relli nevű olasz nő is tudott az ügyről. Kinevetik magát...
Aláírás nem volt...
- Bonyolódik - mondta a kapitány, és a tőrrel játszott.
- Maga mit szól, Elder? - kérdezte Markheit.
- Beszélni kellene ezzel a Rellinével.
- Ez természetes - mondta a kapitány. - Sedlintz, kéretjük signora Rellit.
Kacér, fekete selyemruhában jött, ragyogóan tiszta szemmel, mint aki nagyszerűen aludt. Enyhe kölniszag suhant be vele együtt az ajtón. Mosolygott, és harsányan köszönt.
- Jó reggelt, uraim! Szegény Vangoldot szerencsétlenné tették.
- Kissé érzékeny ember. Mindössze felvilágosításokat kértünk. Foglaljon helyet, signora.
- Köszönöm.
Hatalmas, pazar gyöngysort csavargatott a mutatóujja körül.
- Ismer ön egy bizonyos Arthur Cocklint?
Elgondolkozva lebiggyesztette a száját.
- Cocklin?... Elég közönséges név, de nem ismerek ilyen embert... Talán összefügg szegény Ranke doktor ügyével?
- Eleinte azt hittük - felelte a kapitány -, de azóta más homályos ügyek vetődtek fel.
A kapitány felvette a tőrt, idegesen játszott vele.
- Mi ez? - kérdezte signora Relli, előrenyújtva a nyakát.
- Egy tőr. Gyermekholmi, de alkalmas volt arra, hogy Ranke doktort megöljék vele - mondta, és odatartotta a tőrt a nő elé.
Signora Relli ájultan zuhant a padlóra.